Elvismetalos vasárnap - Volbeat (2018. július 15. Velence)

Akár fogalmazhatunk úgy is, hogy teljesen véletlenül kerültem oda erre a koncertre. Nyilván ebben az állításban van némi költői túlzás, de tény, hogy eredetileg nem terveztem a részvételt. (Annak ellenére sem, hogy baromira szeretem a Volbeat zenéjét.) Aki ismer, tudja, hogy finoman fogalmazva sem vagyok fesztiválpárti: azonban egy „Ugyan miért is ne mennénk?!” alapú beszélgetés után végül megszületett a döntés, hogy ellátogatunk az EFOTT-ra. Korábban úgysem jártunk még ott, plusz a zenei felhozatal amúgy is tetszetősnek tűnt ezen a napon. 

Délelőtt indultunk útnak, és viszonylag zökkenőmentesen értünk oda Velencére. A fesztivál területe előtt persze bebonyolódtak a dolgok, parkolóhelyet találni kész művészet volt, de egy rövid kóválygás után végül sikerrel jártunk. A becsekkolás nagyon hamar lezajlott, több pultnál egyáltalán nem volt senki sem. A kempingbe érve lerakodtunk, felhúztuk a sátrakat és lementünk a strandra, lévén még nagyon a nap elején jártunk.

Néhány óra pihenés után végül a Leander Kills volt az első zenekar, amit megnéztünk. Jó néhányszor láttam már őket élőben, de talán az eddigi legjobb produkciót itt nyújtották. A folyamatos koncertezésnek köszönhetően mára teljesen összeszoktak, üresjáratok nélkül tolták végig a rendelkezésre álló bő órát. A műsor nyilván eddigi két lemezükre épült, kiegészítve a Köteles Leander által anno elsőként közzétett két dallal (Csak te, Viharom tavaszom). Amennyire tudom, már készül a harmadik lemez is, ami ha minden jól megy, még idén kijöhet.

Az utánuk következő Tankcsapdát másodszor láttam a „Lukács fél évszázad” turnén, így kb. sejtettem, miképp fog felépülni a dallista. Az egész életművet felölelő műsort itt kicsit meg kellett ritkítani, hogy beleférjenek az időbe, de így is terítékre került mindegyik lemez, méghozzá kronológiai sorrendben. Összességében egy korrekt best of-ot kapott a közönség, ritkaságot talán csak a Kapd be a horgot és a Pokol a Mennyből jelentett. Az utolsónak elhangzó Vagyok olyan szemét dalt - ami egyben a majd érkező új lemez első beharangozója is - láthatóan/hallhatóan ugyanúgy megszerette a közönség, mint a korábbi szerzeményeket, ezt támasztotta alá, hogy kívülről fújták a szövegét.

Egy rövid átszerelés után, bő tíz perc késéssel csendült fel a Motörhead – Born To Raise Hell című dala, mely egyben a koncert kezdését is jelölte. Majd jött a rendes intro, ami alatt a Volbeat tagjai felsétáltak a színpadra, hogy azzal a lendülettel bele is csapjanak a The Devil’s Bleeding Crown-ba. Ezzel egy időben az eddig viszonylag nyugis közönségben elszabadult a pokol, és iszonyat heringezés vette kezdetét. (Ez egyébként hellyel-közzel ki is tartott végig, de nem volt annyira veszélyes a helyzet.)

A koronás dal után szünet nélkül érkezett egy medley, mely a Heaven Nor Hell/A Warrior’s Call/I Only Wanna Be With You triászból épült fel. A medleyk előnye, hogy több dalt is megidéznek benne, de pont ez adja a hátrányukat is: sajnos csak részleteikben.

A Lola Montez láthatóan megvetette a lábát a műsorban, aminek kifejezetten örültem, mivel az egyik kedvenc gitárszólóm ebben a dalban található. A The Lonesome Rider meglepetésként ért, míg a Sad Man’s Tongue a koncert első hidegrázós pillanata lett számomra. (Elé beiktatva némi countrys szösszenetet, valamint egy „C’mon Budapest!” felkiáltás, melyre nem igazán volt őszinte a közönség éljenző reakciója. Ez egyébként még 4-5 alkalommal elhangzott, ami csak elsőre volt kínos, később már mindenki csak mosolygott Poulsen tévedésén.)

Egy kisebb anekdota után - melyben megemlékezett az öt évvel ezelőtti szaunás koncertől - a Slaytan egyperces darája nem várt ajándék volt (láthatóan sokan nem is ismerték ezt az amúgy csak lemezes bónuszként kijött dalt), amit a fajsúlyosabb Dead But Rising követett. Számomra ezek voltak a koncert legjobb pillanatai.

