Mérget vehetsz rá - Bullet For My Valentine (2018. június 18. Budapest)

Mind ez idáig a Bullet For My Valentine-al nem volt szerencsém koncert fronton. Akárcsak tavaly az Avenged Sevenfold-ra, úgy a walesi bárokra is hosszú éveket voltam kénytelen várni, hogy összejöjjön az első élő találkozás. Az elmúlt években, amikor úgy alakult, hogy a közelben játszanak, sajnos mindig közbejött valami, ami miatt ki kellett hagynom a koncertjüket. Amikor bejelentették, hogy ismét Magyarországra látogatnak, ráadásul első ízben „rendes” koncertet fognak adni, és nem fesztiválon lépnek fel, nem sokat teketóriáztam a jegyvásárlással.

Az csak időközben derült ki, hogy egy elég nagy csomagot fog kapni, aki aznap ellátogat a Budapest Parkba, ugyanis nem kevesebb, mint öt (!!!) zenekar volt a műsorsávban. Ennek nyilván megvannak az előnyei és a hátrányai is: mindenki megtalálhatja a kedvére valót, de ez azzal is jár, hogy a műsoridőket viszonylag rövidre kell fogni. Szabadtéri rendezvény lévén, az életben lévő csendrendelet miatt 22:00-ig be kell fejezni a koncerteket, így jöhetett létre az az abszurd helyzet, hogy a kapunyitás 15:45-kor volt, 16:15-kor pedig már kezdett az első zenekar.

Mielőtt belemennék az előadások ismertetésébe, egy pillanatra kitérnék a kapunyitásra. Amit itt sikerült lealakítani, az felért egy katasztrófával. Nem volt egy irdatlan nagy tömeg a nyitás pillanatában, de már a csigalassúságú motozással sikerült egy helyben állásra kényszeríteni az embereket. A java azonban csak ezután jött! Amikor a jegyeket kezelték volna, a wifi egyszerűen elszállt, így a QR-kód olvasók azzal a lendülettel bemondták az unalmast. Ez azt eredményezte, hogy sikerült még 3-4 percig egy helyben álldogálni egy relatív kis helyen, mire tudtak valamit kezdeni a helyzettel. A színpad elé érve azonban konstatáltam, hogy a „siker” átmeneti volt, ugyanis perceként 8-10 embernél több nem tudott bejönni, a többség még mindig hátul topogott.

Ennek köszönhetően az első zenekar a SHVPES még egy brutál foghíjas közönség előtt kezdte meg műsorát. A legérdekesebb dolog a zenekarban, hogy az énekesük nem más, mint az Iron Maiden legenda Bruce Dickinson fia Griffin. (Ő már a harmadik Dickinson akit élőben látok, tavaly a tesója Austin játszott As Lions nevű zenekarával az Alter Bridge előtt.) Sajnos maga a zene amit elővezettek nem különösebben izgalmas, nem is tudom minek nevezzem, talán a melodikus hardcore lenne a legmegfelelőbb rá. El lehetett igazából hallgatni, de mély nyomott nem hagyott bennem. A színpadon töltött fél óra épp elég volt, hosszú távon tartok tőle unalomba fulladna a történet. Azért viszont hatalmas piros pont jár, hogy az egyik dal közben Griffin bement a közönség közé a circle pit közepére!!! Ilyet eddig még soha nem láttam énekestől. (Egy apró megjegyzés: a kiálláson lenne még mit csiszolni, elég szedett-vedettnek tűntek, az egyik gitáros citromsárga melegítőnadrágja konkrétan simán röhejes volt. Aki színpadra áll, ne úgy nézzen ki, mint akit éppen beráncigáltak az utcáról!)

