Nosztalgiafaktor kimaxolva - Guns N' Roses (2022. július 13. Bécs)

Finoman fogalmazok, ha azt írom, hogy baromira vártam ezt a koncertet. Egyrészt kb. a zenei ízlésemet legjobban befolyásoló zenekarról (illetve annak gitárosáról) van szó, másrészt az elmúlt évek koncertínséges időszaka kellőképp feltüzelte a kedélyeket. Mivel egyszer már törölték a bécsi koncertet, nem kapkodtam a jegyvásárlással, bő két héttel indulás előtt vettem csak meg a tikettet. Az, hogy még akkor is lehetett jegyet váltani elárulja, hogy a bizonytalanság azért nem múlt el teljesen.

Az már más kérdés, hogy idestova 6 (!) év telt el a (részleges) összeborulás óta és kisebb-nagyobb megszakításokkal, de a zenekar azóta folyton turnén van. Ennek persze van elöl- és hátulütője is, melyeket mindenki érzékelhetett, aki ellátogatott az Ernst Happel stadionba ezen a hálisten nem annyira forró júliusi szerdán.

A menetrend már jó előre közismert volt, ennek megfelelően időben történt az indulás. Szabadtéri rendezvény révén kb. 22:30-ig be kell fejezni a koncertet, ezért történhet meg az, hogy délután 4 órakor már kapunyitás volt. (Azt most hagyjuk, hogy parkolót találni ismét felért egy kisebb bravúrral.) Nagyon ügyeltek a rendre, nem is engedték a futást a színpad felé, de szerencsére így is sikerült megcsípni az első sort.

Egy gyors üdítővásárlás után visszaérve szinte rögtön kezdett is az este első előzenekara, a számomra tökismeretlen Dirty Honey. Ahogy kisétáltak a srácok a színpadra, ránézésre be lehetett lőni, hogy milyen stílusban fognak játszani, és ez nagyrészt be is jött. Zenéjük a ’60-as és ’70-es években gyökeredzik, de némileg bebikázott hangzással. Úgy képzeld el, mintha a Rolling Stones tolna egy laza hármast a Led Zeppelin-nel és az Aerosmith-el. Bő negyven perces műsoruk hamar a végéhez ért, ami jó jel, mert ez azt jelenti, hogy lekötött. Arra mindenesetre jó volt, hogy itthon is utánanézzek a zenéjüknek.

Az este második fellépője Gary Clark Jr. volt, aki már egy ismertebb névnek számít a szakmában (előző nap a Budapest Parkban volt önálló jelenése), én viszont teljesen szűz füllel viszonyultam a zenéjéhez. Oké, elismerem voltak részletek, amik tetszettek, az különösen, amikor kicsit Lenny Kravitz stílusában énekelt, de összességében azt vettem észre, hogy a figyelmem el-elkalandozgat. Lehet az én készülékemben van a hiba, mert halálprofin lehozták a műsort, viszont valamiért képtelen voltam ráhangolódni. Azt viszont simán aláírom, hogy más meg úgy van vele, miként azt egy bekezdéssel feljebb megfogalmaztam a Dirty Honey kapcsán.

Na de aztán! A kiírt negyed 8-as kezdés ugyan csúszott 10 percet (ezen nem akadunk fenn), végül 19:25-kor csak elindult egy jópofa introfilm a színpadon lévő bazinagy ledfalon. Majd mindenféle cécó nélkül felsétáltak a Guns N’ Roses tagjai a színpadra, miközben az It’s So Easy ikonikus bőgős bevezetője felcsendült Duff McKagan kezei alól. Én már itt ledobtam a láncot, történjen bármi, megérte eljönni a koncertre! A kezdeti szkepticizmusom rég elmúlt, képes voltam teljes egészében átadni magam az élménynek.

Teljesen érthető, hogy miért az Appetite For Destruction halhatatlan darabjaival kezdenek, ezek ugyanis mélyebb fekvésben vannak, ami hagy időt Axl Rose-nak, hogy bemelegedjen a hangja. Az It’s So Easy után ugyanis rögtön mentek tovább a Mr. Brownstone-al, ami szintén kirobbanthatatlan darab a setlistből. Nem kell sokat keresgélni, hogy az ember rátaláljon a turnén játszott dalok listájára, ebből egyszerűen leszűrhető mi az a váz, amit estéről estére követnek. Így tehát nem volt meglepetés, hogy a két klassziker után a Chinese Democracy következett, amit Slash és Duff visszatérésével némileg áthangszereltek, és nekem speciel jobban is tetszik ez a némileg mocskosabb változat.

