Maradjunk annyiban... - "Tankcsapda-Liliput Hollywood" lemezismertető

Oké, én tényleg próbáltam megszeretni ezt a lemezt, de egyszerűen nem megy. Rengeteg alkalommal nekifutottam, szépen beragadtak a dalok a fülembe, a hiányérzet keserű szele mégis ott fújkál minden egyes újabb hallgatásnál. Hogy miért is mondom ezt?

Adva van az ország legnépszerűbb rockzenekara. Tetszik-nem tetszik, ez tény. A Csapda eljutott itthon egy olyan kategóriába, amiről más zenekarok nagyrészt csak álmodnak. Folyamatosan mennek a saját fejük után, ami nyilván sokak szemét szúrja, de ez az élet bármely területén így van. Aki innovatívan gondolkozik, garantáltan számíthat arra, hogy ömleni fog a fekália a nyakába.

Az idén már harmincadik (!!!) évét taposó Tankcsapda öt éve nem jelentkezett sorlemezzel (amennyiben nem vesszük ide az amúgy jól sikerült Dolgozzátok fel! című feldolgozáslemezt), így épp itt volt már az ideje, hogy villantsanak valamit. Én egyetlen zenekarnál sem gondoltam úgy soha, hogy „régen minden jobb vót’”, mindig adok esélyt az új produktumoknak. Tisztában vagyok vele, hogy nagyon sokan kötődnek ahhoz az 1-2-3 lemezhez, amivel felfedezték a zenekart, de valljuk be: a TCS sem fog már újabb Legjobb méreg/Jönnek a férgek/Az ember tervez szintű lemezt csinálni, ahogy a Metallica sem fog megírni egy újabb Ride The Lightning-ot vagy Master Of Puppets-et. Az akkor volt, most meg most van. Az emlékek megmaradnak, cserébe minden és mindenki változik. Remélem érted mire gondolok. Szóval nekem a Sidivel készült lemezek is tetszettek, így minden okom megvolt a bizakodásra.

A felvezetőként közzétett "Szevasz öcsém" hallatán mondhatjuk, hogy kissé felhúztam a szemöldököm, de úgy voltam vele, hogy egy dalból hiba lenne következtetést levonni. Amikor hazaérve kibontottam a CD-t és szemügyre vettem a borítót, vegyes érzéseim voltak: adva van egy baromi jó ötlet, csak kár, hogy ilyen kurva rondán csinálták meg. Kész szerencse, hogy a mellékelt poszter már jobb, átnézve nagyon sok apró geget lehet találni rajta. Na de jöjjön a lényeg, a zene!

Nem tolták túl, mindösszesen 10 dal kapott helyet, bő 40 percben: ideális lemezhossz. Azaz jelen esetlen lenne, ugyanis a végeredmény, hát finoman szólva is felemás. A nyitó „A világ posztol” meglepetésre akusztikusan indul, hogy aztán egy pofátlan Ozzy nyúlással berúgják a kocsmaajtót. Ezzel a dallal amúgy semmi gond nincs, zeneileg elég erős, még a néha kicsit bugyuta szöveg ellenére is. Apropó, a gitárszóló igencsak tetszetős lett! A "Szevasz öcsémmel" sokadik hallgatás után úgy-ahogy megbarátkoztam, annak ellenére is, hogy a gitártéma kísértetiesen emlékeztet a zenekar névadó dalára. A dal a zenekar lazább oldalát villantja fel, szövegileg kb. a Be vagyok rúgva rokona lehetne.

A következő "Megölni engem" totál jellegtelen darab, de legalább a refrénje egész tetszetős. "A gyűlölet a régi" viszont emlékezetes darab, kár, hogy negatív értelemben. A refrénben szereplő black metalos rikácsolás alatta a blastbeattel egyszerűen szörnyű, a szövegről meg egyszerűen nem tudom, mit gondoljak. Vannak benne sorok, amik kifejezetten tetszenek, de néhány helyen legszívesebben a falat vakartam volna.

Az "Ülj le mellém" képében a Tankcsapda megírta a saját Kowalsky meg a vega dalát, egyértelműen ez a lemez mélypontja. Nettó rádiórock, annak minden sziruposságával. A „Pattanások és szemüvegek” egy tökjó punk n’ rollos szösszenet lehetett volna, az egyetlen bajom, hogy sajnos értem a szöveget. Lukács Laci ezt 1000%, hogy a fiatalabb generációnak címezte, szövegileg ez szintén léc alatti. (Bár a Prosectura-s kikacsintásért jár a piros pont!)

Kész szerencse, hogy a lemez címadó dala a "Liliput Hollywood" képében megérkezik a lemez egyik legerősebb dala, a maga keserédes hangulatával és okos szövegével: itt végre elfogott az érzés, hogy van még remény! Az „Amit a vér kíván” ugyancsak a lemez jobb pillanatai közé tartozik, a refrén nagyon ül a fülbe és a középrész is tetszetős. Bár a gitárszólónál egyfolytában az az érzésem, hogy inkább csak muszájból van ott, intsem önálló részegységként. Ugyancsak korrekt darab a „Hívjuk inkább úgy” a lightos kezdés után azért csak bedörrentik a dalt, hogy aztán az utolsó taktusok ismét nyugodtabb pillanatokba torkolljanak. A záró „Nincsenek szavak”  pedig a címadó mellett egyértelműen az album legjobb dala, a zenekar két elhunyt rajongójának címzett dal középtempója és okos szövege elgondolkoztat és okoz néhány hidegrázós pillanatot hallgatás közben.

És ezzel vége a lemeznek, lehet újra kezdeni. Itt térnék ki az első bekezdésben foglaltakra: nagyon sokat próbálkoztam a dalokkal, de egyszerűen nem találjuk a közös nevezőt. Vannak tetszetős pillanatok, amennyiben az egész lemez olyan színvonalon mozogna, mint az utolsó négy dal, akkor egy szavam se lenne. A korong első felében lévő sablonosság és gyermeteg szövegek azonban igencsak lehúzzák a végeredményt, így kénytelen voltam azt a konklúziót levonni, hogy ezzel nálam most nagyon mellélőttek. Azt nem mondhatjuk, hogy a lemez sikertelen lesz, hiszen máris dupla platina, és abban is biztos vagyok, hogy megtalálja a maga közönségét, én azonban nem fogom sűrűn hallgatni. De nincs is ezzel baj, nem vagyunk egyformák, másnak simán bejöhet a lemez. Én meg majd hallgatom a többit.