Csak dióhéjban - Alice In Chains (2018. július 1. Budapest)

Nem tudom mi történt, de az idei évben iszonyatos dömping van koncertek terén. Egyre-másra jelentik be olyan előadók koncertjét, akikről nem nagyon hittem, hogy záros határidőn belül kis hazánk földjén fognak fellépni. Az Alice In Chains érkezése mindenképpen unikumnak számít a felhozatalból, amint híre ment, hogy jönnek, úgy voltam vele: kerül, amibe kerül, jöhet bármi, ezen a koncerten nekem muszáj lesz ott lennem!

Az eddigi egyetlen magyarországi fellépésen nem voltam jelen kilenc éve. Nem sokkal utána ismerkedtem meg a zenekar munkásságával, így akkor még nem hozott lázba az előadás ténye. Ezért egyébként az óta is átkozom magam, amennyiben néhány héttel korábban sikerül felfedezni magamnak a zenekart, most nagy eséllyel „visszatérő vendég” lehettem volna. Azonban próbáltam pozitívan felfogni a dolgot, kilenc év távlatából így legalább adott volt az egészséges mértékű izgalom bennem, amit az első találkozás vált ki.

A koncert napján szerencsére az időjárás is kegyes volt hozzánk. Nem volt perzselő hőség, meglepően kellemes időben indultam útnak. Bő két és fél óra alatt felértem, amikor elhaladtam a Park mellett, már látni lehetett a zenekar buszát a parkolóban. A bejárathoz érve talán 8-10 ember várakozott, zömmel külföldiek. Ekkor még volt vissza vagy két óra kapunyitásig, így leültem várakozni. Szerencsémre hamar jött ismerős, így már együtt hallgattuk végig a nem sokkal később kezdődött zenekari beállást - amelyen egyébként felcsendültek a Rotten Apple első hangjai is. Titkon bíztam benne, hátha koncerten is előkerül.  (Sajnos nem…)

Kapunyitásra már egy nagyobb sor kígyózott az utcán, de szerencsére nem akart lökdösődni senki. A bejutás viszonylag zökkenőmentesen zajlott, ezúttal szerencsére a jegykezelő gépek is működtek, így gond nélkül foglalhattam el a helyet a színpad előtti részen kissé jobbra, pont Jerry Cantrell előtt. Amikor beértünk, még javában zajlott az előzenekar beállása, de alig hogy elkezdett érkezni a tömeg,  a végére értek és levonultak.

A szabadtéri koncertek hátránya, hogy 22:00-ig be kell fejezni őket, így nem telt el sok idő, amikor visszajött a Mother’s Cake a színpadra, hogy belekezdjen műsorába. Utólag jöttem rá, hogy a három osztrák srác műsorához már volt szerencsém két éve (akkor a Wolfmother előtt játszottak). Sajnos, azonban ahogy akkor sem, úgy ezúttal sem tudtam kellőképp befogadni a zenéjüket. A tehetséggel nem akadt gond, hallatszott, hogy mindhárman kellő tudás birtokában vannak, de hiányzott a dalírói véna, szerzeményeik egyszerűen laposak voltak. Sokszor azt sem sikerült megkülönböztetni, melyik dal mikor ért véget, annyira egybefolytak, így inkább időhúzó jellege volt az előadásuknak. A műfaj, amit játszanak, teret enged az improvizációnak, amit remekül kiaknáztak, gyakoriak voltak a spontán jammelések, de sajnos mégsem tudtak magukkal ragadni. Inkább szóltak egymás mellett a hangszerek, mint együtt, ha érthető mire gondolok…

Egy kb. fél órás átszerelés után jött el a pillanat, amit az ekkora szép számban jelenlévők vártak: mindenféle csinnadratta nélkül besétált négy fickó a színpadra, és pár másodperc múlva már fel is csendültek a Bleed The Freak első akkordjai. Nekem ekkor sikerült realizálni, hogy ez tényleg megtörténik, valóban az Alice In Chains zenél tőlem pár méterre! A Bleed nem épp nyilvánvaló választás nyitódalnak, de ez kb. az első verze kezdetéig zavart. Szinte megállás nélkül mentek tovább egy „újkori” szerzeménnyel: a Check My Brain volt anno az a dal, amivel először bemutatták az új felállást, illetve ami megalapozta a zenekarral való ismeretségemet. A méregerős refrént egy emberként adta vissza a közönség, láthatólag nem azok voltak jelen, akik a „Layne Staley nélkül nincs AIC” mantrát ismételgetik folyamatosan.

A következő Again - Them Bones - Dam That River hármas talán a koncert legenergikusabb pillanatait hozta el, ezekkel a szerzeményekkel lehetetlen élőben tévedni. Igaz Jerry már nem headbangel úgy, mint akár csak pár éve, de ahogy kigördülnek a riffek az ujjai alól, az elemi erejű! Az egész estét figyelembe véve, a tömeg is itt volt a legaktívabb, kiváltképp utóbbi dalnál.

A Hollow - Last Of My Kind kettőssel megerősítették azt a tényt, hogy nem holmi nosztalgiáról van szó, az AIC köszöni szépen él és virul. Ezt mutatta ez a két William DuVall érás szerzemény is, amelyek minőségüket tekintve tükörsimán illettek bele a zenekar diszkográfiájába. Számomra főként utóbbi hozott hidegrázós perceket, kiváltképp a szóló előtti betonkeménységű riff, mely talán az egyik legsúlyosabb, amit valaha megírtak.