Az első össznépi felhördülést ugyanakkor a Welcome To The Jungle kezdő taktusai hozták el. Tudvalévő volt, hogy Axl Rose betegsége miatt törölni kellett egy koncertet július elején, így azért volt para, hogy mire számíthatunk. Mind hangilag, mind a koncert hosszát tekintve. Örömmel mondhatom, hogy mindkét fronton abszolút pozitív volt az összkép. ANNYIRA szerintem nem énekelt rosszul, mint azt sok helyen olvastam utólag, a 2017-ben ugyanitt látott koncerten nekem kevésbé jöttek be az ott hallottak. A Jungle-t is viszonylag szépen lehozta, bár itt-ott azért befigyelt az a fránya héliumhang. (Miként végig az este folyamán néha.)

Azt továbbra sem értem, hogy a Velvet Revolver szerzemény Slither mit keres egy Guns N’ Roses koncert dalai között, de biztos jó okuk van műsoron tartani. Bánni mondjuk nem bántam, mert az ezredforduló óta született egyik legjobb rockdal, annak ellenére is, hogy Axl ezt annyira nem kapta el. A Better akkor már jobban tetszett, pedig nem rajongok az albumverzióért, viszont a bevezető, amit elérittyentettek, iszonyat pofás. Húzott magával ahogy kell, bár szívbaj nélkül becseréltem volna bármelyik Use Your Illusion lemezes dalra.

Az AC/DC überklasszikus Back In Black csak a turné ezen körében került fel a setlistre (Axl ugye évekkel ezelőtt kisegített a Young műveknél), és szó se róla jól lehozták, énekespacsirtánk pedig az egyik legjobb teljesítményt itt nyújtotta az este folyamán.

A már hőskorban is maratoni hosszúságúra nyújtott Double Talkin’ Jive volt számomra az egyik csúcspont azzal a fenyegető riffjével. Itt nagyon elkapták a fonalat, Slash pedig szanaszét cincálta a gitárt a többperces gitárszólója alatt. A sokak által favorizált Estranged sajnos nagyon nem hozta a várt hatást, köszönhetően annak, hogy a dal közepén (illetve az elején Dizzy Reed billentyűs) úgy bementek az erdőbe, ahogy illik, illetve Slash is sikeresen lemészárolta a saját maga által komponált szólóját. Persze mindig is improvizatív módon játszott, de legalább a főbb motívumokat megtarthatta volna. (Éljen a szőrszálhasogatás!)

Amennyire nem szerettem eleinte a Live And Let Die-t, mára annyira hozzám nőtt. Axl hozta a repesztéseket, ezt 2017-ben és most is remekül sikerült prezentálniuk. Plusz értelmet nyert, miért is kell Melissa Reese személyében egy vokalista a zenekarba. 😊 Aztán érkezett a második csúcspont, ugyanis leporolták az egyik legkorábbi dalukat, név szerint a Reckless Life-ot. Na erre nem fogadtam volna nagyobb összegben, hogy még valaha élőben hallom, így nem várt ajándékként hatott. Imádtam.

A Rocket Queen egy ugyancsak felhizlalt verzióban csendült fel, a dal közepén ugyanis a gitáros Richard Fortus és Slash is kapott lehetőséget a kibontakozásra, mielőtt utóbbi belekezd a slidegyűrűs szólójába. Érdekes volt látni, hogy mennyire más felfogásban gitároznak, így egymás után hallva őket meglehetősen erős kontraszt körvonalazódott ki.

A „terminátoros” dal You Could Be Mine előadása borítékolható volt és mivel az egyik kedvenc GN’R dalomról van szó, nyilván adva volt egy hangyányi elfogultság. Annak ellenére is, hogy cilinderes barátunk itt is erdőjárásra vetemedett a gitárszóló közben. Ez az apróság ugyanakkor nem tudott elvenni az élvezeti értékből.

Majd jöttek Duff percei, a The Stooges alapdal I Wanna Be Your Dog némileg feltuningolt hangzással szólalt meg, noha magát a dalt nagyon nem birizgálták. Így a koncert közepén simán jól esett hallani, és nem is filóztam rajta, hogy mit keres a setlistben. A két „új” szerzemény az Absurd és Hard Skool előadása szintén várható volt, és röhögsz, de előbbit sikerült jobban elkapni. A stúdióváltozat annyira rossz, hogy már jó, így ennek tükrében valahol vicces, hogy az vitte el a pálmát az újak versenyében. Ettől függetlenül a korai időkre emlékeztető társa is bejött.

