Éberálom – „Slash feat. Myles Kennedy & The Conspirators-Living The Dream” lemezismertető

Bár idén is rengeteg remek album jelent meg, hazudnék, ha azt mondanám, hogy volt lemez, amit ennél jobban vártam. Aki egy kicsit is ismer, tisztában van a már-már nem normálisnak mondható rajongásommal, így valahol evidens, hogy bő másfél hét alatt gyakorlatilag sikerült rommá hallgatnom Slash új lemezét.

Mivel az öreg cilinderes az utóbbi néhány évet korábbi fegyver- és rózsakereskedő cimboráival töltötte, így reálisan nézve nem sok esély látszott arra, hogy belátható időn belül új anyaggal rukkol elő a Konspirátorokkal. Az év eleji hosszabb pauza azonban éppen jókor jött, ugyanis végre be tudták fejezni harmadik lemezüket, mely a Living The Dream címet kapta keresztségben.

Amint kiderült a megjelenési dátum, persze vágtam a centit, és igyekeztem nem túlhallgatni az előzetesen közzé tett dalokat. Úgy gondolom mindig jobb egy lemezt elejétől a végéig, mondhatni laikus füllel végigfülelni, mint egyes dalokat kiragadni. Mára valahol 10 és 20 hallgatás között járok, ami talán elég, hogy reálisan lássam – vagyis halljam – mit rejt a korong.

Rögtön a nyitó Call Of The Wild megadja az alaphangulatot, gyakorlatilag az első két hangból le lehet venni, kinek a lemeze pörög. Maga a dal egy lazább riffel nyit, de rögtön ezután berúgják a motort. A refrénben már elcsíphető a tömény riffelés, míg a szóló Slash-hez képest valamelyest visszafogott, de illeszkedik a nóta közepébe, így nincs hiányérzete az embernek. A dal amúgy egy manapság igencsak aktuális témát boncolgat: eljön az ember életében az a pillanat, amikor besokall a nyakába zúduló töménytelen információtól, amit a mai digitális világban nap mint nap rázúdul és úgy dönt inkább kiszakad egy kicsit. Vár a  vadon… A való élet.

A Serve Your Right egy hangyányit visszavesz a tempóból, egy középtempós dal, AC/DC és ZZ Top ízű gitártémákkal. A szám inkább a ritmust (vagy ha úgy tetszik groove-ot) helyezi előtérbe, mintsem a fifikás megoldásokat. A cilinderes itt már jobban elereszti az ujjait a fogólapon, az utolsó másfél perc gyakorlatilag egy tömény jammelés, várhatóan élőben ezt meg fogják toldani egy kicsit. A dalszöveg Myles Kennedy énekes elmondása szerint a véletlennek köszönhető, a stúdió mosdójában látott meg egy apácáról készült festményt, melyről eszébe jutott egy enyhén bizarr történet.

A következő My Antidote-ban újra magasabb oktánszámra kapcsolnak, a furának ható scratch-es gitártémából egy metalos hangulatú riff bontakozik ki. Zeneileg talán a lemez legzorallabb tétele, a refrént tízpontos, elsőre kiirthatatlan a fülből. A szóló pedig talán a legjobb a lemezen, amolyan igazi hadarós Slash-re jellemző hanghalmozás, tonnányi wah pedállal. Érdekesség, hogy a verzék alatti riffekben is megjelenik a wah pedál mint díszítő elem: Slash-nél ilyen megoldást csak elvétve lehet találni (a legnyilvánvalóbb talán a Mr. Brownsone vagy a Pretty Tied Up, de ezek még a Gunsos időkben voltak). A dal amúgy arról szól, milyen, amikor az ember a két végén égeti a gyertyát.

A Mind Your Manners szintén egy igazi energiabomba, a főhős elmondása szerint egy frissebb dal, mely idén év elején pattant ki a fejéből. Zeneileg akár tipikusnak is nevezhető, valahogy olyan, mintha az Apocalyptic Love-ot és a World On Fire-t kereszteztük volna (mármint magukat a dalokat). Témáját illetően szintén egy manapság aktuális dologra világít rá: amikor valamiben sikered van, de az irigyek próbálják letörni a jó hangulatot. Ismerős szitu ugye?! Egyébként meg egy nagyobb összegben fogadni mernék rá, hogy bérelt helye lesz a koncertek dallistájában.

