Alkotóművészet - "Tulpa-How To Create..." lemezismertető

Ugyan elvétve már találkoztam a Tulpa nevével, mely egy viszonylag frissnek számító hazai formáció, de bő három héttel ezelőtt még egy árva hangot nem hallottam a zenéjükből. Oké, elismerem ez az én lustaságom, manapság már egyre ritkábban érzek rá késztetést, hogy vadásszak az újdonságokra, akkora dömping van. Mivel a bemutatkozó lemezük a friss HammerWorld egyik melléklete volt, szokásom szerint gondoltam azért belehallgatok…

És lőn! Úgy elvitt magával a lemez, mint gázszerelő a közvagyont. Dióhéjban annyi a sztori, hogy négy úriember úgy döntött örömzenél egyet. Az alapítók Győri Attila (gitár) és Jáger Zoltán (dob) egykor a Trick nevű zenekarban játszottak (őszinte leszek, nem ismerem), hozzájuk csatlakozott Binges Zsolt (bőgő), akit leginkább a Fish!-ből (meg még ezer másik helyről) lehet ismerni, illetve legvégül Székely Marci énekes az egykori Ozone Mama-ból. Mivel a Fish! zenéje valahogy nem nekem szólt, de az Ozone Mama-t és Marci hangját mindig is bírtam, így úgy voltam vele, hogy egy lehetőséget illik adni.

Aztán ezt a lehetőséget úgy ragadták meg mindjárt a nyitó Stand Your Ground-al, hogy az első perc után masszív szitkozódások sora hagyta el a szám folyamatában. Akkora Audioslave a téma, és Marci úgy hozza a néhai Chris Cornell hangját, hogy attól az ember szeme menten könnybe lábad.

A Mislead egy kimértebb, mondjuk úgy középtempós szerzemény, de egy bődület fülbemászó refrénnel. Tulajdonképp egy pofonegyszerű témára épít, de az hibátlanul működik. Itt hallhatjuk az egyetlen gitárszólót a lemezen, ami sajnálatos, lévén eléggé eltaláltra sikeredett.

A The Hideaway-ben egy hangyányi Red Hot Chili Peppers köszön vissza, de véletlenül se úgy, hogy plágiummal vádolhassuk meg a srácokat. Az alapjáraton nyugisabb szerzemény eleinte csak mutogatja az oroszlánkörmeit, de a dal felétől azért itt is a lovak közé dobják a gyeplőt.

A szolid bőgőtémával indító Greedy Eyes legyen mondjuk az album kvázi slágere, ebbe ugyanis beleszuszakolták a lemez legklasszabb refrénjét. Amikor azt hiszed, hogy a dal közepi fokozatos keményedést már nem lehet hova vinni, akkor hirtelen szünet és újra refrén. Parádés!

A kedvenc dalom ugyanakkor a Down The Road We Go, ami egy nettó energiabomba. A sodró főtéma mellé itt is bejön némi funkys témázgatás a refrének előtt, de az igazi királyság az utolsó másfél percben érkezik. Belekezdenek egy akkora vadulásba, hogy attól 5 perc alatt lefutod a Cooper tesztet.

Nem is csoda, hogy a Purple ezek után lazábbra veszi a figurát. Amennyiben rokonítani akarnám (de akarom mindenáron?!), akkor azt mondanám, hogy a betépett Jimi Hendrix jammel a Soundgardennel. Van egy amolyan utaztatós, elszálló hangulata, simán csak merengeni is jól lehet rá.

Az Out In The Field-ben megint visszaköszön az Audioslave, eleinte sejtelmes, kissé nyomasztó hangulatú énektémák követik egymást, de amikor bejön az a varacskos váltás, rögtön érkezik vele a feloldozás. A refrén megint telitalálat, a dal vége felé meg olyan széttördelések vannak, hogy az ember csak kapkodja a fejét.

A The Deceived egy már-már stoner ízű riffel nyit, így először arculcsapásként ért, amikor a refrénnel átmennek szinte arénarockba. Simán hidegrázós a több szólamon felénekelt refrén, hát még amikor a semmiből elviszik a dalt egy teljesen más irányba. Azt se tudod mi történik, és már vissza is tértek oda, ahonnan indultak.

Fotó: bobal photography

A Paralyzed kezdése ismét egy nyugodtabb téma, de a refrénre azért csak nem bírják ki és rálépnek a torzítóra. Talán ezzel a dallal küzdöttem a legtöbbet, mire megadta magát. Személyes kedvenc részem, amikor az utolsó percben rádupláznak a tempóra, hogy aztán azzal a lendülettel hirtelen megállnak, mert véget ért a dal. 

A Light Of Day sem a sebességével fog az őrületbe kergetni, cserébe legalább tele van tartalommal. Nyugis kezdés, fokozatos építkezés, majd félidőnél egy őrületes jammelős téma. A dal úgy végződik, ahogy elkezdődik, mintegy keretbe foglalva magát, és egyben a lemezt is.

Szóval ezt a tíz tételt vonultatták fel a How To Create…-en, aminek a műsorideje kereken negyven percre rúg, ez kényelmesen elég arra, hogy többször is nekifusson az ember egymás után. A dalok egyébként eleinte két 5 dalos digitális EP-n jelentek meg, de én speciel örülök, hogy fizikai hanghordozó is született végül. Aki a fentebb említett zenekarok közül bármelyikkel szimpatizál, vagy szeretne egy nem fősodorbeli, de kellően minőségi rockzenét hallgatni, ne keressen tovább. Látod, én is majdnem elmentem mellette…