LE-MEZtelenítő 2018 - Mi történt a tavalyi évben lemezfronton?! (1. rész)

Iszonyat termékeny év volt a tavalyi, sokszor nem is tudtam hova kapjak, annyi újdonság érkezett. Nehezemre esett összeállítani ezt a listát, ugyanis az itt szereplő 2 x 10 lemeznél sokkal több volt, amit meghallgattam, de úgy gondoltam, nem fogok tudni objektíven írni mindegyikről. Néhány lemezt ugyanis a megjelenése óta talán egy vagy két alkalommal vettem csak elő, így azok ezúttal lemaradtak. (Hasonló probléma már tavaly is felmerült...) Szóval igen. A tavalyi év részemről ennyi lesz dióhéjban, igyekeztem azért némi változatosságot belevinni, már amennyi az általam hallgatott stílusba belefér. :) Jó olvasgatást, ha valami esetleg felkelti az olvasó érdeklődését, annak csak örülök!

Alice In Chains – Rainier Fog

Szerintem nyugodtan kijelenthető, hogy az idei év egyik legfontosabb lemezét szállította le az Alice In Chains. Öt év kihagyást követően jelent meg végül a Rainier Fog, és pontosan azt hozta, amit vártunk: azt a jól megszokott, nyugtalan, fagyos ugyanakkor mégis csábítóan sötét hangulatot, ami az AIC zenéjét jellemzi. Ahogy a többi lemezük, úgy ez sem adta magát könnyen, rengeteg hallgatásra volt szükség, mire elkezdett ülepedni és utat találni a zene. Dalokat felesleges kiemelni, egységesen magas a színvonal. Csak remélni tudom, hogy a következő lemezre nem kell újabb öt évet várni.

Andrew Stockdale – Slipstream

Számomra gyakorlatilag a semmiből érkezett meg a Wolfmother főnökének új szólólemeze. Tulajdonképp felesleges különbséget tenni, hogy milyen név alatt jelenik meg, Stockdale személye miatt megvan az azonnal felismerhető stílusjegy. Ami jelen írás tárgyánál is adott, de mégis kissé fércmunkának érzem. Vannak jó pillanatai, de a végére iszonyat leül. Azt meg csak zárójelben jegyzem meg, hogy mindig is voltak áthallások a zenéjében, itt azonban már konkrét nyúlásokat lehetne megemlíteni, amik hangról hangra lettek átemelve más zenekaroktól. Legközelebb remélem egy ennél jobb produktumot kapunk.

Black Label Society – Grimmest Hits

Mióta az öreg Zakk Wylde visszavett a tempóból, és nem szórja évente az új lemezeket, határozottan jobb lett a zene is, nincs annyi töltelék a lemezeken. (Mondjuk a két éve kiadott akusztikus lemezéről ez pont nem mondható el...) A stílus szerencsére ezúttal sem változott, maradt a marcona riffzuhatagokkal és szólóhegyekkel teli ösztönös rockzene néhol NAGYON konkrét Black Sabbath áthallásokkal. Személyes kedvencem a lemez talán legenergikusabb  tétele a Room Of Nightmares, mely egyébként egy szokásosan idióta klipet is kapott. Most már csak egy koncert kellene valahol a közelben?!

Black Stone Cherry – Family Tree

Erről a lemezről már írtam idén bővebben, így most csak említés szintjén fog szerepelni. Kentucky állam fenegyerekei egy meglepő, ám annál jobb lemezzel jelentkeztek idén. Visszavettek a marcona gitárokból (sajnos), ellenben felütötte a fejét egy érettebb, bluesos jelleg. Nem mondom, hogy azonnal leesett a tantusz, de idővel megadta magát a lemez, és felfedte az értékeit. Idén kétszer is volt szerencsém látni őket, az élő előadás minden kételyem szertefoszlatta.