Egy ilyen erejű kezdés után jól esett a Down In The Hole - No Excuses akusztikus blokkja, kiváltképp előbbi, mely egyben az este egyik csúcspontja is volt nekem a maga álomszép refrénjével. Mindig is bejöttek az akusztikus hangvételű témák, egy dalban nem kell feltétlen agyig tekerni a torzítást, hogy kellő mélysége legyen. Íme az élő példa.

De ha már mélységről beszélünk, mindenképp ki kell emelni az ezután felcsendülő Stone-t, mely rögtön meghozta a második csúcspontot. A dal közepén való váltás előtt megálltak, és csak pár másodperc múlva folytatták tovább. Apró nüansz, de megtette a hatását, sokkal nagyobbat ütött, az amúgy is lórúgás erejű téma. A We Die Young-al megint nem tudtak tévedni, ez az egyik legelső, mára klasszikus státuszú dallal sem engedtek a gyeplőn!

Majd jött a Layne Staley-nek és Mike Starr-nak ajánlott Nutshell. Ez a szerzemény, a valaha írt legszebb akusztikus tételük, amikor az „I'd feel better dead” sorhoz értek, William kitartotta a mikrofont, hogy a közönség énekelje a mára ikonikussá vált sort. Kétségtelenül hidegrázós pillanat volt, ahogy több ezer ember száját elhagyták ezek a szavak! A dal végét elnyújtották, és a ritka pillanatok egyike volt, amikor Jerry kijött a kifutóra, hogy ott varázsoljon egy rögtönzött szólót a gitárján.

A Heaven Beside You ezután már inkább volt elment kategória (AIC mércével persze, más zenekar a fél karját odaadná érte), ezt a dalt valahogy lemezen sem tudtam megkedvelni soha sem. A zárás előtti, meglehetősen tufa riffre felépített, de amúgy zseniális It Ain’t Like That és az übersláger Man In The Box még egyszer utoljára megkínozta az egybegyűltek nyakizmait, hogy aztán levonuljanak a színpadról. (Apró adalék: amennyiben igaz a pletyka, az It Ain’t Like That egy gitáron történt félrenyúlásnak köszönhetően született meg.)

Persze itt még nem lehet, nem lehetett vége! Néhány perces várakoztatás után visszasétáltak, és előadták az augusztusban érkező új lemez elsőként közzétett dalát a The One You Know-t. Lemezverzióban nem sikerült közel férkőznie hozzám, itt azonban azonnal magával ragadott. Egy nagyobb összegben mernék fogadni rá, hogy az új koronggal sem fognak mellényúlni, hozni fogja ugyanazt a minőséget, amit elvárhatunk.

Zárásnak pedig nem is maradhatott más, mint a pulzáló basszusfutammal indító, hipnotikus hangulatú Would? és a valószínűleg most már végérvényesen a „valaha írt legnagyobb grunge dal”-nak számító Rooster. Utóbbinál az első akkordok megkezdése után a közönség háromszor énekelte el a hu-u-u-úzós részt, amit fent is kellő meghatottsággal fogadtak, lévén egy meglehetősen személyes témát boncolgató szerzeményről van szó: Jerry Cantrell édesapjának a vietnámi háborúban szerzett élményeiről szól, emiatt a gitáros számára kiemelt jelentőséggel bír.

Az utolsó hangok lecsengése után még percekig a színpadon maradtak, Mike Inez egyenesen egy megkezdett banánnal (!) sétált vissza. Kiszórtak pár marék pengetőt és dobverőt, majd egy meghajlás és egy „See you soon!” elköszönés után végleg eltűntek a színfalak mögött. Én pedig azon gondolkoztam egész hazaúton, hogy mit kaptam az elmúlt másfél órában.

Nem egyszerű szavakba önteni, mi az, amit az AIC képvisel. Nyilván már nem az a zenekar, amely a kezdetekben volt, énekesük tragikus halála után azonban jó döntést hoztak, hogy néhány év múlva egy új fejezetet kezdtek a zenekar történetében. A Layne Staley helyére érkezett William DuVall-t nem tudom honnan kerítették elő anno, de annyi bizonyos, hogy megfelelőbb személyt keresve sem találhattak volna nála. Noha más hangkarakter, mint Layne, mégis kristálytisztán, hiba nélkül hozta az énektémákat, néhol a saját egyéniségét is beleszőve azokba. Frontemberként nem szántotta fel a színpadot, de ez a zene nem is erről szól. Sok dalban gitárt ragadott, mintegy megvastagítva vagy épp alapot biztosítva Jerry témáinak.

A zenekar kreatív agyának számító gitáros, a koncert első felében még kissé enerváltnak tűnt, de ahogy haladtak előre a műsorral úgy kezdett megjönni a kedve, a vége felé még néhány mosolyt is le lehetett olvasni az arcáról. Gitárjátékába persze képtelenség belekötni, az egyik legegyedibb hangzású és hangulatú spíler a komplett mezőnyt beleértve. Nélküle a Chains nem bírna olyan státusszal, amivel rendelkezik. Az örökifjú Mike Inez és Sean Kinney alkotta ritmusszekció végig iszonyat hőfokon égett, irtózatos húzást tettek a dalok alá: legyen az We Die Young szintű durvulat vagy épp No Excuses szerű akusztikus okosság.

Mást úgy gondolom, nem lehet hozzátenni, ezen a koncerten egyszerűen képtelenség fogást találni: minden ízében úgy volt tökéletes, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Elképzelésem sincs, mikor jönnek felénk a környékre legközelebb, csak reménykedni tudok, hogy nem kell majd egy dekádot várni a következő találkozásig. Sötéten gyönyörű hangulatával ez a 90 perc maga volt az éjfekete ragyogás e kissé hűvös vasárnap este egén.