Csak pozitívan! - Whitesnake + Def Leppard (2019. június 17. Prága)

Vannak helyzetek, amikor egy zenekart olyan nehéz élőben látni, mint egy fehér hollót. A Def Leppardról sem lehetett elmondani, hogy az utóbbi időben rommá turnézták volna magukat az öreg kontinensen, jobbára ki sem mozdultak Las Vegas-ból. Amikor bejelentették az újabb Európa turnét, végignézve a dátumokon ismét konstatálnom kellett, hogy ezúttal sem erőltetik agyon a keletebbre eső régiót. Az egyetlen kivételt Prága jelentette, így úgy voltam vele, hogy legalább egyszer látnom kell őket élőben, menjünk! Úgysem jártam még Prágában (leszámítva egy fél napos ott tartózkodást még 2013-ban), így összekötöm a kellemest a hasznossal. Az meg csak hab volt a tortán, hogy egyfajta „special guest”-ként a Whitesnake nyitja majd az estét. Van még kérdés ezek után?!

Néha elcsodálkozom milyen sebesen képes menni az idő. Még mindig itt van előttem, amikor megvettem a jegyet, és keresgéltem a szállások között. Egy szempillantás, és hónapokkal később már az utazást szerveztem. Majd még egy, és jött a felismerés, hogy másnap reggel indulás van! Ennek részleteivel most nem untatnék senkit, maradjunk annyiban, hogy hosszú és vontatott volt. Odaérve Prágába viszonylag hamar eljutottam a szállodához, köszönhetően annak, hogy már előtte végigvettem a lehetőségeket, már ami a tömegközlekedést illeti. Ez egyébként nagyon hasonló a budapestihez, csak itt nem tudja az ember kimondani, hogy mi a megálló neve :)

A koncert hétfőre esett, de én direkt azért mentem fel szombaton, hogy a vasárnapot be tudjam iktatni egyfajta „day off”-nak, amikor van idő várost nézni. Sajnos az időjárás nem volt túl kegyes, mivel alkalmanként leszakadt az ég, de ez nem vette el a kedvem. Egy jó néhány órás túra után visszatérve azzal a tudattal hajtottam álomra a fejem este, hogy másnap végre elérkezik a nagy nap.

Általában úgy vagyok a koncertekkel, hogy egészen az előző napig teljesen semlegesen viszonyulok hozzájuk: oké, rendben koncert lesz, hurrá. Na, ez az esemény napján 180 fokos fordulatot vesz, és iszonyat rá tudok pörögni. Ennek köszönhetően már délelőtt is teljes extázisban voltam, és fél 1-kor úgy voltam vele, hogy nem bírok várni. Úgyis itt az aréna a szomszéd utcában, odamegyek, aztán majd csak eltelik valahogy az idő.

Mire odaértem, lézengett néhány ember, így aggódni nem kellett, hogy rossz helyem lesz. Próbáltam kérdezgetni őket, hogy merre az arra, mivel még soha nem jártam itt korábban, de vagy nem tudott senki megszólalni angolul/németül, vagy direkt nem akartak. Mivel a cseh nyelvtudásom kimerül annyiban, hogy pivo, így elvetettem a próbálkozást, mikor mindenki a közelben lévő bolt felé mutogatott. :) A szerencsém az volt, hogy közben egy jó barátommal beszéltem Messengeren (na ilyenkor áldani tudom a tudományt, még ha néha a pokolba is kívánom), aki megemlítette, hogy vannak ismerősei Prágában akik szintén a koncertre jöttek, és ha gondolom szól nekik, hogy majd fussunk össze koncerten. Persze, simán! Nemsokára az egyikük rám írt, és  mondta, hogy később jönnek a testvérével. Kapunyitás előtt egy órával érkeztek meg, de akkor nem sokat tudtunk beszélni, mivel akkora már igencsak felgyűlt a tömeg és nehéz volt bármiféle kommunikáció azzal, aki nem 10 centire az arcodtól állt.

