Nem engednek a minőségből - "Def Leppard-Diamond Star Halos" lemezismertető

Csak akkor konstatáltam, hogy a brit rockzene egyik úttörő zenekara a Def Leppard már (7!) éve nem adott ki új lemezt, amikor befutottak az első hírek jelen írásom tárgyáról. Arra most hirtelen nem tudnék visszaemlékezni, hogy mikor és hol találkoztam először a zenéjükkel, az viszont tisztán megvan, hogy olyan igazán rossz lemezt még soha nem hallottam tőlük. Ami egy 45 éves karrier alatt nem kis teljesítmény, főleg, ha hozzávesszük, hogy a zenekart mennyi tragédia érte ez alatt az idő alatt.

Dióhéjban a két legfontosabb történés: az első, hogy a dobos Rick Allen a zenekar felfelé ívelő pályafutása közben egy autóbalesetben elvesztette az egyik karját. Nem adta fel, és egy speciálisan kialakított felszerelésen a mai napig is ő szolgáltatja az alapokat. Amennyiben másról nem, erről biztosan mindenki be tudja azonosítani a zenekart. A másik fontosabb csapás, a csapat gitárosának/dalszerzőjének tragikus elvesztése. Steve Clark sajnos beleesett abba a hibába, mint oly sok pályatársa: csúnyán fogalmazva átitta magát a túlvilágra.

Ennyi balszerencse után sokan azonnal bedobták volna a törölközőt, nem úgy a Def Leppard! Noha a ’80-as években elért sikereiket azóta sem tudták megismételni (valljuk be valahol mission impossible a dolog), azóta is szerves részét képezik a rockzenei életnek. A kezdeti karcosabb lemezek után a Pyromania/Hysteria überkettőssel megalkották a ’80-as évek két – jó értelemben vett - definitív popmetal lemezét, melyekkel azonnal szupersztár státuszba kerültek. Amennyiben idáig eljutottál és továbbra sincs lövésed róla, hogy miről írok, hallgass bele a Pour Some Sugar On Me-be, a Photograph-ba vagy a Love Bites-ba és jönni fog a felismerés: basszus ezt már hallottam a rádióban! Na ugye.

A hosszúra nyúlt bevezető után ugorjunk vissza a jelenbe. Ismert okok miatt a lemez távmunkában készült, és nem kevesebb, mint 15 dalt szuszakoltak fel rá. A játékidő nettó egy óra, ami a dalok mennyiségét tekintve soknak tűnik, és hát rögtön ünneprontó leszek: sok is. Persze hét év után érthető, hogy kiszórták az összes dalt, és olyan igazán nagy gond egyikkel sincs végülis, csak azért néha-néha megtörik a lendület.

A nyitó Take What You Want helyből gyilok, még annak ellenére is, hogy a nyitó akkordok hallatán azt hittem egy Mötley Crüe feldolgozás (Don’t Go Away Mad). Amikor viszont beröffentik a fő riffet ez a gondolat is tovaszáll, és a dal átalakul egy echte Def Leppard himnusszá. A refrén hihetetlenül jellegzetes az ezer sávon futó vokáljaival, maga a dal pedig végig húz, egy percre nem ereszt.

Az elsőként bemutatott Kick hasonló úton jár, noha kissé önismétlőnek hat, de hát sose bűn, ha az ember önmagától nyúl. Fullos stadionrock, nagyívű dallamokkal és egy kő egyszerű refrénnel. Amennyiben végig ilyen dalok lennének, egy rossz szavam nem lenne.

A Fire It Up szintúgy viszi tovább a lendületet, és ugyan X. alkalommal is újraírták a Pour Some Sugar On Me-t néhány hang megvariálásával, de basszus működik! Mondjuk hét év után azért valahol reméltem, hogy nem fapados „jóvanezígy” szerzeményekkel pakolják tele a lemezt.

Az első fekete leves a This Guitar képében köszönt be, ami egy líraibb darab. Ezzel semmi baj nem lenne, ugyanis a Lepi mindig erős volt lírában, de ez egyszerűen gejl. A dalban vendégszerepel Alison Krauss egy tengerentúlon meglehetősen híres előadó, de Isten lássa lelkem, lövésem nincs a hölgy munkásságáról. A dal egyébként tipik rádiós sláger, odaát rommá fogják játszani a rádiók, és ugyan tök jó a szólója, nekem sokszor nehézséget okoz ébren maradni alatta.