Négy tempósabb dal után ideje van lazább vizekre evezni, melyet rögtön a lemez leghosszabb dala a Lost Inside The Girl hoz el a hallgatónak. Bár lassabb szerzeményről van szó, ugyanakkor mégsem nevezhetjük kimondott balladának. Zeneileg talán a lemez legösszetettebb tétele, de a hossza ellenére mégsem fullad unalomba, ugyanis kellően változatos. A címéből rögtön egy romantikus sztorira asszociál az ember, pedig koránt sem erről van szó: egy Instagram felhasználóról szól, mely csupán egy másik ember képei által megszállottja lesz az illetőnek. A dalszövegnek köszönhetően a dal kapott egyfajta sötét tónust, amire a vége felé felbukkanó sweep-es gitártémák is ráerősítenek. (Az ilyesfajta megmozulások Slash-től újnak számítanak, először a négy évvel ezelőtti World On Fire lemezen bukkantak fel hasonlóak a Beneath The Savage Sun középrészében és a The Dissident szólójában.) A dal hangulata miatt valahol rokonságban áll az előző lemez Unholy című dalával, mely szintén komolyabb témát boncolgat.

Ezután a Read Between The Lines rögtön beadja az adrenalinlökett, a dögös nyitóriff helyből leviszi a fejet, melyet szellősebb verzék követnek, egyfajta kontrasztot adva a dalnak. A refrénre ismét visszakeményedik a dal, az i-re a pontot a szóló teszi fel. Külön kiemelendő a refrén, a többszólamú vokálok itt domborodnak ki a legjobban, ami az élő fellépéseken alapnak számít a zenekarnál. Lemezen ez idáig valahogy mindig sikerült elrejteni őket, így külön öröm, hogy végre észbe kaptak.  Slash elmondása szerint a dalt korábban egy koncertbeálláson rakták össze, meglehetősen könnyen megszületett. Témáját tekintve egyébként arról a csalódásról szól, amikor valaki megpróbálja elmondani a kiszemeltjének, hogy mit érez iránta, de a másikban süket fülekre talál.

A Slow Grind egy furának ható hát..."jazzes" hangulatú riffel indít, mely nem idegen a cilinderestől, Velvet Revolver korongokon lehetett fellelni hasonló témákat. Zeneileg amúgy egy szimplább darab, melynek kidolgozása egy rövidebb folyamat volt, kb. olyan „csuklóból megvan a történet” dolog. Dalszövegét tekintve azt az érzés járja körbe, amikor valaki belefárad abba, hogy manipulálják, és úgy dönt ezentúl a saját kezébe fogja venni az irányítást.

A The One You Loved Is Gone-nak már a címéből is sejthető volt, hogy egy ballada lesz. A dalt (mely enyhe hasonlóságot mutat a Gotten-el) eredetileg a The Walking Dead sorozat számára írta Slash, de ott úgy döntöttek nem használják fel, emiatt a lemezen kötött ki. A szerzeményben megtalálható közép- is végeszóló amolyan tipikus Slash-es okosság: remekül elkapta a hangulatot, de lassabb dalokban hallottunk már tőle jobb, ízesebb megmozdulást is. A címből sokan azt hihetnék, hogy egy szerelmes szerzeményről van szó, holott korántsem: Myles egykori kutyájáról szól, akit a szülei házában kellett hagynia, amikor először ment hosszabb turnéra.

Az elsőnek bemutatott Driving Rain egy akkora Aerosmith ízű riffel nyit, mely már-már a plágium határát súrolja. Az első néhány hallgatáskor simán elment mellettem a dal, de mára az egyik kedvencem lett a lemezről. A szóló előtti kiállásban pedig sikerült lenyúlni önmagukat, ugyanis szinte egy az egyben megidézik a Standing In The Sun-t. Hogy ez véletlen vagy tudatos, az valószínű örökre rejtély marad. Mindenesetre a dalnak van egyfajta dögös lüktetése, amolyan igazi autóvezetéshez való nóta. Témáját tekintve egy olyan emberről szól, aki folyton úton van (legyen zenész vagy üzletember), és egy drogfüggő barátnővel él együtt, aki folyamatosan szívja a vérét, hogy menjen haza hozzá és tegye jobbá az életét.

