Egy légkalapács erejével - Machine Head (2019. október 20. Budapest)

október 22, 2019

Egy légkalapács erejével - Machine Head (2019. október 20. Budapest)

Akárhogy is nézzük, azok között voltam, akiket rendesen sokkolt a hír tavaly szeptemberben, hogy a Machine Head gyakorlatilag szétesett. A gitáros Phil Demmel és a dobos Dave McClain távozása akár jelentős érvágással is járhatott volna, de a főnök Robb Flynn nagy stratéga: lapot húzott tizenkilencre, és ahogy az a későbbiekből is látszani fog, az élet őt igazolta. A korszakalkotó Burn My Eyes (majdnem teljes) tagságának visszahozatala az egyetlen logikus lépés lehetett ilyen esetben, plusz a jubileum miatt amúgy is adta magát a dolog. Azonban a puszta nosztalgia mellett a jövőre is gondolnia kellett, ezért történt meg az, hogy ezúttal hat fős zenekarként vágtak neki a turnénak.

Amint bejelentették az aktuális kanyart, kétség sem férhetett hozzá, hogy hamar telt házas lesz az esemény. Az eddigi két Barbás koncertre hamar elkeltek a jegyek, a teljes Burn My Eyes lemez elővezetése pedig csak olaj volt a tűzre. Mivel az idei év is meglehetősen erős koncertfronton, így az embernek néha bele kell harapnia valamelyik ujjába, hogy mit hagyjon ki, ezt azonban semmilyen körülmények között nem szabadott volna elszalasztani.

A koncert napján kora délelőtt indultam útnak, és valószínű a vasárnap miatt, de ilyen könnyű, akadálymentes utam még soha nem volt. Hamar megérkeztem a helyszínre, ahol parkolót is sikerült találni két körön belül. Néhányan már üldögéltek a kapunál, de én inkább bementem az udvarra a recepcióhoz. Tavaly ott találkoztak többen a zenekarral, így gondoltam próba szerencse. Sajnos rövid várakozás után (közben ismerősök is érkeztek) viszont kitessékeltek az udvarról a kapuhoz. Ennyit erről.

Na de! Tartja a mondás, hogy amit az élet elvesz, azt valahol visszaadja. A zenekar meglehetősen későn érkezett meg, 14:00-kor még csak a felszerelést szállító kamion gördült be, a turnébusz ekkor még egy külön dimenzióban járhatott. Bő fél óra múlva sikerült az időugrás, ugyanis kisebb eltéréssel, de mindkét busz ideért: először a stábot-, majd a zenekart szállító fekete monstrum érkezett meg és járt be az udvarra. (A technikusok becsületére legyen mondva, a kései érkezés ellenére flottul összeraktak mindent időre.)

Mivel a zenekart csak kapun kívülről láthattuk, így szemernyi esély nem látszott arra, hogy összejöjjön egy találkozás, de –részben- végül szerencsénk lett. Nem voltunk sokan, mindösszesen hatan (jó, ha szigorú akarok lenni négyen, mert két tag viselkedése kritikán aluli volt, szerencsére a koncertre nem jöttek), így egy kisebb esély azért adott volt. Elsőnek az ősfelállás gitárosa, a brutál rasztát viselő Logan Mader jött oda, és írt alá mindenkinek. Amikor a fotókra került volna a sor, gondolkozott hogyan lehetne megoldani, elvégre a kapu miatt úgy tűnt, mintha börtönbe lenne (ahogy ezt meg is jegyezte). Körülnézett, végül gondolt egyet és kimászott (!!!) a kerítésen. Ez volt az a pillanat, amikor köpni-nyelni nem tudott senki, ilyen attrakcióra nem számítottunk! Nagyon közvetlen és jó fej volt, a fotók és némi diskurálás után elköszönt és visszamászott. :)