Az említett procedúra egy katasztrófa volt egyébként. A kiírt időben, pontosan nyitották meg a kapukat, de bent iszonyatos szívás volt eljutni a színpadig. Úgy kezdődött, hogy volt egy fémdetektoros kapu, ami állandóan besípolt, és ilyenkor visszalökdöstek mindenkit. Amikor ez megvolt, akkor jött a vonalkód leolvasó. Nagy nehezen beolvasta a jegyet és lehetett menni a lépcsőhöz, ahol ismét egy ilyen szerkezet mosolygott ránk. Hadd ne mondjam, itt is szentségeltem egy sort, amire hajlandó volt fogni az adást. Majd futás le, el jobbra, és beleütközöl két hostess kisasszonyba, akik a belépéshez szükséges karszalagokat osztogatták. Ekkora már feltorlódott egy kisebb sor, ezért bunkó paraszt módon elsétáltam mindenki mellett, én már pedig nem várok címszóval. Szerencsére ilyenkor nem nézik hányadiknak értél oda, csak azt, hogy kinek a keze van legközelebb, arra teszik fel a karszalagot. Másodiknak mentem be az ott várakozók közül. Amint beértem, kissé mérgesen konstatáltam, hogy a fenébe értek be ennyien előbb, mikor teljesen elől álltam, de még pont volt annyi helyem, hogy befurakodjak a kifutó melletti résznél jobb oldalt előre.

A benti várakozás már könnyebben ment, főleg mivel volt tudtunk hosszabban is beszélgetni a két leányzóval, akik valami hihetetlen jó fejek és aranyosak voltak egyébként. :) Mivel koncerten nem árt a folyadékpótlás, ezért még az elején úgy volt, hogy egyikük kimegy, hoz vizet/sört. Néhány perc elteltével jött vissza…üres kézzel. Nem lehetett behozni az italt a koncertterembe! Ilyenről még életembe nem hallottam, meglehetősen furcsának találtam. (Abban bíztam, hogy legalább koncert közben osztanak majd vizet. Ez a feltevésem szerencsére beigazolódott.)

A kiírt kezdéshez képest negyed óra csúszással, de 20:00-kor a színpadra kúszott a fehérkígyó. Azaz mit kúszott, szabályosan berobbant a Whitesnake! Mivel az új felállást most láttam először, plusz a gitároscsere miatt akadtak fenntartásaim, ezért volt bennem egy adag szkepticizmus. Ez egészen eltartott az első dal, az elementáris erejű Bad Boys bevezető gitártémájáig. Hatalmas elánnál tolták végig a rendelkezésükre álló egy órát, öröm volt ránézni a színpadra. A dalválasztás eléggé biztonsági játék volt ugyan, kb. elhangzottak a kötelező dalok (Here I Go Again, Is This Love, Still Of The Night, Slide It In, stb.), mutatóban elővezettek két dalt a nemrég kiadott Flesh & Blood lemezről - Shut Up & Kiss Me és Hey You (You Make Me Rock) -, és beszuszakoltak egy rövidebb gitárpájbart és egy dobszólót. Ezek helyett szívesebben vettem volna mondjuk a Crying In The Rain-t, de nem oszt nem szoroz.

A zenészi teljesítményeket felesleges firtatni: Coverdale gyakorlatilag nem öregszik, bár a hangja már nem szárnyal úgy, mint régebben, de ez ebben a korban általában természetes. Ezért kapott hathatós támogatást a többiektől az egész koncert alatt, de abszolút nem volt zavaró. A veterán dobos Tommy Aldridge olyat vehemenciával ütött, ember nem mondja meg, hogy 68 éves. A húros szekció a csillagokat is legitározta, mind Reb Beach mind Joel Hoekstra parádésan játszott végig. Utóbbi játékától kicsit tartottam, mivel az eddig hallottak alapján nekem túlságosan sterilnek tűnt, de élőben abszolút meggyőzött. Játékuk mellett kiállásuk is rockzenekarhoz méltó, és a klasszik rockpózok is helyükön voltak. Egyet mondhatok, aki teheti, ne szalassza el őket Budapesten!

Majd következett az átszerelés, ahol az egyetlen furcsaságot az jelentette, hogy bizonyos időközönként bemondták: még 15 perc van a kezdésig, még 5 perc van a kezdésig. Hű?! Lényeg a lényeg, pontban 21:30-kor felcsendül a Personal Jesus (nyilván a Def Leppard által feldolgozott verzió, nem a Depeche Mode eredetije), majd fények le, megszólalt egy eléggé összetákolt hatást keltő intro, a zenészek pedig hatalmas üdvrivalgás közepette felsétáltak a színpadra.

