A szellem uralma alatt - "Ghost-Impera" lemezismertető

Azzal a ténnyel szerintem nem lehet vitatkozni, hogy a svéd Ghost lassan az utóbbi évtized egyik megkerülhetetlen „zenekarává” növi ki magát. Muszáj az idézőjel, mivel gyakorlatilag a banda zenei agytrösztjén (és frontemberén) Tobias Forge-on kívül lövése nincs senkinek, kit rejtenek az álarcok. Jó ideig Tobias személyét is homály fedte, de mivel az internet korában már semmi nem maradhat titokban, a kellő időpontban megtörtént a(z ön)leleplezés. Azóta évek teltek el, albumok jelentek meg, és most itt vagyunk a sorban ötödik lemez, az Impera megjelenése után néhány héttel.

Bevallom a Ghost nem fogott meg azonnal, korántsem vagyok az az ősrajongó, aki már az első lemez idején tudta, mi van készülőben (érezni az iróniát?!), nekem valahol a harmadik korong, a Meliora táján kezdett leesni a tantusz. Ez volt az első lemezük, amelyiknél már érezhető volt egyfajta elmozdulás a korai „okkult” vonaltól a stadionrock felé. Természetesen a korai időszak stílusjegyei a mai napig fellelhetőek, azonban az arányok jól hallhatóan eltolódtak.

Amikor közzétették az előzetes dalokat, úgy voltam vele, hogy hát oké, nem rosszak, majd biztos meghallgatom párszor a lemezt. Ahhoz képest rendesen seggre ültem az első végighallgatáskor. Ritka, hogy már azonnal úgy befészkeljék magukat a dalok az ember hallójáratába, mint ennél a lemeznél. Noha ezúttal sem találták fel a spanyolviaszt, azt el kell ismerni, hogy Tobiasnak olyan dalszerzői érzéke van, ami nagyon kevesek sajátja. Azt meg már csak mellékesen tegyük hozzá, hogy a koncepció is az egyik legzseniálisabb, amit az utóbbi évtizedben létrehoztak.

A lemez az Imperium című instrumentális darabbal indít, mely egy szolid akusztikus témából bontakozik ki, nagyívű, filmzene ihletésű bevezetővé terebélyesedve.

Ezt követi az album első „rendes” dala, a Kaisarion. Okos bevezető, egy hajmeresztő sikoly és már indulunk is! Alapjáraton egy kő metal témáról beszélünk, nyakon öntve azt a svéd popzene (naná, hogy leginkább ABBA) legjobb dallamaival és egy adag teatralitással. Ezt most ki merem jelenteni, hogy az egyik legjobb Ghost szerzemény valaha.

A Spillways ha lehet rádob még egy lapáttal. Oké, akkora Bon Jovi nyúlással indít, hogy a derék Jon a maradék hangját is elveszíti, ha egyszer meghallja és plágium miatt kiabálni kezd esetleg. Viszont egyszerűen képtelen vagy figyelembe venni ezt a tényt, mert annyira magával ragad és csúnyán a füledbe ül az egész dal. Az ABBA hatása talán ennél a szerzeménynél a legnyilvánvalóbb. (Meg később majdnem mindegyiknél.)

A következő Call Me Little Sunshine az egyik felvezető dal volt, de ennek alapján képtelenség volt megmondani, mi várható a teljes lemeztől. Ez egy kissé morcosabb téma, jobban kidomborodnak benne a sötétebb hangulatok és olyan érzése van az embernek, mintha szándékosan mindig visszafognák magukat, mielőtt igazán beindulna. Ugyancsak hibátlan.

A Hunter’s Moon volt a legelső szerzemény, amelyet megismerhettünk, és ugyan meghallgattam párszor, de soha nem kapott el úgy igazán. Egészen addig, amíg egyben végig nem pörgött a lemez. Itt kapásból megtalálta a helyét, és mára sikerült megszeretnem. Egy ízig-vérig dallamrock kompozíció, melynek a közepébe azért tettek egy rövid, de hidegrázós kiállást, hogy aztán a dal végét úgy igazán megpörgessék. Tuti koncertfavorit.

