Megint megcsinálták?! - "Black Stone Cherry-The Human Condition" lemezismertető

Nincs mese, a Black Stone Cherry legénysége nem ül a babérjain. Két évenként, szinte menetrend szerint érkezik az új nagylemez, és még közben is potyogtatnak el élő felvételeket, vagy épp feldolgozás EP-ket. Így 2020 vége felé közeledve megérkezett a The Human Condition címre keresztelt – hetedik – nagylemezük, amely…

Na igen, amely. Amikor két éve megjelent a Family Tree című legutóbbi album, biztosra vettem, hogy az egy új korszak kezdete lesz. Azon a lemezen ugyanis igencsak beleborultak a bluesba, mely által egy hangyányit szellősebb lett a hangzás. (Lekopogom élőben ugyanúgy vaddisznó módjára szóltak!) Szóval meg voltam róla győződve, hogy azon a vonalon haladnak tovább és csak idő kérdése, hogy bevesznek maguk közé egy billentyűst.

Most mondhatnám, hogy hála Istennek nem így lett: ugyan szerettem azt az albumot is, de a BSC számomra mindig is jobban bejövős volt, amikor arcletépős riffeket írtak és gőzmozdonyként húztak a dalok tempói. De miért írom ezeket? Azért, mert az új lemezzel ismét tettek egy kanyart és visszahoztak valamit a korábbi hangulatokból (is).

Ami elsőre feltűnt, az a játékidő: épphogy átlépi a háromnegyed órát, és ebbe a 45 percbe nem kevesebb, mint 13 (!) dalt sikerült belesűríteniük. Azaz lenyesegették a felesleges részeket és valóban csak a javát hagyták meg, ami természetesen jót tett a végeredménynek. (A borító tanúsága szerint több dalnál külsős dalszerzőkkel is együtt dolgoztak.)

Szóval akkor a lemez. A nyitó Ringin’ In My Head első hallgatásakor eldöntöttem, hogy ez nekem akkor tetszeni fog. Mindig félve hallgatom meg egy kedvencem új produktumát, de itt nem volt apelláta! Alig fél perc kellett, hogy meggyőzzenek: már a nyitó téma és a refrén hallatán kész voltam megadni magam. Amikor pedig a dal közepén odateszik azt a leheletfinom kiállást (némi hangulat azért maradt a bluesból), és elhangzik az első hidegrázós gitárszóló, onnantól fogva folyamatos volt a mosoly.

Az elsőnek közzétett Again is őriz valamennyit az előző lemez világából, de már néhány taktus után belepakoltak egy marcona gitártémát. Ezt ellensúlyozandó a refrénnél akusztikusra váltanak, de csak azért, hogy utána még nagyobbat üssön a visszatérő riff. Hangulatilag amúgy valamelyest a Magic Mountain lemezt idézi, de abszolút mai felfogásban. Nem véletlenül nevezték ki felvezető dalnak, szinte biztos, hogy ha egyszer újra lesznek koncertek, ott tarolni fog.

A következőnek érkező Push Down & Turn sem lazít a gyeplőn, szintén egy morcosabb tétel, jó kis középtempós döngölde. Persze ide is jutott jellegzetes téma bőven: a kissé grándzsosan nyújtott refrén, az átkötő gitártéma vagy a dal végi már-már metalba hajló "ereszdelahajamat" a gitárszóló alatt. Szintén várós darab lesz élőben!

A már címében is sokat mondó When Angels Learn To Fly képében megérkeznek az első lazább taktusok. Mármint BSC mércével mérve. Akkora utaztatós, elmerengős érzetet áraszt magából a dal, hogy jobb helyeken sláger lenne. Van benne egy szolid arénarockos (!) feeling, ami újdonság a csapat repertoárjában, de határozottan jól áll nekik.

A Live This Way aztán visszaránt a mélybe, ez ismét egy fajsúlyosabb szerzemény. Csak azért nem mondom, hogy a lemez legzorallabb tétele, mert képtelen vagyok csak egyet kiválasztani. A marcangolás mellett persze ugyanígy itt van az azonnal fülbe ülő refrén, plusz az olyan kisebb apróságok, amik közül néhányat már említettem két bekezdéssel feljebb.