A Civil War alatt előkerült Slash-nél a duplanyakú Guild, és nyilván nem mondok vele meglepőt, hogy a dal közbeni vetítések az Ukrajnában zajló értelmetlenségre fókuszáltak. (Plusz a színpad oldalán a zászlók és Axl mikrofonállványa.) A dal hatmilliomodik alkalommal is hátborzongató volt, a cilinderes a végét még egy Jimi Hendrix klasszikus (Machine Gun) megidézésével is megtoldotta.

A dal után Axl bemutatta a tagokat, és minekután Slash-t először „elfelejtette”, bongyorhajú cimboránk megkapta saját blokkját a koncert alatt. Egy bő 6-8 perces jammelés kezdődött a Born Under A Bad Sign című Albert King klasszikusra, és itt történt egy némileg hátborzongató eset. A szóló alatt ugyanis valaki felszaladt a színpadra (lövésem nincs hogyan, mikor méterenként biztonságiak álltak), és a gitáros előtt lefékezve vad hajlongásba kezdett, ahogy azt a Wayne világában is láthattuk. ("Nem vagyunk méltók!") Igaz a biztonságiak azonnal elvonszolták, és baromira nem lennék a helyében, sejtve, hogy mit kapott a színfalak mögött.

A szóló után hangzott fel a legnagyobb üdvrivalgás, nem meglepő mód a Sweet Child O’ Mine kezdő taktusai váltották ki a hangzavart. A dalról nem lehet sok újat írni, ugyanis bármilyen jelző elcsépelt lenne rá. Az egyik olyan rocktörténeti szerzemény, ami önálló életre kelt és kb. az is ismeri, akinek lövése nincs az előadóról. Lövése nincs…B+.

Innentől fogva aztán nagyrészt biztosra mentek, előbb érkezett az Axl zongorajátékával kísért fenséges November Rain, és noha Slash már nem mászta meg a zongorát, a szólóiba itt nem lehetett belekötni. Az akusztikusan előadott Wichita Lineman feldolgozás az egyetlen dal, amit azzal a lendülettel kihajítottam volna a setlistből, vélhetően valakinek fontos, hogy mégis műsoron tartják.

Hanem akkor a You’re Crazy előadása a gyors verzióban! Harmadik csúcspont. Éveken keresztül, csak a belassított, bluesos változatot játszották, így ideje volt leporolni ezt a gőzmozdony erejű variánst. Imádtam #2. A rendes műsoridő végére tett Knockin’ On Heaven’s Door szintúgy tele volt gitározva, mint a hőskorban, csak itt a két hathúros egymásnak adogatta a labdát és a közönségénekeltetés is megvolt. Ezután már csak a kannásborok himnusza, „A” rock n’ roll dal Nightrain volt vissza, mielőtt levonultak a ráadás előtt. Ehhez szintén annyit tudok hozzátenni, mint a Sweet Child-hoz, azaz kb. semmit. Slash kedvenc dala, nem véletlen, hogy egyetlen Guns dalként, a saját zenekara koncertjein is előkerül néha.

Pár perc szünet után a szívdobogásból kitalálható volt, hogy a Coma fog következni. Axl hangproblémái miatt nem nagyon bíztam benne, hogy visszakerül a setlistbe, de szerencsére rám cáfoltak. Noha egy 10 perces dalról beszélünk, de úgy elvitt magával, hogy kettőnek se tűnt.

A szintén akusztikusan előadott Patience mintegy pihenésként szolgált ezután, és kellett is ez a pár perc nyugi, mert a végén nem is érkezhetett más, mint az egyik leglegendásabb szerzemény, a Paradise City. Ezzel ismertem meg a zenéjüket, illetve azóta is a kedvenc dalom tőlük, így mindig különleges élmény élőben hallani. Természetesen még a maradék energiát is kifacsarták az egybegyűltekből a dallal, én meg ekkor konstatáltam, hogy a koncert kerek 3 órán keresztül tartott.

És hogy összességében mi a benyomásom? Sokkal jobban tetszettek a látottak/hallottak, mint 2017-ben! Noha a dobos Frank Ferrer ezúttal is botrány mód ütött, lerontania még így sem sikerült az élményt. Úgy gondolom új lemezt dőreség várni, hozzátenni már amúgy sem tudnak a nimbuszukhoz, a közönség 98%-a meg úgyis a régi dalokat akarja hallani. Én speciel tökjól elvagyok Slash-nek a Myles Kennedy-vel készített lemezeivel, de néhány évente egy ilyen koncertre simán befizetnék újra.