Töretlen hittel a zenében - "Scorpions-Rock Believer" lemezismertető

Amikor 2010 körül a Scorpions bejelentette, hogy búcsúturnéra indul, talán ők maguk sem gondolták volna, hogy 12 évvel később egy új lemezzel örvendeztetik meg a tisztelt hallgatóságot. Persze valahol érthető volt a döntésük, hiszen már akkor sem voltak épp fiatalok, így nem tudhatták meddig tudják tartani a tempót. Ahhoz képest az öregfiúk az azóta eltelt időben szinte végig parádés formát mutattak, és ez alól nem kivétel a nemrég boltokba került, hét év után megjelent új stúdiólemez, a Rock Believer sem.

Tudom, az előző mondattal gyakorlatilag elspoilereztem a végeredményt, de kár lenne ennyivel lerendezni ezt az albumot. Már maga a cím is rendkívül sokatmondó, a teljesen old schoolra vett borító pedig megerősíti a tényt, hogy mi is a fő katalizátor. Bizony, még mindig a zene szeretete hajtja őket, és ezúttal sem tettek mást, mint megírtak egy újabb adag méregerős dalcsokrot a ’80-as évek stílusában, amikor gyakorlatilag létrehozták ma is azonnal felismerhető hangzásukat.

A nyitó Gas In The Tank parádésan indítja a lemezt, ha majd újra lesznek koncertek (elvileg május?!) illene ezzel kezdeniük a műsort. Semmi cicoma, egy tipikus középtempós Scorpions történet, némi Blackout hangulattal. Klaus Meine refrénje az együtténeklésért kiált, én meg azért, hogy honnan szedik az ilyen ötleteket még mindig?!

A Roots In My Boots gyakorlatilag tűpontosan viszi tovább az előbb megkezdett vonalat, ez szintén felér egy kisebb energiabombával. A legszebb az egészben, hogy úgy tud mai lenni, hogy közben érzed benne a kikacsintásokat X évtizeddel korábbra. Riffek, szóló, refrén, minden a helyén.

Nyilván a Knock ’Em Dead sem árul zsákbamacskát, ugyanaz az iskola, amit az előző két dalban hallottunk, de mégis húz, akár egy gőzmozdony. Persze nem ebből lesz az új Rock You Like A Hurricane vagy No One Like You, de önzőség is lenne ilyet várni. Eddig sem voltak gyengék a refrének a lemezen, viszont az egyik legerősebbet ide sikerült beszuszakolni az egész albumot figyelembe véve.

Az album címadó dala a Rock Believer egy echte stadionhimnusz. Bődületes kezdés, a verzék alatt lágyabb dallamok, majd egy nagyívű refrénben csúcsosodik ki a sztori. Eleinte nem sikerült közeli barátságot kötnünk, de néhány hallgatás után megadta magát: most már képtelen lennék kitörölni a fejemből, nesze neked instant dallamtapadás…

A Shining On Your Soul szintén visszarepít az időben, ezúttal a ’70-es évek vége a célállomás. Nem feltétlen egyértelmű darab, az elején úgy éreztem kissé kilóg a sorból, pedig tökjó a nyitó gitártéma, a gitárszóló is mást ad, mint amit várnál, a refrén meg nyilván megint 10 pontos. Kellett idő, de mostanra jó barátok lettünk.

A Seventh Sun az album leghosszabb dala a maga öt és fél percével. Ennek megfelelően egy kimértebb, komótos tempójú szerzeménnyel van dolgunk, ami csontra a dob/basszus alapra épül. A gitárok pl. egyáltalán nem szólnak a verzék alatt, csak Meine dallamait hallhatjuk. Mondjuk, ahol megdörrentik a hathúrosokat, ott garantált a hidegrázás. Persze itt is megfigyelhető némi visszautalás, csak ezúttal a ’80-as évek végére (legnyilvánvalóbb példának: The Zoo).

A belassulást kompenzálandó máris itt van a Hot And Cold, ami már elsőre is elismerő hümmögésre késztetett. Igaz, hogy csont egyszerű panelekből építkezik, de mégis sikerült belőle kerek egészet varázsolni. Ez az, amit nem lehet tanulni. Szintén tuti koncertdarab lenne, a gitárszóló nálam megkapta a „Lemez legjobb szólója” képzeletbeli díjat.  

A legnagyobb meglepetés ugyanakkor a When I Lay My Bones To Rest, ami kis túlzással egy punk-rock dal, épp csak a Scorpions előadásában. Nem röhög, tényleg így van! Ekkora sodrást abszolút nem vártam, azt hittem az előző szerzemény tempója a maximum, erre tessék. Van egy olyan sejtésem, hogy ez nem kis mértékben írható az ex-Motörhead dobos Mikkey Dee számlájára. Nálam mindenesetre ez a favorit dal a lemezen.

Az elsőnek bemutatott Peacemaker sem finomkodik, ugyancsak egy keménykötésű darabot köszönthetünk a személyében. Utólag érteni vélem miért ezt választották felvezető dalnak, tökéletesen összefoglalja az egész lemez lényegét. A teljes korongot figyelembe véve talán ez az egyik dal, ahol jobban ki van domborítva a bőgő szerepe, amit amúgy fogalmam sincs miért rejtettek el sokszor a háttérbe.

A Call Of The Wild kezdéséről kapásból Ozzy jutott eszembe, a közbe-közbe visszatérő gitárdallamokat, mintha csak a fiatalon elhunyt gitárzseni, Randy Rhoads írta volna. Maga a dal egyébként félúton van a power ballada és a masszív középtempó között, ami tudom, meglehetősen fura elegy. Amikor azt hinnéd, hogy így megy végig az egész majdnem öt és fél percen keresztül, akkor az utolsó percben betesznek egy akkora váltást, hogy a fal adja a másikat. Ámen!

A lemezt záró When You Know (Where You Come From) az egyetlen líraibb húrokat pengető szerzemény. Nem tudom feltűnt-e, de egy Scorpions lemezről írok épp, és eddig sehol nem volt ballada. A germánok mindig erősen voltak ezen a vonalon (ha csak egyet hallgatsz meg: Still Loving You), ez pedig egy ahhoz képest is kimondottan jól sikerült darab. Persze itt az összes felismerhető védjegy: a nagyívű gitárdallamok, a mégnagyívűbb refrén, a megríkatós gitárszóló.

Ezzel tulajdonképp elérkeztünk a lemez végére, habár még vannak dalok, amelyek bónuszként végezték ilyen-olyan kiadásokon. Nem vagyok egyedül a véleménnyel, hogy ezek is simán ráfértek volna az alapverzióra, ugyanis egytől-egyig jól sikerült darabokról beszélünk. És ezekkel együtt is épphogy túllépi a játékidő az egy órát!

Most mit írjak zárásnak? Azt, hogy reménykedtem egy ilyen jól sikerült lemezben? Francokat. Úgy voltam vele, hogy a zenekar iránti tiszteletből nyilván meghallgatom, de azt álmomban sem vártam, hogy egy ilyen bődületesen erős lemezt tesznek le az asztalra. Egy olyan albumot, ami egyértelmű kikacsintásokat tesz a múltra, de mégis teljes mértékben mai tud lenni. Egy 57 éve működő zenekarnál ez a nem mindegy teljesítmény, úgy gondolom.