Belenézegettem az előző koncertek dallistájába, és az előző két estén elejétől a végéig eljátszották a talán legklasszikusabbnak számító lemezüket a Hysteria-t. Titkon itt is reménykedtem egy hasonlóban, de ezt rögtön az első dallal megcáfolták, ugyanis a Women helyett a Rocket-el nyitották meg az estét. Ennek köszönhetően fogalmam nem volt, hogy mit fogunk hallani, de amit elővezettek az minden létező igényt kielégített. Nyilván nem mondok meglepetést, ha az előbb említett lemezről játszották a legtöbb dalt, szám szerint hatot. A durva ebben az, hogy mind a hat dal sláger volt a maga idejében. Ezt nem sok előadó mondhatja el magáról, főleg nem olyan, aki a rockzene berkein belül alkot.

Úgy alapvetően nem nagyon tudom, hogy mit írhatnék a koncertről, azon felül, hogy hihetetlen pozitív attitűd áramlott lefelé. Kaptunk egy überdurva best of-ot, megidézve a zenekar majd minden oldalát. A teljesség igénye nélkül: voltak a dallamos rockzene gyöngyszemeinek tekinthető dalok, mint pl. Animal, Rock Of Ages, Foolin, Let’s Get Rocked, és persze az elmaradhatatlan Pour Some Sugar On Me. Ez utóbbit tuti, hogy az is ismeri, aki amúgy életében nem hallott a zenekarról. Ezek mellett kijutott a lírákból, amiben a zenekar mindig is nagyon erős volt: a pazar lézershowal megtámogatott Love Bites varázslatos volt (ez a dal szerintem a valaha írt egyik legszebb lírai), az őrületes Bringin’ On The Heartbreak (személyes kedvencem) és az akusztikusan, a kifutón előadott Two Steps Behind. Ezek mellett akadt pár kevésbé nyilvánvaló választás is: a legutóbbi lemezről mutatóban itt maradt Man Enough felbukkanásának örültem, nem különben a teljesen instrumentális Switch 625-nek. Egyedül a Rock On feldolgozás volt felejthető, ez lemezen sem tetszett soha.

Amit mindenképp kiemelnék, az a hangzás. Az első dalnál még voltak csúszkálások, utána azonban minden a helyére rázódott, tisztán kivehető volt mindegyik hangszer. A zenészi teljesítményeket, ahogy a Whitesnake-nél, úgy itt sem érdemes firtatni. Persze Joe Elliott hangja is kopott az évtizedek alatt, de mivel ennél a zenekarnál mindig hihetetlen vokális teljesítmények voltak, így meglehetősen mellbe vágott, amikor szinte csontra hozták a lemezverziókat. Öreg rókákhoz méltóan rendesen bemozogták a színpadot, sokszor előrejöttek a kifutó elejére. A legnagyobb sokkot a dobos Rick Allen okozta. Persze tudvalevő, hogy fél keze van (egy autóbalesetben vesztette el bal kezét fiatal korában), de így élőben látni, hogy mit művelt, azt nem tudom szavakkal kifejezni. A legtöbbet talán a szőke basszeros Rick Savage futkározott, ránézésre ő égett a legnagyobb hőfokon. (Rózsaszín nadrág ide vagy oda).

A gitáros szekció közül Vivian Campbell tűnt felszabadultabbnak, gyakorlatilag folyamatosan mosolygott, kereste a kontaktot a közönséggel. A másik oldalon a brutálisan kigyúrt Phil Collen kissé enerváltabb volt, azonban játékára és színpadi munkájára nem lehetett panasz. Joe Elliott pedig úgy vezényelte le a showt, hogy eközben nem tolakodott kényszeredetten előre, a teljes egyensúly képe csapódott le a deszkákról. A látványra sem tudnék belekötni, annak ellenére, hogy a színpad meglehetősen puritánra lett véve, de a háttérben lévő óriási kivetítő és a lézerek azért bőven hozzátettek az élményhez. Ráadással együtt saccra 100-105 percet tett ki a műsoridő, mielőtt végleg levonultak a deszkákról.

Amennyiben adódna a kérdés, hogy ismét megtenném az utat, a válaszom nem is lehet kétséges. Hihetetlen élményt adott ez az este, csak remélni tudom, hogy nem ez volt az utolsó találkozás!