Újabb néhány perc elteltével érkezett a szintén őstag dobos Chris Kontos. Szintén aláírt, de mondta, hogy kimászni azért nem akar, megcsináljuk kapun keresztül a fotókat. Mielőtt végzett az utolsó aláírással, odatartottam a telefonom az orra alá, hogy „ezt figyi Logan mit csinált az előbb”. Ránézett, és két röhögés között csak annyit szólt oda, hogy „Igen? Akkor megyek én is!”. És ő is kimászott!!! :) Kollégájához hasonlóan szintén egy hihetetlenül kedves ember, nagyon jól el lehetett beszélgetni vele, még arra is emlékezett, hogy koncerteztek Magyarországon a ’90-es évek közepén. Néhány perc múlva végül mondta, hogy visszamegy, na de merre induljon, hogy ne kelljen másznia?! Először elmutogattam neki az irányt, de jobbnak láttam, ha vele tartok, így elkísértem a portáig.

A hátralévő néhány óra szerencsére hamar eltelt, a kapunyitáskor már elég szép számú tömeg várakozott. Néhány perccel a kiírt időpont után megnyíltak az ajtók és szerencsére minden különösebb nehézség nélkül sikerült bejutni. Az első sor közepe simán meglett és még mosdóba menni, italt venni, merchpultot nézni is volt idő. (A pólók ára mondjuk lebeszélt arról, hogy vegyek egyet.)

Ahogy tavaly, úgy idén is egy „An evening with...” típusú este keretében turnéznak, ami annyit tesz, hogy nincs előzenekar, csak a tömény Machine Head esszencia, mindezt alsó hangon három órában. A kiírt kezdés előtt 5 perccel csendült fel az intronak használt Ozzy klasszikus, a Diary Of A Madman. A dal közben a megfelelő résznél a fényeket is lekapcsolták fokozva a hatást. Végül felcsendültek az Imperium első taktusai (még felvételről), miközben a zenekar felsétált a deszkákra. Majd olyan erővel robbantak be, hogy azt tanítani kellene! Nincs rá jobb szó, bődületes volt a hangzás, ilyen kezdéssel meg tévedni sem lehet. A műsort két részből építették fel, az elsőben egyfajta Best Of volt terítéken, a második részben pedig a már említett Burn My Eyes.

A méregerős Imperium után szinte azonnal belecsaptak az ősklasszikus Take My Scars-ba (köszönöm!!!), melynek tufa, ugyanakkor vaddisznó erejű riffje simán leszedte az ember fejét, ha nem vigyázott. Miattam már itt vége lehetett volna a koncertnek, de a java csak most jött. A himnikus Now We Die és a gránáterejű Beautiful Mourning után az egyik újkori klasszikus, a Locust vitte be a következő gyomrost. A Killers & Kings nem várt ajándék volt, a kapkodós itt-ott thrashbe hajló középrésze ugyanúgy hibátlan, mint első hallgatáskor.

Az I Am Hell (Sonata In C#) felbukkanására nem mertem volna nagyobb összegben fogadni (direkt nem néztem meg, hogy korábban miket játszottak a turnén), így felért egy nem várt ajándékkal a dal előkerülése. Az Aesthetics Of Hate-ben viszont biztos voltam, érkezett is rögvest, hogy folytassa a nyakizmok kizsigerelését. Mindezek után szükség volt egy szusszanásnyi pihenőre, melyet az új gitáros Wacław "Vogg" Kiełtyka (a lengyel death metal zenekar Decapitated tagja) szólója jelentett. A magánszáma közepébe igen okosan beleszőtte az egyik legklasszikusabb Pantera tétel, a Floods taktusait is, melyért külön üdvrivalgást kapott.

Levonulása után a Robb tért vissza a deszkákra, kezében egy akusztikus gitárral, melyből nem volt nehéz kitalálni, hogy a Darkness Within fog következni. Persze előtte tartott egy kisebb hegyi beszédet, de semmi extra: jókedvűnek tűnt, Budapestet dicsérte illetve a zene fontosságáról anekdotázott. Ennyi pihenés után aztán jöhetett maga a dal, melynek végén a közönség nem akarta abbahagyni az éneklést. Mondhatni ez a szám a Machine Head saját Memory Remains-e.

