Júliusi reggel helyett októberi este - Uriah Heep (2018. október 23. Budapest)

Hosszú ideje terveztem már, hogy élőben is megtekintsem a hard rock zene egyik alappillérét. A Uriah Heep (ejtsd jurájá híp) meglehetősen gyakori vendég kis hazánkban, azonban eddig úgy hozta a sors, hogy sosem tudtam ott lenni egyetlen koncertjükön sem. Idén végre megtört a jég, az '56-os forradalom évfordulójának napján végre összejött a „találkozó”.

Az ünnep okán tartottam tőle, hogy fennakadás lesz a fővárosban, de az odafelé vezető úton és a városban is meglehetősen gyér forgalommal találkoztam – legnagyobb örömömre. Kb. 16:30 felé keveredtünk oda az Akváriumhoz, ami azt jelentette, hogy még volt bő két óra kapunyitásig. A hely egyik nagy előnye, hogy be lehet menni napközben is, így nem kellett a hidegben ácsorogni.

Ahogy ketyegtek a percek, lassan elkezdett gyűlni a nézőközönség is. Gyakran körbenéztem, és megállapítottam, hogy nagy eséllyel én leszek a legfiatalabb a közönség soraiban, ami kicsit fura érzéssel töltött el: elvégre láttam több -ma már- dinoszaurusznak tekinthető zenekart (Deep Purple, Black Sabbath, stb.), de mindenhol vegyes életkorú közönség fogadott, ellenben itt inkább az idősebb korosztály dominált.

Ezen túltéve magam, nem sokkal a kiírt kapunyitás előtt odaálltunk a terem elé, ahol ellenőrizték a jegyeket és beengedtek. Az este egyetlen negatív tapasztalata itt ért: a beengedés simán zajlott, ám amikor leértünk, még javában hangolt az Amberjack, akiket a Heep választott ki előzenekarnak. Ezzel nem lenne semmi gond, láttunk már ilyenre példát (júliusban Alice In Chains előtt), plusz a srácok sem csináltak ügyet a dologból. A biztonságiak azonban tajparaszt, bunkó stílusban elkezdték kiküldeni a teremben bent lévőket, ami a 10-12 főt taglaló cseh delegációnak hála kisebb nehézséget okozott. Mivel a „derék” szekusok idegen nyelvet egyáltalán nem, plusz a magyart is csak törve beszélték, ennek köszönhetően egy durvább Activity vette kezdetét heves mutogatásokkal kísérve. A hacacárénak az lett a vége, hogy mire sikerült kiküldeni az utolsó embert is, újra megnyitották a kaput, hogy akkor most valóban lehet menni. Na köszi.

Kész szerencse, hogy az este hátralévő része feledtette ezt a tragikomédiát. Az előbb említett Amberjack pontban 20:00-kor lépett színpadra, és közel telt ház előtt kezdte meg műsorát. Őszinte leszek a zenekart csak névről ismertem, így abszolút laikus módon közelítettem a zenéjükhöz. Van olyan, hogy egy zenekar azonnal megvesz kilóra, de alapjáraton ritka az ilyen eset. Itt most a kivétel erősíti a szabályt közhely történt, a látottak és hallottak alapján ugyanis heves késztetést éreztem, hogy muszáj legyek megismerkedni a zenéjükkel. (Ahogy néztem, eddig egy EP és egy nagylemez van a szákban, de koncert közben is elmondták:  készül a második nagylemez) Stílusilag amúgy hard rock a játék neve: hatásként persze több zenekar is megjelenik, de érezhető az egyéniségre törekvés. 

A színpadon töltött bő 40-45 percük alatt végig intenzív színpadi jelenlét jellemezte a srácokat, ami a honi palettán igencsak ritka, ez mindenképp piros pontot érdemel. (Ahogy az is, hogy úgy néztek ki valóban, mint egy zenekar, volt összkép, nem egy szedett-vedett társulat benyomását keltették. Tudom triviális dolog, de valahol meg igen is számít!) A saját dalok mellé befért egy billentyűszóló is, mely abszolút nem ültette le a hangulatot: Budai Benjámin a nemzeti ünnep miatt a Himnusz egy részletét, az előzenekari státusz miatt pedig a July Morning taktusait szőtte bele szólójába. :) (Volt egyébként egy másik geg is: a tagok bemutatásakor Nagy Márk gitáros egy ilyenkor szokásos pár másodperces szóló helyett a Sweet Child O’ Mine introját játszotta el kizárólag üveghangokkal. Ötletes!) Amit első hallásra kiemelendőnek tartok, az gazdag vokálok és a jól megkomponált nem kevés bluesos ízzel átitatott gitárszólók voltak. A többit meg igyekszem mielőbb felfedezni magamnak! Bízom benne, hogy mielőbb összejön nekik egy országos turné is, szívesen vennék egy ismétlést.

