LE-MEZtelenítő 2018 - Mi történt a tavalyi évben lemezfronton?! (2. rész)

Itt is van a második rész, részemről ennyi lenne a tavalyi év termése :)

Monster Truck – True Rockers

Bajban voltam az új Monster Truck koronggal, ugyanis az előzetesen közzétett dalok finoman szólva sem győztek meg. A teljes lemez ismeretében szerencsére nincs probléma, kvázi ugyanott folytatták, ahol vége lett az előző lemeznek két éve: húzós, dögös, őserejű rockzene, épp csak egy csipetnyit kevesebb vadulással. Itt is történtek elmozdulások a szélesebb közönségszerzés felé, de ahogy annyi egyéb esetben, úgy szerintem ezúttal sem lesz túl sok foganatja. Inkább csinálják, amit eddig, jobban áll nekik. Azt azonban el kell ismerni: élőben viszont hengerelnek az új dalok is!

Myles Kennedy – Year Of The Tiger

Az Alter Bridge és Slash aranytorkú énekese végre elkészítette régóta esedékes szólólemezét. Igaz nem a már korábban kész lemezanyagot adta ki, az nagy eséllyel a fiókban fogja végezni, hanem egy teljesen új dalokat tartalmazó, a szó legjobb értelmében SZÓLÓalbumot. Ez a lemez ugyanis 1500%-ban Myles világát tükrözi: egy koncepció mentén haladó, végig akusztikus alapú, de rengeteg díszítéssel/színezéssel teli dalszerzői lemezt, iszonyat mélységgel. Érdemes nekiülni, elgondolkodtató és intelligens hallgatni való.

Ozone Mama – Cosmos Calling

Hatalmas elismerés az Ozone Mama-nak, hogy a tavaly kiadott lemezüket már egy amerikai kiadó gondozta, ezt nem sok hazai zenekar mondhatja el magáról! Ami a lemezt illeti, ha fogalmazhatok úgy, még inkább retros lett a zene, de a szó jó értelmében. Több a pszichedelikus pillanat, mint korábban bármikor, de tükörsimán illeszkednek ezek a momentumok az összképbe. Az éppen optimális idejű lemezről kiemelni nem nagyon tudnék dalt, egységesen erős munka. Aki szereti a múlthoz visszanyúló (nagy vonalakban’70-es évek rockzene, plusz csipetnyi grunge, de ez nem mértékadó) zenéket, mindenképp tegyen egy próbát!

Phil Campbell And The Bastard Sons – The Age Of Absurdity

A Motörhead sajnálatos vége után a gitáros Phil Campbell először jelentkezett nagylemezzel. A korábban egy EP-t kiadó formáció (melyben három fiával zenél együtt) itt sem hibázott, ugyanolyan vérbő, dögös zenét kapunk, amit várhatunk a név alapján. Üresjáratok nélkül dobog végig a lemez, felváltva érkeznek a gyors, még gyorsabb, esetenként pedig bluessal vastagon átitatott lassabb szerzemények. Nem kell hozzá Motörhead rajongónak lenni, hogy betaláljon a lemez. Aki fogékony a lelazult, csuklóból tolt rockzenére nagyot nem tévedhet. Csak azt sajnálom, hogy az őszre belengett Budapesti koncertet sajnos törölték.

Scars On Broadway – Dictator

Tudvalevő volt, hogy már jó ideje készen van a Daron Malakian vezette Scars On Broadway második lemeze, de a System Of A Down körüli dolgok és hercehurcák miatt csak nem akart megjelenni. Szerencsére azonban végül kiadták, és meglepett, hogy mennyire tetszik. Az első lemez sem volt rossz, de szerintem ez simán kenterbe veri. Daron nem hazudtolja meg önmagát, leszállított egy csokor csak rá jellemző, sajátos dallamvilágú dalt, melyek közül nem is emelnék ki szívesen egyet se. Habár de, a Fuck And Kill címűt mindenki hallgassa meg, falbontáshoz például ideális háttérzene! :)

Slash feat. Myles Kennedy & The Conspirators – Living The Dream

Erről a lemezről már szintén írtam korábban, így nagyon nem is tudok újat mondani. Aki ismer, tudja mennyire elfogult vagyok. :) Annyit azért leszögezek, hogy az azóta eltelt időben ülepedett a lemez, így valamivel optimálisabban tudom szemlélni. Egy paraszthajszállal elmarad az előző két produktumtól, de bármikor jól esik hallgatni. Felesleges világmegváltást várni, ez csak rock n' roll.

The Dead Daisies – Burn It Down

A Dead Daisies is egy viszonylag új hajtás nálam, szóval utólag már verem a fejem a falba, hogy miért nem ismertem meg korábban a zenekart. Sokat hallgattam ezt a lemezt, melyet sok helyütt lehúztak, de nem igazán értem miért. Egy teljesen korrekt, mai mód megszólaló rockanyag, kicsivel több stoner ízzel, mint a korábbi lemezeiken. Nagy megfejtéseket nem kell keresni, ez a korong szintén nem a bonyolultságával fog kitűnni a tömegből, de a rajta játszó nevek simán garancia a minőségre.

Tremonti – A Dying Machine

Kennedy mellett tavaly új lemezzel jelentkezett az Alter Bridge másik zenei agya, a gitáros Mark Tremonti is. Úgy néz ki Mark nem bír lassítani a tempón, iszonyat mennyi lemezt kiadott az utóbbi években! A durva az egészben az, hogy mindezt bárminemű minőségromlás nélkül teszi, a lemezei egységesen erős szintet képviselnek. Ennek a lemeznek a pikantériája, hogy a címadó dal és a koncepció ötlete a 2017 végi budapesti koncert előtt fogant meg Mark fejében. Nem egy könnyű hallgatni való, melyre rádob a lemez hossza is (61 perc), így érdemes többször nekiülni és elmerülni benne. A tipikus Tremonti stílusjegyek mind megtalálhatók: sodró riffelés, brutál szólómunka és egy sajátos dallamvilág. Ennél több nem is kell.

Trillion – Like Water

Derült égből villámcsapásként ért anno a Trillion bemutatkozó lemeze, így igencsak meglepődtem, hogy máris itt a második fejezet. Az egyszeri csodának induló zenekar úgy fest végleg összeforrt, amit ez a lemez is ékesen bizonyít. Vannak stílusjegyei, melyek hasonlítanak a debüthöz, de valahogy mégis más. Sokkal több az elvontabb, akusztikus alapú témázgatás, vadulás csak néha üti fel a fejét. Ennek ellenére és a szövegeknek köszönhetően mégis iszonyat mélysége van a lemeznek, mely szinte követeli, hogy ismerd meg!

Uriah Heep – Living The Dream

Nem tudom, hogy csinálja a brit rockintézmény Uriah Heep, de még ebben a korban is egyre-másra szállítja a kitűnőbbnél kitűnőbb lemezeket. Ékes példája ennek ez a legutóbbi korong is, melyről nem túlzás azt állítani, hogy az utóbbi 10 év legerősebb termése. Hihetetlen energia és intenzitás feszül a dalokban, melyről nyugodtan példát vehetne több fiatal csapat is. Kortalan hard rock zene a  jobbik fajtából, melyet tavaly végre élőben is volt szerencsém megtapasztalni. Folytassák még sokáig!