A Sugar Cane talán a lemez legdögösebb dala, iszonyat húzása van. Hangulatát tekintve simán elfért volna Slash talán két leggitárgazdagabb lemezén (It's Five O' Clock Somewhere és Ain't Life Grand). A szimpla akkordokra építkező refrén ismételten telitalálat, koncerteken tökéletes hangulatfokozó. A dal üzenete meglehetősen szimpla, ugyanakkor van benne egy enyhe szexuális töltet is: tudni kell, mikor jön el a pillanat egy nem működő kapcsolatban, amikor véget kell vetni neki, mielőtt a testi vágyak elhomályosíthatják a józan ítélőképességet.

Amikor a The Great Pretender megszólalt, elsőnek azt hittem tévedésből egy Gary Moore szerzemény is helyet kapott a lemezen. A nyitó gitártémának ugyanis totál Still Got The Blues hangulata van, de többszöri hallgatás után szépen beleül a fülbe, onnantól pedig nem a hasonlóságon jár az ember esze. A téma többször visszatér a dalban, általában a refrének után, melyek lassú dalhoz képest meglehetősen erőteljesek. A szóló itt klasszisokkal jobb, mint a korábban említett The One You Loved Is Gone-ban. Pedig mindig úgy tűnik, hogy az öreg le van maradva egy fél ütemmel, de valahogy mégis odaér a végére. A szám egyébként egy sztorit mesél el egy idős emberről, aki világéletében a szórakoztatásból élt, de közben elment mellette az élet, és öreg korára egyedül maradt. Az üzenete, hogy tudnunk kell egyensúlyt tartani az életben, a túl sok munka miatt sok minden kimaradhat, és mire észbe kapunk már elment mellettünk az élet.

A lemez záródala a Boulevard Of Broken Hearts címet kapta (ezresbe, hogy itt mindenki azonnal a Green Day-ra asszociál), mely egy Slash által többször alkalmazott üreshúros gitártémával nyit. A szám simán felfért volna a két Velvet Revolver korongra is, néhány hallgatás után nekem teljesen az American Man című dal jutott eszembe, annyira hasonlított rá. Zeneileg egy nettó középtempós szerzemény, de ide a lemez végére éppen megfelel, hogy ismét kedve legyen az embernek elindítani a korongot. Egy fiatal zenész szemszögét láttatja, aki próbál továbblépni karrierjében, de az ajtók minduntalan zárva vannak előtte. Tudja, hogy honnan jött és el akarja érni a céljait. Az üzenet egyszerű, rávetíthetjük a mindennapokra is: NE ADD FEL!!!

Most, hogy az egyes szerzeményeket kiveséztem még egy rövid magánvéleményt írnék a végére. Őszinte leszek, első hallgatásra egyáltalán nem tetszett a lemez. (Ez akár jó ómennek is számíthatott, ugyanis anno ugyanígy voltam az Apocalyptic Love-al, melyet azóta a cilinderes legjobb munkájának tartok az ezredforduló utáni időszakról.) Nyilván egyetlen hallgatás után botorság ítélkezni, így természetesen jó néhányszor nekiültem: hangfalon keresztül és fülesen is sokat hallgattam.

Elsőre furcsa volt a hangzás, de egy kis hangerőt adva előmászott a dög, amit hiányoltam belőle. Telten arányosan szól a lemez, és külön kiemelendő -amit már korábban is említettem-, hogy Todd Kerns vokáljait mennyivel jobban ki lehet venni, mint az előző két albumon. Jót tett a lemeznek az is, hogy ezúttal a stúdióban is Frank Sidoris játszotta fel a ritmusgitárokat, emiatt nem lett annyira homogén a végeredmény, mint a World On Fire. Zeneileg nyilván képtelenség fogást találni, ez nem az a szint, így meg sem próbálkozom ilyesmivel.

Egy szó, mint száz: mindent összevetve, ismét egy remek koronggal bővült az öreg cilinderes életműve. De javaslom senki ne úgy üljön neki, hogy világmegváltást vár, akkor ugyanis óhatatlanul csalódni fog. Egy másik kritikában megírták már, „tudni kell helyén kezelni ezt a lemezt”, ugyanis nem akar mást csak szórakoztatni. Ahhoz pedig elsőrangú.

U.i.: Végre egy tök jó lemezborító!



A dalok témájának kivesézésénél forrásként használtam a Guns N' Roses Hungary facebook oldalt, illetve, a www.blabbermouth.net weboldalt is.