Amihez a legjobban értenek - Slash feat. Myles Kennedy & The Conspirators (2019. június 27. Sopron)

Mindig öröm, ha az ember a kedvenc zenészét láthatja koncerten. Akkor meg pláne, ha gyakorlatilag szó szerint a szomszédban lép a deszkákra. Slash és társulata másodjára tette tiszteletét a soproni VOLT fesztiválon és azt hiszem, elmondhatjuk, minden tekintetben lepipálta a négy évvel ezelőtt látott előadást.

Őszinte leszek, és aki ismer, az tudja rólam: nem igazán vagyok oda a fesztiválokért, egy „saját” koncert sokkalta jobban meg tud fogni, amikor csak a zenekar és a közönség van, kizárva minden egyéb tényezőt. Néha persze szükséges kivételeket tenni, főleg amikor ez az egyetlen reális esély, hogy belátható időn belül színpadon lássam Slash-éket.

Való igaz, az utolsó pillanatig vártam a jegyvásárlással, előző nap még mindig nem volt világos miként-hogyan megyünk, vagy egyáltalán megyek e, de végül győzött a józan ész, és kora délután útnak indultunk Sopronba. Hamar megérkeztünk, parkolót is könnyen sikerült találni, a beengedés zökkenőmentesen ment, így minden adott volt ahhoz, hogy jó estének nézzünk elébe.

Az előzetes programtáblát átböngészve túlnyomó részt a Nagyszínpad előtti területen voltunk, megszakítva azt egy-egy kitérővel. Ezáltal a beszámolóm csak a lényegre koncentrál, amit ezen az estén a hazai színeket képviselő Tankcsapda, majd az utánuk következő Konspirátorok koncertje tesz ki.

A Tankok pattra pontosan a meghirdetett időpontban kezdték koncertjüket jubileumi évük aktuális soproni állomásán. Bő egy hónapja már láttam őket, így nem ért meglepetésként a program. A Senki nem menekül elég erős volt kezdésnek, még akkor is, ha Sidi amúgy Kerry Kingesre vette a gitárszólót és hármat cibált a tremolókaron, amivel kvázi lekummantotta az egészet.  A folytatásban kaptunk egy egész korrekt merítést az életműből, megidézve majd minden lemezt. Szerencsére bőségesen képviseltették magukat a fajsúlyosabb dalok (a már említett Senki nem menekül, de volt Mi a fasz van, Köpök rátok, Jönnek a férgek), amit tökéletesen ellensúlyoztak az olyan lazább szerzeményekkel, mint a Rio, Egyedül a világ ellen, Nem kell semmi, Fiúk ölébe lányok.

Ezeken felül gyakorlatilag a kihagyhatatlan daraboknak maradt hely, de ha már jubileum ez valahol érthető is. Az lenne a furcsa, ha pont most maradt volna ki a Legjobb méreg, a Mennyország Tourist, az Adjon az ég és az Örökké tart, hogy csak néhány példát hozzak. Mivel szerencsére majd minden évben frissítik az aktuális dallistát, ezért biztosra veszem, hogy ha lecsengett a jubileumi év, előkerül majd néhány ritkábban játszott darab is. Egy szó, mint száz, egy pörgős és feszes koncertet adtak, a végén Sidi bemutatta, hogy készült az estére, ugyanis az inge hátulján Slash logója virított. :) (Egyetlen negatívum, hogy a záródal Johnny a mocsokban lemaradt, feltehetően már nem fért bele az időbe.) Következő találkozónk időpontja: augusztus elején Sárváron a Vármeeting keretein belül!

És akkor egy gyors átszerelés után a deszkákra lépett a fő attrakció, a promoterek rémálmát jelentő névvel, a Slash feat. Myles Kennedy & The Conspirators. (A Conspirators-t most simán be lehetett volna helyettesíteni azzal, hogy Canadians, ugyanis a ritmusgitáros Frank Sidorisnak haza kellett utaznia feleségéhez, annak kemoterápiás kezelése miatt. Helyét ideiglenesen Cory Churko vette át, aki amellett, hogy ezer helyen gitározott, a producer legenda Kevin Churko testvére is egyben. Állítólag Slash javaslata volt, hogy őt kérjék fel beugrósnak, feltehetően azért is, mert együtt zenél Todd Kerns-el és Brent Fitz-el a Toque-ban. De ez egy másik sztori, térjünk vissza a koncertre!)

Ahogy korábban többször, megint meg kellett lepődnöm, ugyanis akkora üdvrivalgás fogadta a csapatot, amit ritkán tapasztalni. Az időkorlát miatt fogalmam sem volt, hogy milyen programot fogunk kapni, de szerencsére nyoma sem volt a négy évvel ezelőtti bénázásnak, amikor a ráadás előtt nyögték be a zenekarnak, hogy amúgy még van ám bőven időtök, játszhattok többet is. (Ezt kárpótolandó, anno a másnapi ausztriai koncert akkorát szakított, hogy a fal adta a másikat!) Itt most nyomokban sem akadt probléma, egymás után tolták a dalokat, iszonyat tempót diktálva. Akkor eszméltem rá, hogy nem lesz gond, amikor fél óra elteltével már a hetedik(!) dalt fejezték be.