Innentől aztán kissé hullámzó volt a műsor, a következő For Evigt élőben sem fogott meg. Láthatóan ezzel egyedül voltam, mert körülöttem pont erre a dalra volt hangosabb éneklés. A 16 Dollars könnyed rock n’ rollja és a Seal The Deal harapóssága mondjuk visszaadta a hitem, de utána a Let It Burn – Black Rose kettőst csalódásként könyveltem el. Előbbi ugyanolyan semmitmondó, mint lemezen, utóbbi meg inkább csak egy elmegy kategóriás dal.  

Kész szerencse, hogy a Fallen – Still Counting kettőssel alaposan meghúzták a műsor végét, így utólag én is hatalmas vigyorral a számon hagytam el a placcot. A ráadással együtt bő 75 perces műsor persze igencsak karcsúnak tűnt, de sajnos ez a fesztiválok átka. Emiatt nem egy mindenre kiterjedő, full extrás műsort kaptunk (valószínűleg a díszletek nagy része is lemaradt), hanem egy kvázi slágergyűjteményt, erősen építve az utolsó három lemezre. A legutóbbi korongot egyenesen hat szerzemény képviselte, amit kissé túlzásnak éreztem: egyrészt majdnem a műsoridő felét kitették a dalok, másrészt annyira nem sikerült jól, hogy ekkora volumenben kellett volna megidézni.

Ezzel ellentétben az első három lemezről írd és mondd, mindösszesen három (!!!) dal hangzott el. Nyilván a Beyond Hell/Above Heaven volt az a korong, ami meghozta a dánoknak az igazi áttörést, ezért valahol érhető a kontraszt, hogy az onnantól kezdődő időszakra alapozzák a dalok kiválasztását, de na!

Ami a zenészeket illeti, a menet közben bekövetkezett tagcsere a basszusgitárnál semmiben nem befolyásolta a csapat működését, olajozott gépezetként működnek továbbra is. Szerencsére a hangzásba sem lehetett belekötni, tisztán hallottam minden hangszer, az egyetlen furcsaságot Michael Poulsen széteffektezett hangja jelentette. Fogalmam sincs erre mi szükség volt, nem tűnt se betegnek, se úgy, mint akinek hangszálproblémái vannak. Rob Caggiano csatasorba állítását továbbra is helyes döntésnek tartom, gitárjátékával sokat hozzátett a dalokhoz.

Megeshet, úgy tűnik a fent leírtak alapján, hogy elégedetlen voltam a koncerttel, de ez nincs így: csupán egy kicsit merészebb, urambocsá átfogóbb dalösszeállítást vártam. Mindenesetre bízom benne, hogy a jövőre érkező új lemezzel visszatalálnak a helyes útra, és ismét eljönnek hozzánk egy saját koncert keretében.

A Volbeat után nem vártam meg a Depressziót, egyrészt mivel évek óta nem tud megfogni a zenéjük, másrészt baromi éhes voltam három koncerttel a hátam mögött. Így tisztes távolból hallgattam csak meg a műsorukat. (Azaz hallgattam volna, mivel a színpadok közti relative kis távolság miatt, volt, hogy egyszerre 3-4 helyről kaptam a zenét, ami kisebb káoszt eredményezett.)

Némi pihenés után már csak az AWS-t terveztük megnézni. Némi csúszással indult a műsor, de amint belekezdtek Budapest című dalukba, a közönség szinte felrobbant. (Ami egyben azt is jelentette, hogy a poharam tartalma nagyrészt a pólómon kötött ki :D ) Szintén nem az első találkozásom volt velük, így tudtam mire számítsak tőlük. Mióta utoljára láttam őket, rengeteg minden történt velük, aminek hatását érezni lehetett. Eddig sem voltak elveszve a színpadon, de sokkal magabiztosabbnak tűntek ezúttal! A legnagyobb ovációt nyilván nem nehéz kitalálni melyik dal kapta, számomra azonban a Hajnali járat hozta a koncert legjobb pillanatait. Amennyiben tudják tartani a lendületet, még sokkal messzebb is juthatnak! Az elszántság mindenesetre ott van bennük, hogy elérjék a kitűzött céljukat.

Az utolsó hangok lecsengésével véget is ért számunkra a fesztivál koncertlátogatói része, az ez után következő órák a feledés jótékony homályába fognak burkolózni mindörökre. Összességében tehát egyáltalán nem bántam meg, hogy elmentem az EFOTT-ra, egy kellemes élmény volt, melyre mindig jó lesz visszagondolni.

/A képek mindegyike a Volbeat koncertjén készült!/