"I god a bad habit..." - Black Stone Cherry (2018. június 16. Budapest)

Néha el sem akarja hinni az ember, hogy egy koncert mekkora plusz érzelmi töltést tud adni. Főleg, ha egy olyan zenekartól kapja meg ezt, akiknek a zenéjéért hosszú évek óta rajong. A Black Stone Cherry zenéjét 2008-ban, a Folklore And Superstition lemeznél szerettem meg, és egy kisebb holtidőt leszámítva, azóta is folyamatosan hallgatom őket. Az élő találkozásra egészen 2015-ig kellett várnom, ami szó szerint letaglózó élményt nyújtott. Egy percig nem volt kérdéses, hogy amint újráznak nálunk, ott kell legyek!

Az elmúlt napok rapszodikus időjárása miatt fogalmam nem volt, mire számítsak e tekintetben. Szabadtéri koncert lévén bíztam benne, hogy Fortuna kegyes lesz hozzánk, mivel még aznap is sokáig lógott a levegőben az eső lába. Egy ezer órának tűnő vonatút után, a szállásomra érve gyors összeszedtem magam és azzal a lendülettel indultam is a koncerthelyszínre. Még soha nem voltam a Barba Negra Track-ben, így elsőnek meg kellett találnom a helyet, de szerencsére könnyebben ment, mint hittem. 14:00 magasságában értem oda a helyszínhez, ahol még egy teremtett lélek sem volt, de a turnébuszt már a villamosról látni lehetett, ahogy bent parkol a színpad mögött.

Elsőnek körbenéztem a környéken, miközben bent már a roadok hangolták a felszerelést. Mivel tudtam, hogy nemsokára jönni fognak ismerőseim, így úgy döntöttem leülök a bejáratnál, és úgy várok tovább. Ami ekkor történt, az kissé szürreális volt...Talán tíz perce ücsöröghettem ott, amikor bent elsétált a pólóstand felé a zenekar gitárosa Ben Wells. Elsőre észre sem vettem az apró termetű, szőke fazont, így nem kicsit lepett meg, hogy ő viszont kiszúrta a BSC pólóm és odaintett! Viszonoztam az intést, és ekkor lettem figyelmes arra, hogy egyenesen megindul felém. (Hozzáteszem találkoztam már olyan zenésszel, aki amint meglát egy rajongót menekülőre fogja.) Amint odaért kezet fogtunk, bemutatkoztunk és váltottunk néhány mondatot, valamint aláírta a lemezborítóm is. Gyakorlatilag nem tartott tovább az egész 3-4 percnél, de valahogy alig akartam elhinni, hogy ilyen megtörténhet.

A délután további része viszonylag eseménytelenül telt, kintről végighallgattam/végignéztem a zenekar beállását, miközben befutott több ismerős is. A kiírt 18:00-as kapunyitáskor kb. 20 ember lézengett a helyszínen, így zökkenőmentesen, teljes nyugalomban zajlott le ez az amúgy mindig zsibbasztó procedúra.

Szabadtéri koncert lévén korai kezdéssel lehetett számolni, ezért az előzenekar, a csajokból álló Dorothy, már 19:00 előtt megkezdte műsorát. Amikor kiderült, hogy ők fogják betölteni ezt a szerepet, egy kisebbfajta gyűlölethullám indult meg a koncert csoportjában. Tény és való, zeneileg elég fura választás voltak a BSC elé, de ha már egyszer így alakult, hát Istenem…Kb. 45 percet játszottak, ebbe az időtartamba 8-9 dalt préseltek bele, ami azzal járt, hogy a konferanszok a minimumra lettek visszaszorítva, inkább a zene beszélt helyettük. Őszinte leszek, a számcímekkel hadilábon állok, így nem tudom megmondani, mely dalok hangzottak el. Mivel előzenekarnak lenni nem egy hálás dolog, így még egy viszonylag kisebb tömegnek játszottak, a többség inkább a hátsó pultoknál álldogált sörrel a kezében. Mindent összevetve aranyosak voltak, hozták, amit kellett (a gitáros Brigi a törött lába miatt ülve játszott), de valószínű tudták jól, hogy ez nekik inkább egy plusz lehetőség. (Azt meg már csak itt zárójelbe jegyzem meg, hogy nyilván látvány szempontjából is üdítően hatottak :) )

Egy gyors lepakolás után, mindenféle intro és csinnadratta nélkül pontban 20:00-kor felsétált a színpadra négy fazon, és a Black Stone Cherry belekezdett az új album Burnin’ című dalába. Már az első taktusoknál érezni lehetett, hogy iszonyat energia árad a színpadról, amit nagyrészt fenntartottak egész végig. A koncert előtt szándékosan nem néztem meg, hogy milyen setlistával nyomulnak, így akadtak komoly meglepetések! Ahelyett, hogy egyesével végigmennék a dalokon, a –számomra- fontosabb momentumokat emelném ki. Kezdve azzal, hogy rögtön a koncert első felében felcsendültek az egyik legkedvencebb BSC szerzeményem, a Tired Of The Rain első taktusai. Amennyiben itt befejezték volna a koncertet, már akkor full boldogan megyek haza. A Hell And High Water felbukkanása szintén nem várt ajándék volt, most már tényleg csak a Devil’s Queen-t kellene egyszer megcsípnem koncerten.

