Lendületmegmaradás - Scorpions (2022. május 30. Budapest)

Bő két és fél évvel ezelőtt, amikor hazafelé vezettem koncert után, volt bennem némi hiányérzet. Akkor láttam harmadik alkalommal a Scorpionst, de a koncert rövidsége és kiszámíthatósága némileg csalódottá tett. Persze akkor már évek óta megállás nélkül turnén voltak, valamint X évtized után azért néha előfordul, hogy robotpilóta üzemmódban működik egy zenekar. Viszont úgy voltam vele, hogy ha többet nem látom már őket koncerten, olyan nagyon szomorú akkor sem leszek. Amikor először híre ment az idei bejelentésnek, egy egészséges bizodalom azért megvolt bennem, meg a hosszúra nyúlt kényszerpihenő is meghozta az étvágyat a koncertek iránt.

Fél 12 körül indultunk útnak Budapestre családostól, és szinte egész úton meglehetősen ócska időjárás kísért minket. A fővárosba érve egy fokkal jobb volt a helyzet, így bíztam benne, hogy megússzuk zuhé nélkül. Miután sikerült átszenvedni magunkat a pesti közlekedés idegtépő megpróbáltatásain, és sikeresen letenni a kocsit, még bőven volt idő enni-inni-nézelődni. Az egyel korábbi generációt hátrahagyva 17:00 magasságában sétáltam ki az Arénához, ahol akkora mintegy 20 fő várakozott, részben külföldiek.

Mivel ismerősömről tudtam, hogy arra már ott lesz, hamar sikerült megtalálni és így beszélgetve azért hamar teltek a percek. A kapunyitás 18:30-ra volt kiírva, de hadd ne mondjam, ismét egy külön kaland volt. Először szokás szerint a lépcső legaljánál lévő kaput húzták el egy random időpontban, ahonnan egy szolid sprint következett a kordonokig. Ott aztán az „állami” biztonsági szolgálat emberei ismét parádésat alakítottak, ugyanis halvány lövésük nem volt a pontos menetrendről.

Már a kordonok pakolgatásánál ment a vihogás, hogy ebből mi fog kisülni, és végül pár perc késéssel, de kb. a kiírt időpontban megkezdődött a beengedés. Ez az egyetlen része a koncerteknek, amit a mai napig utálok. 😊 Miután van már némi rutinom benne, hogy miként lehet zökkenőmentesen bejutni, most is sikerült nagyobb probléma nélkül abszolválni a műveletet, de több helyről hallottam, hogy másoknak nem volt ilyen szerencséje. Some things will never change…

A küzdőtérre beérve a Scorpionsnál már standardnak számító kifutós színpad fogadott minket, mi pedig a kifutó bal oldalán (rendezői jobb) a sarokban foglaltuk el a helyünket.  Ahogy 2019-ben, úgy ezúttal sem volt előzenekar, amit valahol nem bántam, mert annyival hamarabb kezdődhetett a koncert. A menetrend szerint 20:00-kor kellett volna kezdeni, de a színpad elé kifeszített bazi nagy molinó csak nem akart leesni. Végül bő 20 perc késéssel, de az öregfiúk végül belecsaptak a lecsóba.

Mindenféle intro nélkül, az idén kiadott új lemez nyitódalával a Gas In The Tank-el indítottak és a lepel végül lehullt. De csak azért, hogy mögötte ott figyeljen egy másik „Are you ready to rock?” felirattal és a tagok sziluettjével. Poénnak jó volt, persze sokat nem kellett várni, hogy ezt is leengedjék, és végre tényleg megpillanthassuk a zenekart, akik már ezerrel tolták a színpadon. Maga a színpadkép brutál látványos volt, azzal eddig sem spóroltak: a háttérben lévő ledfalon végig pazar animációk futottak, maximálisan az adott dalhoz igazítva azokat.

A számok sorrendjében sok meglepetés nem akadt, már hosszú évek óta megvan az a bejáratott váz, amire építenek. Egy ekkora múlttal rendelkező zenekarnál nyilván képtelenség olyan dallistát összeállítani, ami mindenkinek megfelel. A következőnek érkező Make It Real tehát abszolút borítékolható volt, ellenben jó volt újra hallani, mert amúgy egy abszolút eltalált rocksláger. Ezt követte a fajsúlyos The Zoo benne a kibővített gitárszólóval, ami közben az énekes Klaus Meine kiszórt egy marék dobverőt, ahogy az már 2009-ben is volt, amikor először láttam a zenekart. Ahogy akkor, úgy most is sikerült egy fahusángot zsákmányolni. 😊

Az instrumentális Coast To Coast szintén kirobbanthatatlan darab, itt Meine is gitárt ragadott, és ekkor jöttek ki először mind a négyen a kifutóra. Még mindig impozáns látvány, ahogy 70+os arcok ott rokkolnak egymás mellett teljes beleéléssel. Ezt követte egy újabb friss szerzemény, a kimértebb tempójú Seventh Sun. Jól is jött a lassulás, mert eddig meglehetősen sebes tempót diktáltak. Mindezt csak azért, hogy aztán a szintén új lemezes Peacemaker képében újra sebességet váltsanak felfelé. Ez a dal lemezen is kiemelkedett, élőben is baromira húzott.