A következőnek színpadra lépő Blessthefall már egy fokkal jobban tetszett, épp csak nem tudtam két dalt megkülönböztetni egymástól. Sajnos totál jellegtelen tucat metalcore volt, amit elővezettek. Nem mondom néha jól esik ilyen zenét is hallgatni, de kapásból tudnék mondani 5-6 másik zenekart, akiknek egyénisége van! Szó se róla a srácok remekül betanulták a „How to be hardcore” leckét, volt minden a helyben futástól kezdve a rákmozgásig és breakdownhegyek is. Sőt az énekes Beau Bokan még azzal is szórakoztatta magát, hogy felcsulázott egy izmosat a levegőbe, és a nyálcsomó tripla leszúrt rittbergere után jó igényesen el is kapta azt a szájával. (És mindezt egymás után kétszer!) A közönséget ő is meglátogatta, párszor végigfutott az első sorok előtt, de amúgy is folyamatosan kereste a kontaktot a nézőtérrel. Mindent összevetve nem volt annyira szörnyű a műsoruk, épp csak tizenkettő egy tucat...

Az este legdurvábban megszólaló zenekara címet kétségkívül a német Caliban érdemelte ki. A germánok zenéje amúgy sem egy könnyű hallgatni való, ez élőben még inkább szembetűnő volt. Elviekben itt is metalcore a játék neve, de nekik szerencsére sikerült némi egyéni ízt belevinniük. Elég szigorú volt a hangzás, tipikusan olyan zenét vezetnek elő, mely remek aláfestés lehet házbontáshoz. Az egyébiránt mosolyra adott okot, hogy amikor felsétáltak a színpadra, az énekes Andreas Dörner-re néhányan simán azt hitték, hogy Kowalsky az egy új szerepben. :) Náluk fordult elő egyedül az este folyamán, hogy leszakadt az eső, de szerencsére csak néhány percig tartott az égi áldás. Tetszett, amit előadtak, de itt is fenntartom, hogy ez a kb. 40-45 perc bőven elég volt ebből a típusú zenéből.

Az este első főzenekara az Asking Alexandria volt, és azt hiszem ezzel mindent elmondtam róluk, amit lehetett. Jó, tudom ez brutál sarkalatos volt, de őszinte leszek, számomra a mai mezőny egyik legjellegtelenebb együttese. (Pedig Kylo Ren is náluk gitározik…Bocs! :D) Értem, hogy mitől működik, amit csinálnak, egyszerűen csak az a helyzet, hogy nem én vagyok a célközönségük. Megjegyzem becsülettel végigdolgozták a rendelkezésükre álló egy órát, egy ízben még újra is kellett kezdeniük egy dalt, mert elszállt a hangosítás, de nem zavartatták magukat különösebben. A közönség láthatóan élvezte a koncertet, ők is örültek, hogy itt vannak, státuszuk mivoltát pedig tanúsítja azt is, hogy az előadásuk végeztével elől gyakorlatilag lecserélődött a publikum nagy része.

Egy rövid átszerelés után percre pontosan 20:40-kor felcsendült a Don’t Need You introja és a színpadra robbant a Bullet For My Valentine! Így, hogy végre teljes egészében lehetett látni a placcot (a többi zenekar letakart felszerelés előtt játszott), aminek köszönhetően meglehetősen szembetűnő volt a helyzetük a többi zenekarhoz képest. A nyitás után nem sok pihenőt hagytak, rögtön mentek is tovább a netre előzetesen kitett, de lemezen majd csak a jövő héten megjelenő Over It-el. (Az új dalokról még nem merek érdemben nyilatkozni, az eddig közzétett három közül volt, amelyiket itt hallottam először. Lemezmegjelenés után meglátom majd mire jutottak.) Az első nagyobb őrjöngést a Your Betrayal - 4 Words (To Choke Upon) kettőse hozta, főleg utóbbinál volt érezhető a közönség részéről a fokozottabb aktivitás.