Egy rövid átszerelés után, bő 5 perc késéssel, de megkezdte a Living The Dream címre keresztelt lemez bemutató turnéját a brit rockintézmény Uriah Heep. Igen, szándékosan írtam turnét, mivel a budapesti koncert volt az első állomása a negyvenvalahány állomásos Európa körnek. Turnényitó lévén fogalmam se volt, milyen programot fognak tolni, de amit végül produkáltak az szerintem nem csak engem lepett meg. Őszinte leszek, az új lemezt csak néhányszor tudtam meghallgatni a koncert előtt, így annyira nem voltak fülben a dalok, mint az ezerszer hallott klasszikusok, de jó néhány taktus már így is ismerősen csengett.

Az valahol borítékolható volt, hogy a koncert az új lemez nyitódalával, a Grazed By Heaven-el fog indulni, ami tökéletes volt indításnak. Már itt akkora elánnal vágtak bele a lecsóba, hogy sokszor úgy csodálkoztam, mint aki életében először jár koncerten. Az előadást két részre lehetett osztani: az első felében az amúgy bivalyerős új korong dalai domináltak, míg a második fele nettó slágerparádé volt. A tíz új szerzeményből nem kevesebb, mint hat (!) dalt szuszakoltak a programba, érezhető tehát, hogy ők is nagyon bíznak a lemezben. (Nem véletlenül, szinte mindenütt az utóbbi tíz év legerősebb Heep korongjának tartják, amivel maximálisan egyet tudok érteni.) Őszinte leszek a dalcímekkel még hadilábon állok, így nem tudnám megmondani mindegyik új szám címét, de neten úgyis fent a műsor, szóval bárki megtalálhatja.

Az új dalok és a kötelezők mellé volt idő beszúrni néhány ritkábban játszott darabot is: a Return To Fantasy nem várt ajándék volt, az Abominog lemezről előkapott Too Scared To Run-t meg szerintem ezer éve játszották utoljára. A műsor egyébként okosan volt megszerkesztve: az übersláger, lírai Lady In Black-et pl. középtájt lőtték el, de így is az este egyik csúcspontja lett. Az akusztikus hangulatú dalból hatalmas együtténeklés kerekedett, ekkora hangerőt közönségtől régen hallottam!

A „második félidőben” pedig ha akartak se tudtak volna hibázni, akkora hard rock alapvetések követték egymást, hogy hajaj! Mikor sorban érkezik a Gypsy, a Look At Yourself, a July Morning (egy csoda ez a dal) és az Easy Livin’ (brutális energiával előadva), ott azt hiszem kérdésnek nincs helye. A ráadásban még megkaptuk a Sunrise-t is, és voltak olyan tökösek, hogy egy új lemezes dallal, nevezetesen a Knocking At My Door-al zárják az estét!

A koncert teljes ideje nettó másfél órát tett k, ami azt hiszem éppen ideális hosszúságú, pláne, hogy milyen minőségben zenéltek végig. Amennyiben meg hozzávesszük, hogy a gitáros/zenekar vezető Mick Box már 71 (!) éves, de az énekes Bernie Shaw és a billentyűs Phil Lanzon is bőven 60 felett járnak, akkor pláne jár a kalapemelés. A dobos Russel Gilbrook-ról már rengeteg helyen olvastam, hogy amióta a zenekarban van, sikerült új lendületet venniük. Ilyen hírek sűrűn szembejönnek, így hittem is meg nem is, de annak hallatán, amit a faszi leművelt a dobok mögött, minden kételyem tovaszállt. Valami olyan iszonyatos húzás van a játékában, ami párját ritkítja, nem véletlen, hogy a többiek is hasonló hőfokon égtek. Ennek köszönhetően a dalok is kaptak egy karcosabb élt –Mick Box gitárja amúgy is brutál mód szólalt meg-, pedig a Heep mindig is a keményebb kötésű zenekarokhoz tartozott a kortársaikhoz mérten. A bőgős Davey Rimmer mindössze öt éve tag, azonban kellő alázattal, de a saját stílusát beletéve hozta a klasszikus témákat. Megjegyzendő, hogy a korábban már említett Grazed By Heaven az ő szerzői zsenijét mutatja.

Jelen állás szerint ez a koncert ott lesz az év végi listám élbolyában, pedig már majdnem egy hét eltelt. Ez mindenképp jó jel, ugyanis ennyi idő elteltével már kicsit objektívebb módon tudom megítélni a látottakat/hallottakat. Nagyon nincs is mit ragozni: aki nem volt ott bánhatja. A nagy öregek megmutatták, hogy továbbra is számolni kell velük!