A sokat köpködött tavalyi lemez címadója a Catharsis élőben nagyon sütött, a maga idejében szintén fikacunamival jutalmazott From This Day-nek pedig ezt is sikerült megfejelnie. (Éljen a dallamtapadás…Meghallod a refrént, és többet képtelen vagy kiverni a fejedből). Innentől viszont már nem sok volt hátra: előbb a címéhez méltó Ten Ton Hammer-el gázoltak át rajtunk, majd az ismét felemás –de élőben hatásos- Is There Anybody Out There? és az újkori instant klasszikus, majdnem 10 perces Halo zárta az első etapot.

Jelen állás szerint nem lesz probléma ezzel a felállással, kíváncsi vagyok, hogy merre indulnak el a későbbiekben. Jól sikerült a tagok kiválasztása, mind a gitáros Vogg, mind a dobos Matt Alston (bevallom róla nem hallottam korábban) atomfeszesen hozta a saját részeit, így a kíváncsiság adott. Mikor levonultak Robb mondta, hogy 10 perc szünet, aztán kezdődik az „ereszdelahajamat”. Koncert előtt volt egy olyan sejtésem, hogy sokan a második félidőre tartalékolják az energiát, ez egy az egyben beigazolódott. Amikor felcsendültek a Real Eyes, Realize, Real Lies hangjai (amit itt nagyon okosan introként használtak), érezhetően megnőtt a nyomás. Miután a (majdnem) eredeti tagság felsétált a színpadra és beledörrentettek a legklasszikusabb Machine Head dalba a Davidian-be, elszabadult a pokol. Olyan erővel adta vissza a közönség a refrént, hogy kis túlzással a zenét is túlharsogtuk!

Majd jött az egész lemez a maga teljes valójában: a mázsás Old, az elmebeteg Thousand Lies, a lidérces None But My Own a végén azzal a bődületes thrash témával, amikor végre volt esély levegőt venni. A The Rage To Overcome előtt ugyanis Chris Kontos eresztett el egy kisebb dobszólót, mielőtt Logan Mader belekezdett abba a jellegzetes vinnyogtatós gitárriffbe. A Death Church-nél kicsit visszavettek a tempóból, lévén ez egy középtempósan döngölő dal, de a Nation Of Fire-vel ismét ráléptek a gázpedálra. Az este legnagyobb poénja is itt adódott, ugyanis mielőtt elindították volna a dal végi mészárlást, a dobos Chris nekiállt sütit enni. :)

A szintén repeszgránát erejű Blood For Blood tovább fokozta a tempót, erre nagyon jó volt kontrasztnak a lemez kvázi „lírája”, a katonás dobtémákra építő I’m Your God Now. És mielőtt megkoronázták volna az estét a parasztlengővel felérő Block-al, előtte szórakoztatták a közönséget és magukat is néhány feldolgozásrészlettel: előkerült a Metallica-tól a Battery, a White Zombie-tól a Thunder Kiss ’65 és a Slayer-től a South Of Heaven is. És ennyi…Három óra húsz perc tömény zúzda után minden tag visszajött a színpadra, kiszórtak három zacskó pengetőt, dobverőt, dobbőrt, kb. mindent. Egy közös fotó után levonultak és végre megpróbálhattunk levegőhöz jutni. Az egyetlen negatívuma ugyanis ez volt az estének, olyan meleg volt bent, hogy a falakról is folyt az izzadtság.

Ami a zenészeket illeti, a két régi tag Logan és Chris is iszonyat felszívta magát, hiba nélkül hozták le a műsor rájuk eső részét, a Flynn mellett másik stabil taggá előlépett Jared MacEachern is egyre jobban a hátára veszi a műsor rá eső részét. Folyamatosan kontaktban van a közönséggel és brutál vokálokkal támogatja meg az énekest, amire valljuk be, olykor szükség van. Flynn meg olyan amilyen, lehet, hogy gyakran mond faszságokat, de zeneileg kikezdhetetlen. Most már tényleg csak arra leszek kíváncsi innen hogyan tovább. Én szurkolok!

A végére pedig a "bónusz" tartalom :)