A You Want A Battle? (Here’s A War) himnikussága és a The Last Fight energiabombája után ismét egy új dal került terítékre, mely a Letting You Go címet viseli: ez az a szerzemény, amit egy bekezdéssel feljebb említettem. Így első hallásra jobban megfogott, mint másik két új társa, de az igazságot úgyis a lemezverzió fogja megadni. A kicsit szellősebb hangszerelésű Worthless jól is esett a szett közepén, az utána következő dobszóló és annak végére fűzött Army Of Noise szóló alatt pedig egy kicsit szusszanni is lehetett. (Ez egyébként elég fura megoldás volt, hogy a dalnak csak a szólórészét játszották el.)

„Pihenni” persze nem volt sok időnk a következőnek érkező Scream Aim Fire-vel gyakorlatilag legyalulták a Parkot. Ezzel a dallal anno nagyon eltaláltak valamit, nem véletlen, hogy megjelenése óta gyakorlatilag kirobbanthatatlan a műsorból. A harmadik új dal a Piece Of Me inkább volt csak "oké" a Scream után, az este egyetlen lassabb dalaként pedig a Venom képviselte magát. Majd érkezett egy nem várt ajándék, az első lemez címadója a The Poison! Ez az egyik olyan dal, melyre nem fogadtam volna nagyobb összegben, hogy elhangzik: erre tessék! Innentől már az se érdekelt volna, ha rögtön befejezik, akkor sem tudták volna letörölni a vigyort a képemről.

De még nem volt vége az estének, a szalagról bejátszott intro után megkaptuk az energikus No Way Out-ot, az übersláger Tears Don’t Fall-t, valamint zárásnak egy szintén korai gyöngyszemet, a thrashes hangulatú riffekkel operáló Waking The Deamon-t. És ennyi…15 dal, bő 80 percben. Elsőre nagyon kevésnek hangzik, de az intenzitást tekintve éppen megfelelő hosszúságú volt a műsor. Nem mondom, hogy nem hallgattam volna még meg 3-4 dalt, de ne legyünk telhetetlenek. (Érdemes megjegyezni, hogy a Temper Temper lemezt mintha teljesen kitörölték volna az emlékezetükből...)

A zenészek egyébként jó kedvűen, felszabadultan játszották végig a koncertet, mindegyikük magabiztosan hozta ami elvárható volt. Az egyetlen pont amitől féltem, az Matt Tuck énekhangja, mivel az eddig látott felvételeken elég vegyes volt az összkép, azonban úgy fest összekapta magát, a nehezebb témákat is gond nélkül abszolválta. A közönséggel is viszonylag sokat kommunikált, frontemberi teendőit remekül ellátta. A szólógitárosi tisztet betöltő Michael „Padge” Paget játéka rengeteget fejlődött a zenekar indulásától kezdve, gyakorlatilag rá sem lehet ismerni a kezdeti időkhöz képest. Néha olyan témákat tett a dalokba, hogy nem győztem kapkodni a fejem. A basszusgitárosi poszton lévő Jamie Mathias láthatóan sikeresen beilleszkedett, fazonra is abszolút illik a zenekarba. A rá háruló vokáltémákat csont nélkül hozta, legyen az tiszta ének vagy hörgés. A legújabb tag a dobos Jason Bowld, aki már korábban is kisegített, azonban teljes jogú tag csak tavaly óta lett. Játékának iszonyat húzása van, betonbiztos alapot tett a többiek alá.

Az első találkozás tehát abszolút pozitív élményeket adott, kifogásolni tényleg csak a már korábban említett rövid műsoridőt tudnám. Valamint legközelebb talán szerencsésebb lenne kettő, maximum három zenekar szerepeltetése, ez az öt így egyben nagyon töményre sikeredett. Novemberben ismét a közelben játszanak a "szigetlakók" (ezúttal Bécsben), amennyiben nem jön közbe semmi, én ott leszek! Addig is kíváncsian várom az új lemezt…

/Megtévesztés elkerülése végett: a képeket kizárólag a BFMV koncertje alatt készítettem!/