Euforikus visszatérés - Gotthard (2022. április 16. Budapest)

Egy kicsit még most is hihetetlen, hogy újra koncertbeszámolóval jelentkezhetek. Idestova 26 hónap telt el azóta, hogy utoljára hasonló témában írhattam: akkor, 2020 február elején még csak kósza híreink voltak egy Kínában elszabadult vírusról, és úgy mentem haza arról a februári koncertről, hogy tökéletes évindító volt, győzzem kivárni a többit! Aztán…Mind ismerjük a sztorit.

A svájci Gotthard-hoz még soha nem volt szerencsém élőben, pedig már meglehetősen régen megismerkedtem a zenéjükkel. Amikor bejelentették ezt a koncertet, azonnal megvettem rá a jegyet, arra azonban álmomban sem gondoltam, hogy ennyit kell majd várni az élő találkozásra. Végül idén megtört a jég, és sokadik halasztás után turnéra tudtak indulni. A buli először a Barba Negraba volt meghirdetve, majd átkerült az Akváriumba, végezetül az A38 Hajó lett a kijelölt helyszín. Aminek én személy szerint örültem, az egyik legfeelingesebb koncertteremnek tartom a hajót.

Előzetesen fogalmam nem volt, mekkora tömeg várható, kapunyitáskor, illetve az előzenekar fellépése alatt még finoman szólva is foghíjas volt a terem. És akkor most vegyük is be gyorsan a keserű pirulát. Alapjában véve érdeklődve várom az előzenekarok koncertjét, nem egyszer előfordult már, hogy sikerült hosszútávú barátságot kötnünk egy fellépés hatására.

A jelenlegi pozíciót az általam eddig nem ismert Sexnuggets töltötte be (az mi név?!). Indulás előtt belefüleltem és noha nem feltétlen győztek meg a hallottak, egy élő fellépés sokat tud lendíteni az ügyön. Ez tulajdonképp itt is megtörtént, épp csak negatív irányba. Ne szépítsük: ordenáré szar volt. Kezdjük ott, ha már valaki egy ilyen pozícióba kerül, az valahol legyen alap, hogy nem tökrészegen áll színpadra. Ez az iklódbördőcei falunapon délután kettőkor még csak-csak elmegy, itt viszont inkább kellemetlen volt. Szó se róla, a produkálásra nagy hangsúlyt helyeztek, kár, hogy zeneileg alig-alig volt momentum amire felkaptam volna a fejem. „Túl sok a duma, és kevés a tett…”, hogy egy „klasszikust” idézzek. A közönség is meglehetősen visszafogott volt, inkább csak várták, hogy végezzenek végre.

Kész szerencse, hogy a főzenekar mindenért kárpótolt. Svájci óra pontossággal (bocs!), a kiírt kezdéskor sötétült el a terem, elindult az intro, miközben a Gotthard tagjai felsétáltak a deszkákra. Kb. minden cicoma nélkül indították a koncertet az „új” lemez - 2020-ban jelent meg, ugye akkor lett volna a koncert - Every Time I Die című dalával. A lemezen is harapós dal élőben is nagyot ment, kiváló koncertindító volt. Amit azonnal követett is ugyanerről az albumról a dögös, középtempós 10000 Faces, benne azzal a telibetalált refrénnel.

Az első nagyobb üdvrivalgást ugyanakkor a Hush váltotta ki. Ezt a többség persze a Deep Purple révén ismeri, de a svájciak is kiválóan formálták a saját képükre. A Missteria jobban tetszett élőben, mint albumon, így sokkal jobban magával tudott ragadni. Pedig anno ezzel vezették fel a legutóbbi lemezt, de úgy látszik kellett hozzá a koncert, hogy igazán egymásra találjunk. Ugyanezt mondhatom el a Stay With Me-ről is, pedig a megjelenésekor sokat hallgattam. Egy jól eltalált (fél)lírai dal, melynek ugyancsak az élő megszólalás szolgáltatott igazságot (számomra).

A Top Of The World azóta nagy kedvenc, hogy először hallottam: egy igazi lendületes, beindulásra késztető darab, benne a zenekar egyik valaha volt legjobb refrénjével. Mondanom sem kell, itt is vitt magával. Jól is jött utána a nyugisabb húrokat pengető Feel What I Feel. amit persze itt is felpörgettek a végére, még egy kifejtősebb gitárszólót is beleszuszakoltak. A szintén hasonló hangulatú The Call hozta meg az első igazi hidegrázást, lévén a dalt a tragikus balesetben elhunyt, csodás hangú Steve Lee énekével ismertük meg. Na nem mintha a – már tíz éve - helyére került Nic Maeder énekével bármi baj lett volna, sőt! Bár eltérő hangkarakter, néhol méltó mód meg tudta idézni a nagy elődöt.