A Watcher In The Sky echte ’80-as évekbeli tufa metalriffel nyit, mellé pedig egy olyan szinten ragadós énektémát sikerült beleszuszakolni, amit nem akar elhinni a gyanútlan hallgató. A dalban hallható többszólamú gitárszóló az egyik legjobb a lemezen, ezekért -ha jók az értesüléseim- Fredrik Åkesson felelt, akit leginkább az Opeth soraiból lehet ismerni, szóval adott a magas minőség.

A következőnek érkező Dominion átvezető kb. annyira felesleges, mint szakadó esőben kimenni megöntözni a kertbe a virágokat, de hát biztos jó oka volt, hogy felkerült a lemezre. Ez a másfél perces szösszenet semmit nem tesz hozzá a lemezhez, cserébe kissé megakasztja a lendületet. Ugorjunk.

Az album legfurcsább tétele kétségkívül a Twenties, mely egyenesen az első lemez hangulatát hozza vissza. Benne van a súly, de nyakon öntötték egy jó adag színpadiassággal. A refrénjére nem tudok jobb kifejezést használni, mint perverz mód eltalált, olyan soha többé nem akarod hallani, de mégis muszáj. Szövegileg meglehetősen elborult, cserébe a végén hallható gitárszóló roppant jól sikerült.

A személyes favoritom a Darkness At The Heart Of My Love. Ez gyakorlatilag egy (fél)ballada, az elején sejtésed nincs hova fut ki a sztori, de amikor bő egy percnél beérkezik a refrén az nettó libabőr. Ugyan nagyrészt akusztikus alapú, csak a refrénekre keményedik be valamennyire, de végig képes fenntartani az érdeklődést annak ellenére is, hogy szintén ismerős panelekből építkezik. Ez bizony nagy betűs STADIONROCK.

A Griftwood kezdésére először azt hittem, hogy egy kiadatlan Van Halen darab, annyira jellegzetesnek hatott. Akárcsak az előző bekezdésben boncolgatott tesója, ez a szám is nagyszínpadra való, noha ez azért egy hangyányit morcosabb sztori. A szerintem legjobban sikerült gitárszóló ebben a dalban található, habár ahogy korábban is említettem, ezekből bőven találni jól eltalált darabokat a lemezen.

A Bite Of Passage a maga fél percével megint csak egy „Erre most úgy mégis mi szükség volt?!”, khmmm...dal, ha nem jelölték volna külön a dallistában én simán azt hiszem, hogy már az albumzárót hallom…

…ami a Respite Of The Spitalfields címet kapta és ugyanazzal a témával nyit. Na mindegy. Biztos jobban nézett ki, hogy 12 dal van a lemezen, mint hogy 11. (Amúgy, ha szigorúak akarunk lenni, akkor valójában 9.) A maga majdnem 7 percével kiérdemelte a leghosszabb szerzemény címét, de olyan okos módon építették fel, hogy egyáltalán nem érezni annyinak. A közepén még a Whitesnake-t is megidézik egy szolid Still Of The Night nyúlás képében, de ezen már senki szeme nem rebben. Tetszetős, ahogy folyamatosan fokozzák a hangulatot, majd a végén épp a csúcspontnál kezd elhalkulni.

Levonva a konklúziókat, jelenleg az az érzésem, hogy a Ghost elkészítette eddigi legkerekebb, legjobb lemezét. Egyáltalán nem voltak elvárásaim, ezért engem lepett meg a legjobban, hogy mennyire betalált ez az album. Fogalmam sincs meddig fokozható még ez a sztori, de őszintén kíváncsi leszek legközelebb merre indulnak el. Ezt ugyanis baromi nehéz dolog lesz überelni.