Kész szerencse, hogy az SOS Emergency azonnal egy pofon erejével kelt. Lendületben a nyitó hármashoz sorolnám, és ugyan a refrént itt is megírták már kb. 15 alkalommal, még mindig képes vagyok elmorzsolni egy könnycseppet, amikor ilyen dallamokat hallok tőlük.

A Liquid Dust viszont mindennek nevezhető, csak tipikusnak nem. Ez inkább rokonítható a ’90-es években elkövetett albumaikkal. Van egy, hát mondjuk úgy keleties hangulata amire a gitártémák és a háttérben hallható effektek csak ráerősítenek. Szó se róla üde színfoltja a lemeznek.

A meglehetősen hülye című U Rok Mi ugyancsak ’90-es évek, de ez is visz magával rendületlenül. A dalban nem átallottak ukuletét (!) használni, amire kb. annyi esélyt adtam volna egy Def Leppard lemezen, mint moll hangnemet találni egy black metal szerzeményben. Enyhe furcsasága ellenére egy meglepően jó dalról beszélünk egyébként.

A Goodbye For Good This Time szintén líra, de teljesen más kávéház, mint néhány bekezdéssel feljebb említett társa. Egy nagyívű, zongorával és vonósokkal díszített darab, melyben a csúcspont a flamenco (!) gitárszóló. Úgy látszik a meglepő darabokat az album közepére pakolták egymás után.

Az All We Need egy semmi extrát nem tartalmazó dal, szépen megbújik az albumon. Ugyan minden hallgatáskor dúdolom a refrént gondolatban, de nagyobb összegben fogadnék rá, hogy ha lemaradt volna az albumról, nem lenne hiányérzete senkinek. Rossznak semmiképp nem nevezném, inkább csak a zenekarhoz képest átlagos.

A bőgős bevezetővel indító Open Your Eyes akkor már egy kerekebb sztori, amely tökéletesen bemutatja, hogyan szól a Def Leppard némiképp modernebb köntösben. A refrén itt is egyszerű, de azonnal fülbe ül és magával ragad.

A Gimme A Kiss viszont abszolút klasszik Lepi. Simán olyan, mintha valamelyik ’80-as években elkövetett lemezükről maradt volna le, abban az időben ebből is simán lehetett volna sláger.

Majd ismét egy ballada jön, az Angels (Can’t Help You Now), mely szintén zongorára és vonósokra épít (legalábbis eleinte), de aztán szép sorban megérkezik a teljes zenekar. Ugyancsak egy himnikusabb líra, egy helyre gitárszólóval a közepén.

A Lifeless-ben ugyancsak vendégszerepel a már említett Alison Krauss, és gyakorlatilag teljesen ugyanolyan a dal, mint a This Guitar. Egy csaphoz hasonlítanám: csöpög. Én szívbaj nélkül lehagytam volna a lemezről, de máshol simán lehet, hogy új hallgatókat sikerül bevonzani vele.

Az Unbreakeable akkor már sokkal jobb, noha a dobgépes ütemeken még mindig vakarom a fejem. Pedig egy baromi erős darab, zseni témákkal, simán rámondtam volna látatlanban, hogy valami ki nem adott szerzemény a ’80-as évek végéről.  Ezt a kis apróságot leszámítva azonban nem tudnék belekötni.

A záró From Here To Eternity az album leghosszabb dala, de becsületükre legyen mondva, hogy egy másodpercre nem fullad unalomba. Egy fél-líra hátborzongató énekdallamokkal, és egy olyan gitárszólóval, amitől menten könnybe lábad az ember szeme. Ahogy elhalkulnak a hangszerek a hidegrázás még veled marad néhány másodpercig.

Ezzel pedig hihetetlen, de a végére értünk az egy órának. Azt kell mondjam, hogy az öregfiúk ezúttal sem okoztak csalódást. A Diamond Star Halos is egy jó lemezanyag, többségében remek szerzeményekkel. Amennyiben 3-4 dalt kiszanálnak róla még jobb is lehetett volna, de mint tudjuk: a volna a semmi rokona. Inkább örüljünk neki, hogy még mindig ilyen teljesítményre képesek, és ha tartják ezt a tempót, akkor könnyen lehet, hogy ez volt az utolsó Def Leppard lemez, amit hallottunk. Akárhogy is, ha ezzel búcsúznak, méltó módon teszik azt.