Jól is jött utána az S.O.S., amely pamparam dobpergés: igen egy ABBA feldolgozás. Itt talán még az is képbe került, aki eddig nem nagyon tudta megmondani milyen rendezvényen van. (Khmmm, tőlem balra voltak páran…) Szerintem lemezen is baromi jól sikerült átültetni, és élőben is húzott. A What You Get képében aztán kicsit újra berúgták a motort, már szükség is volt rá, hogy ne tunyuljon el a tisztelt publikum. Ennek megfelelően a Master Of Illusion-nel rátettek még egy lapáttal, ami nekem bent van a személyes Top 5 Gotthard dallistámban.

Kb. itt járhattunk félidőnél, amikor elérkeztek az este nyugis pillanatai. Következett ugyanis egy négy dalos akusztikus blokk, kezdve az egy szál zongorakísérettel előadott Let It Rain-nel, melyben a közönség is aktívan részt vett. Az One Life One Soul két gitár+ének felállásban szólalt meg, akárcsak lemezen és a jelenlévők ismét kitettek magukért, úgy adtuk vissza a refrént, ahogy illik! (Folyamatos hidegrázások!) A Sweet Little Rock N’ Roller-be és a Mountain Mama-ba már az egész zenekar becsatlakozott, és bár koncertlemezen már elhangzottak ilyen formában, így élőben hallva mégis az újdonság varázsával hatottak, az amúgy iszonyat dögös rock n’ roll szerzemények.

Innentől fogva aztán nyugodtan mondhatjuk, hogy slágerparádé következett. Kezdve a Remember It’s Me-vel, mely anno az első dal volt Nic Maeder énekével, és nem meglepő mód Steve Lee emlékére íródott. A Starlight anno első hallásra befészkelte magát a hallójárataimba, megjelenése óta ez saját jogán lett sláger, így valahol törvényszerű volt, hogy élő verzióban is nagyot fog szólni. Lemezbemutató koncert lévén még egy dalt azért bepasszíroztak a programba a 2020-as #13 lemezről, a tökönrúgással is felérő Bad News került terítékre.

Majd érkezett egy kissé felesleges, bár cserébe rövid dobszóló, hogy aztán elindítsák a Lift U Up alapjait. De csak azért, hogy itt következzen egy rövidebb gitárpárbaj, ami szerencsére nem ment át öncélú villogásba, hanem okos módon beleszőttek pár klasszikus taktust. Ebből fejlődött ki végül az előbb említett dal, amely gyakorlatilag egy igazi induló, húzóssága miatt telitalálat a koncert végére. Villany leolt, a zenészek pedig egy gyors elköszönés után elhagyták a deszkákat…

Persze ráadás nélkül senki nem mehet haza, természetesen „kénytelenek” voltak visszajönni. Az elsőnek elővezetett Heaven hozta el az este legérzelmesebb pillanatait – számomra legalábbis -, lévén ez volt az egyik első dal, amivel megismertem a zenekart és szerintem a mai napig az egyik legszebb líra, amit írtak. Mármint úgy en bloc minden zenekart beleértve. Végül az egyik legnagyobb slágerükkel, a himnikus Anytime Anywhere-el tették fel a pontot az i-re, tökéletes lezárást adva az estének. Azaz…Tették volna fel a pontot, mert a közönség akkora elánnal éljenzett, hogy ezen felbuzdulva kaptunk a zenekartól egy bónusz dalt, a Mighty Quinn képében.  

Amikor ránéztem az órára, akkor konstatáltam, hogy bizony tokkal-vonóval, de a műsoridő alulról súrolta a két órát. És hogy mit éreztem? Fogalmam nincs, hogy tudnám ezt pontosan kifejezni. Úgy kellett már egy ilyen koncert, mint – pocsék hasonlattal élve – függőnek egy újabb adag. Két órára elfelejted a külvilágot, nincs más, csak az élő zene és Te. Iszonyat jó volt több, mint 800 nap után újra megtapasztalni, ahogy a zenekar és a közönség eggyé válik. Ami meg a jövőt illeti? Nem tudom. Még nem vagyok benne 100%-ig biztos, hogy minden koncert meg tud valósulni, ezért óvatos vagyok a jegyvásárlásokkal, de reménykedjünk. Hátha!