Aki járt már a turné bármelyik állomásán, vagy vette a fáradtságot, hogy utána nézzen, az kb. sejthette, hogy mi lesz a program. A felütés a legutóbbi lemez kezdő dala volt: a Call Of The Wild-nak élőben is brutál húzása van, amit követett a már standard koncertdarabnak tekinthető Halo és Standing In The Sun kettős. Majd érkezett számomra az este csúcspontja, az Apocalyptic Love, nem fogadtam volna rá nagyobb összegben, hogy ezt a dalt valaha hallani fogom élőben. És lőn! Tulajdonképp innentől nekem már mindegy volt mi következik…

A Back From Cali szintén kirobbanthatatlan alappillér, majd lemezbemutató lévén rendesen megtolták az új korongot. A My Antidote – Serve Your Rights – Boulevard Of Broken Hearts triásszal sem vallottak szégyent, ezeket a dalokat is kitörő örömmel fogadta a közönség és zengte együtt a sorokat. Utóbbihoz most volt először szerencsém és ugyanúgy magával ragadott, akárcsak a lemezes verzió.

A Shadow Life szintén nem várt ajándékként érkezett, Slash ekkor merészkedett át először a színpad túlsó oldalára, így a dal zseni gitárszólóját HD-ben volt alkalmam lecsekkolni. Ekkor jártunk a koncert felénél, de a gyeplőn cseppet sem lazítottak: a szintén új lemezes energiabomba Mind Your Manners és jó értelemben vett sláger Driving Rain is húzott, de a legzorallabb pillanatokat a We’re All Gonna Die / Doctor Alibi kettős hozta el. Utóbbi dalokat, mint mindig, most is az elképesztő hangi adottságokkal megáldott langaléta basszer Todd Kerns vitte énekileg, amíg Kennedy szusszant egyet.

Az első és egyetlen nyugisabb pillanat a Starlight képében érkezett, ami szükség volt, mert a koncert ezen részéig egy úthenger erejével mentek át a közönségen. De csak azért, hogy aztán a záró blokkal rendesen kifacsarják az ember maradék energiáit is: a mutatóban itt maradt egyetlen Guns N’ Roses szerzemény Nightrain annak is elégtétel lehetett, aki amúgy egész este Guns dalokat várt. Ezt egyből követte a parádés You’re A Lie és az SMKC magnum opusa az Anastasia, benne egy elnyújtott Slash szólóval a végén. A zárás pedig a World On Fire-nek jutott, aminek közepébe beiktatták a zenekari bemutatást, illetve egy kisebb jamet is. Itt egyébként Slash úgy bement az erdőbe, hogy alig találtak ki onnan. :)

Összességében tehát bőven rávertek a négy évvel ezelőtti, ugyanitt látott fellépésre - egyedül azt sajnálom, hogy a másnapi szlovákiai koncerten nem tudtam ott lenni, ahol fullos, 22 dalos műsort prezentáltak. Ismerősök elmondása alapján még nagyobb hőfokon égtek, mint amit Sopronban láttunk. Panaszra persze így sem lehet ok, ez így volt kerek, a rendelkezésre álló másfél órában becsülettel letoltak 18 dalt. A számok közti konferanszok még annyira sem voltak jelen, mint amúgy: Kennedy talán kétszer ha szólt a közönséghez, egyszer még azt is sikerült kimondania, hogy Sopron! De ez egyáltalán nem baj, hagyták, hogy a zene beszéljen helyettük, a hegyi beszédnek megvan a maga helye máshol.

Az egyéni teljesítményekről is muszáj ejteni néhány szót, ha már némileg módosult felállást láthattunk. A főhősön most sem lehetett fogást találni, tette a dolgát, facsarta a riffeket és a szólókat Les Pauljából, még ha a színpadot nem is szántotta fel úgy, mint februárban, Bécsben. Myles Kennedy ezúttal ereje teljében énekelt, szintén hiba nélkül vezényelte le a bulit, az egyetlen furcsaság, hogy a Starlight szárnyaló énektémáit ezúttal is mélyebb hangnemben hozta, a magasakat rábízta Todd-ra. Persze tudom, ahogy öregszik, úgy kell vigyáznia a hangjára, és ezért kell néha spórolósra venni a figurát. Ez majd minden énekesnél így van, csak tőle eddig megszoktuk a lemezminőségű éneket. A három kanadai srác alkotta ritmusszekció most is hibátlanul végezte a dolgát: Brent Fitz-hez metronómot lehetne igazítani, Todd Kerns a bőgőzés mellett a vokálozásból is oroszlánrészt vállalt, a beugrós Cory Churko előtt pedig le a kalappal. Rekordidő alatt biflázta be a műsort, és hozta le majdnem hiba nélkül. Egyetlen helyen estek szét, a Standing In The Sun elején akadt pár akkordtévesztés, de ez is olyan, hogy alig lehetett észrevenni.

A színpadi hangulat is jónak tűnt, azzal együtt, hogy Todd és Brent arcán látni lehetett egy hangyányi enerváltságot, de talán ez betudható pillanatnyi állapotnak, elvégre ők is emberből vannak. Annak ellenére, hogy nem volt se háttérvetítés, se effektek és egyéb kellékek, bőven volt mit nézni: rutinosan belakták a színpadot, itt-ott ugratták egymást, egyszóval nem hagyták pihenni a szemeket sem. Tették, amihez a legjobban értenek: a legmagasabb fokon szórakoztattak.

Mivel a Guns N’ Roses és az Alter Bridge is aktivizálja magát az ősszel, így fogalmam sincs mi lesz az SMKC-vel, belátható időn belül nem gondolom, hogy élőben találkozunk velük. Csak remélni merem, hogy idővel Slash ismét visszatér majd a stadionok világából a kisebb színpadok deszkáira is. Bízzunk a legjobbakban!