Az In Love With The Pain-el keretbe fogják az előző dalt, ez ugyanis ismét egy lelazultabb darab, a When Angels... nyomvonalán haladva. A már említett arénarockos stílusjegyek itt is fellelhetőek, mind a dal felépítését, mind az énektémákat tekintve. Az ilyen típusú dalok jó szolgálatot tudnak tenni, hogy esetlegesen még több emberrel megismertessék a zenekar nevét.

A The Chain hallatán elsőre esküszöm az Alter Bridge neve jutott eszembe. Ötletem nincs miért, mivel tűz és víz a két zenekar. Na jó, mégis van. A szóló előtti riff és a szóló miatt: az teljesen a Tremonti művek stílusát idézi. Ennek ellenére (vagy éppen ezért) a dal ugyancsak a harapósabb szerzemények közül való, de egyben fülbemászó hangulattal is bír.

Akárcsak a következő Ride: ez a két tétel akár lehetne a lemez „gonosz ikerpárja” is, értelemszerűen itt járatják csúcsra a betonozást. Egyébként a refrénről minduntalan a Maybe Someday jut eszembe, de hát sosem volt szégyen, ha az ember önmagától emelt át korábbi témákat. 😊

Az If My Heart Had Wings a lemez első és egyetlen balladisztikus tétele: zongorával, nagyívű énekkel, síró gitárral, itt van minden, amitől működni tud barátnőknél is. Külön kiemelném a végére odapakolt gitárszólót, az akármelyik újrahallgatásnál hidegrázós!

Majd érkezik a korong egyetlen kakukktojása a Don’t Bring Me Down képében, ami történetesen egy Electric Light Orchestra feldolgozás. Mivel az ELO-nak ez az egyik olyan dala, amit pont ismertem, így nyilván felhorkantottam a meglepettségtől, amikor felcsendültek a kezdő taktusok. Persze átformálták a saját képükre, megkapta azt a pluszt, amitől igazán dögös lett, még a bájosan bárgyú refrén ellenére is. Ami egyébként csúnyán ragadós. Csak saját felelősségre!

Ezután a Some Stories helyreállítja a világ rendjét, ez helyből az egész lemez egyik legjobb tétele. A dögös riffek alá betolt slidegitáros téma világbajnok, a refrén pedig szokásosan parádés. A dal közepi riff plusz szóló páros szintén örömkönnyeket fakasztanak. A végén elővezetett, visszafogott kakofóniáról akkor meg már nem is szólok… Azt mondtam már, hogy szívesen hallanám koncerten?

A The Devil In Your Eyes címének olvasása után csodálkoztam volna, ha nem valami bluesban gyökeredző szörnyeteget szabadítanak a gyanútlan hallgatóra, és nem is kellett csalódnom. Már a gitárriffek ellenállhatatlanul zsírosak, de pluszba sikerült megírni a – szerintem – toronymagasan legjobb refrént, ami a lemezen helyet kapott. (Pedig már az előző Some Stories-ra is azt hittem!!!)

A zárás feladata a kissé fura című Keep On Keepin’ On-nak jutott, ami ugyancsak egy lazább téma, igazi együtt éneklős, abszolút pozitív kicsengésű dal, valahol a Like I Roll nyomdokain. Nem akar sokat, csak azt, hogy érezd magad jól a hallgatása közben.

És hoppá, már a végére is értünk! Most mit mondjak?! Azt, hogy tartottam tőle kevés idő telt el az előző lemez óta és féltem, hogy egy gyengébb eresztést kapunk? Abszolút! Azt, hogy sikeresen rám cáfoltak, és megcsinálták a Magic Mountain óta legjobb lemezüket? Pontosan!  Azt, hogy zeneileg ismét kikezdhetetlen az egész produktum? Hogy a viharba ne! 

Az ilyen meglepetéseket tudja az ember igazán díjazni, amikor a kezdeti félsz után érkezik a jóleső megnyugvás. Csak annyit fűznék hozzá: soha rosszabb albumot a jövőben, kanyarodjon bármerre is a zenekar útja! Remélhetőleg ezt majd koncerten is megdiskuráljuk velük egyszer, amint lesz rá lehetőség...

Szóval! Aki jó zenét akar hallgatni, ne hagyja ki. Az év egyik leghangulatosabb lemeze lett!