Black Veil Brides – Vale

Igen, lehet meglepő, hogy ez a zenekar is szerepel a listámon, mert tudom: amint valaki ránéz egy fényképükre azonnal ítéletet mond felettük. Pedig el kell ismerni remek zenészek és teljesen okés zenét játszanak. Helyükön vannak az okos riffek, nagy refrének és parázsló szólók. Ez a lemez a néhány éve kiadott koncept albumuk folytatása. Simán lehet hallgatni egymás után többször is, de sok újdonságot nem fog hozni. Aki most szeretne ismerkedni a rockzenével, vagy valami könnyebb, de mégse csöpögős hallgatnivalóra vágyik, ne keressen tovább!

Bullet For My Valentine – Gravity

Elképzelésem nincs, hogy mit akart a Bullet For My Valentine ezzel a lemezzel. A gyakorlatilag hallgathatatlan Temper Temper után azt hittem visszataláltak a helyes ösvényre az amúgy királyul sikerült Venom-al, erre itt van ez a valami… Talán az a legjobb kifejezés az összkép ismeretében, hogy sikerült kiherélniük önmagukat: óvodás, két hangból (0-1) álló riffek, a szólók teljes hiánya. A szövegeken már fel se szisszenek, ott mindig is voltak hajmeresztő dolgok. Jöhet az ismételt hátraarc, ez most nagyon mellé ment srácok!

Chrome Division – One Last Ride

Néhány kósza pletykából tudni lehetett, hogy készül a norvég alkoholbagázs új albuma, de rendesen meglepődtem, amikor kiderült, hogy egyben az utolsó is lesz a sorban. Ezt a szomorú tényt feledteti azonban a zene minősége, és a tény, hogy az eredeti frontember Eddie Guz visszatért a fedélzetre. Gyakorlatilag ott folytatják (illetve hát zárják le) a történetet, ahol az előző lemeznél abbamaradt. Ismét hangsúlyosabbak lettek a southern ízek a zenében, de ezúttal is sikerült megírniuk egy csokorra való remek talpalávalót. Méltó búcsú. Koncertről meg azt hiszem már hiába álmodozom…

Disturbed – Evolution

A Disturbed is beállt azon zenekarok sorába, akik szerették volna elkészíteni a saját fekete lemezüket. És beállt azon zenekarok sorába is, akiknek beletört a bicskája ebbe a mutatványba. Tény, a csapatnak van egy kialakult markáns stílusa, ami alapból khmmm slágeressé teszi a zenét, de érzésem szerint itt kicsit túltolták a dolgot. Kezdve azzal, hogy a 10 dalból 4 ballada, ami sikeresen leültetni az a lemezt és folytatva azzal, hogy a hangzás túlságosan is polírozott, hiányzik belőle a dög. El lehet persze hallgatni, de nem ez lesz az első lemez, amit előveszek tőlük, ha Disturbed-et akarnék hallgatni.

Ghost – Prequelle

Az idei év egyik nagy felfedezése volt számomra a Ghost. Bár előzetesen is hallottam már róluk, de valahogy nem volt hozzá affinitásom, hogy belehallgassak a zenébe. Ehhez az idei lemez és a Rats című dal kellett. Onnan pedig már csak egy lépés volt, hogy nekiüljek tüzetesebben is felfedezni a zenét. Mivel visszafelé haladtam így elsőnek ezt a lemezt ismertem meg: a körítésnek totálisan ellentmondó, a szó jó értelmében vett slágereket lehet itt hallani, kissé okkult témájú szövegekkel. Nettó popzene ez, de rockos körítéssel. Nagyon ajánlott!

Machine Head – Catharsis

Finom leszek és visszafogott, ha azt mondom, hogy a tavaly kiadott Machine Head korong viszonylag hallgatható. A korábbi anyagaikhoz képest sikerült elkészíteniük egy minden ízében totál unalmas és sablonos dalgyűjteményt. Érezhető volt a cél, ami a kissé mainstreamebb tábor felé való nyitás, de ennek a kísérletnek erőlködés lett a vége, akárcsak a Disturbed-nél. Akad ugyan néhány jobb pillanat a lemezen, de emellett vannak olyan szörnyűségek, amiket jobb elfelejteni. Kész szerencse, hogy az április koncert kárpótolt, az valami iszonyat jól sikerült! Hogy aztán néhány hónappal később kiderüljön, a tagság fele lelép…

Folyt. köv.