A Bad Boys Running Wild nettó alapdal, még ha nekem nem is feltétlen a kedvencem. A legutóbbi találkozásunk alkalmával nem volt műsoron, így örültem neki, hogy ismét elővették. Az ezután érkező Delicate Dance nem más, mint a szólógitáros Matthias Jabs magánszáma (aki egyébként a jobb kezén egy speciális kesztyűt hordva játszotta végig a koncertet egy kézsérülés miatt), és a ritmusszekció mellé a gitártechnikusa jött fel ritmusgitározni, amíg a többiek szusszantak. Semmi extra, de egy egész korrekt mód összerakott gitárra épülő darab.

Majd a teljes zenekar visszatért, a zenekar főnöke Rudolf Schenker a már elhíresült akusztikus V alakú gitárjával. Meg nem mertem volna tippelni melyik lassú következik, de Meine szinte rögtön megadta a választ: Send Me An Angel, egyenesen a nemrég elhunyt Kóbor Jánosnak dedikálva. (Az Omega és a Scorpions közötti barátság hosszú évtizedekre nyúlik vissza.)

A szinte teljes egészében akusztikusan előadott dal után egy újabb ballada következett, a zenekar talán legismertebb száma, a Wind Of Change. Ezt kb. az is ismeri, aki nem tudja ki az előadó. A szomszédunkban zajló értelmetlen háború miatt némileg módosított szöveggel, de ez tudvalevő volt, 1-2 hónappal korábban erről több oldal is cikkezett. Ebbe a témába így nem is szeretnék bővebben belemenni. Ami viszont feltűnő volt, hogy Rudolfunk feltehetően rövidzárlatot kapott, ugyanis szabályosan lemészárolta az általa komponált legendás gitárszólót. Előfordul, ő is csak emberből van.

A két lassú után kellett is a tempóváltás, az egyik örök kedvencem a Tease Me Please Me sokadjára is ütött, ezzel a dallal képtelenség mellélőni koncerten. Számomra az egyik csúcspont ez a dal volt. Az új lemezről még egy számot passzíroztak be a setlistbe, a címadó Rock Believer egyfajta ódának is felfogható a zenéhez. Miként lemezen, úgy itt is működött. Ezt követően egy rövid jammelés következett a basszer Pawel Maciwoda és a dobos Mikkey Dee között, ami átváltott utóbbi szólójába. Alapjáraton nem vagyok a dobszólók ellensége, és itt szerencsére nem a fitogtatásra ment ki a dolog. Anno a Motörheadben így is letette a névjegyét, így a jól felépített és az animációkkal szinkronban mozgó szóló roppant szórakoztatóra sikeredett. (Egy kis pillanatra még Lemmy-t is látni lehetett a ledfalon.)

Innentől aztán szabályos slágerparádét vonultattak fel, a zseniális Blackout most is húzott, mint egy tehervonat. Rudolf ismét előkapta a „füstölő” gitárját, a Pawellal való hülyülésük pedig instant röhögésre késztetett. A standard műsort a nem kevésbé pazar Big City Nights-al zárták, kifacsarva a közönségből a maradék energiát is. Majd kidobáltak egy marék pengetőt és dobverőt, végül levonultak.

Persze nincs koncert ráadás nélkül, néhány perc után vissza is tértek. A két dalos repetát az egyik legszebb lírai dalukkal a Still Loving You-val kezdték meg, és Meine még 74 évesen is kiénekelte, amit ki kellett. Ellenben csóri Rudolf itt sem volt a helyzet magaslatán, a gitárszólóba itt is belekerült egy-két vendéghang. Furcsa, mert eddig akárhányszor láttam, mindig összeszedetten játszott. Most sem volt zavaró amúgy, szerintem a többségnek fel sem tűnt.

A záróakkord pedig nyilván nem lehetett más, mint az übersláger Rock You Like A Hurricane. Parádés dal, parádés lezárás, többet egyszerűen lehetetlen leírni róla. Miután elhalkultak a hangszerek, még hosszan elbúcsúztak, újra megszórták a publikumot ereklyékkel, végül ténylegesen levonultak a színpadról.

Azt kell mondjam, hogy -miként az első bekezdésben is írtam- amennyire öregesnek éreztem a legutóbbi koncertet, most olyan elánnal szántották fel a deszkákat. Persze némileg tatás volt a mozgás, de basszus nem sok zenekart látni, ahol túl a 7 X-en a gitáros még keresztbe rohan, ugrál a színpadon, mindezt többször az este folyamán.

Miként legutóbb, úgy most is benne van a levegőben, hogy ez volt az utolsó találkozásunk a zenekarral, de ha így is lesz, egy cseppnyi hiányérzetem sem lesz. Megmutatták, hogy még van bennük kakaó, a jól sikerült új lemezük mellé élőben is képesek hasonló minőséget produkálni. A kérdés már csak az, ki veszi át a stafétát, ha egyszer szögre akasztják a hangszereket?!

A jegyem, illetve a koncerten szerzett ereklyék:)