Mivel a zenekar a nemrég jelentette meg Family Tree című új lemezét, így senkit nem ért meglepetésként, hogy a turnén is erre fognak építeni, ezáltal  persze kiszorítva néhány régebbi dalt. Ahogy egy korábbi írásomban már említettem, a srácok ezen a lemezen beleborultak a bluesba, ami a koncert hangulatára is hatással volt. Több dalt is elnyújtottak, illetve jellemző volt, hogy egyes számok egy külön introt és/vagy outrot kaptak. Jó példa erre a Me And Mary Jane, ami előtt egy Bob Marley dalba kezdtek bele!!! A másik ilyen példa az In My Blood volt, amit gyakorlatilag keretbe foglaltak egy Allman Brothers Band és egy Jimi Hendrix szerzeménnyel. A bluesos irányt erősíti, hogy a tavaly megjelent Black To Blues feldolgozás EP-ről is a programba fűztek két dalt. A Hoochie Coochie Man-t egyenesen 10-12 percesre hizlalták, ezt hallgatva teljesen olyan érzésem volt, mintha a megboldogult ’70-es évekbe repültünk volna vissza. Koromnál fogva persze még sehol nem voltam akkor, de a neten látott Deep Purple/Free/Led Zeppelin stb. videókon voltak láthatóak ilyesfajta elnyújtott jammelések egy dal közben.

Szóval az új lemez majd fele elhangzott, egyedül a You Got The Blues-t hiányoltam, ami szerintem a korong legzorallabb szerzeménye. Azonban volt helyette Southern Fried Friday Night, Ain’t Nobody (benne a koncert leginkább rock n’ roll pillanatával: a slideszóló után az énekes Chris Robertson tanítanivaló hanyagsággal, oda se nézve dobta el oldalra a slide gyűrűt, ami pontosan a technikusa kezébe hullott) valamint a végén a Bad Habit (benne azzal a brutál leállással dal közepén) és a nem várt ajándék Family Tree, mely egyébként a koncert záróakkordja is lett. Ezek mellé kb. a kötelezőket hozták: Blind Man, White Trash Millionaire, Soul Creek, Lonely Train, hogy csak a legnyilvánvalóbbakat említsem. (Furcsamód a Magin Mountain és Kentucky lemez mindösszesen 1-1 dallal képviseltette magát...)

A koncertnek egyébként volt egy íve, a brutálisan erős kezdés után, a közepére kicsit visszavettek a tempóból, hogy aztán az utolsó harmadot ismét iszonyatos hőfokon tolják végig. Amit ismét muszáj vagyok kiemelni, az a zenészek színpadi teljesítménye. A gitáros Ben Wells és a basszeros Jon Lawhon, amikor nem vokáloztak, folyamatosan szántották a deszkákat, és hergelték a közönséget, egy másodperc pihenőt sem adva. A dobos John Fred Young generációjának egyik legjobb ütőse, kb. olyan, mint a néhai Led Zeppelin dobos John Bonham beszteroidozva. Azt hiszem, ez mindent elmond az adottságairól. Az énekes/gitáros Chris Robertson pedig…Talán nem túlzás, ha azt mondom, gyémánt van a torkában, a gitárosi kvalitásai pedig szintén elsőrangúak. (Csak egy példa: a beállás alatt inkább csak önnön szórakoztatására eljátszott Stevie Ray Vaughan örökzöld Scuttle Buttin’-t egy az egyben hozta hangról-hangra)

Szinte fel sem tűnt, de percre pontosan két órát voltak a színpadon, ráadás nélkül, amibe pontosan 20 dal fért bele (oké valójában 19, ha a dobszolót nem számoljuk). Miután végeztek a közönség hamar szétszéledt, mi azonban ott maradtunk, hátha kijönnek egy kicsit. Nem is kellett csalódnunk, alig fél órával a vége után a dobos John Fred már érkezett is! Hihetetlen közvetlen és laza fazon, mindenkihez volt pár kedves szava, látszik rajta, hogy ez nem megjátszás nála, egyszerűen tényleg ilyen. Fél órát simán kint volt, gyakorlatilag ötször köszönt el mindenkitől, mielőtt visszament. :) Néhány perccel később pedig jött a teljes gitáros szekció is, velük is lehetett cseverészni, mindenkinek aláírtak és persze fotók is készülhettek. Egy biztos, a rajongókhoz való hozzáállásuk csillagos ötös.

Aki ott volt ezen az estén, azt hiszem képtelen volt csalódottan távozni. Noha a három évvel ezelőtti hajós koncert szerintem energikusabb, tömörebb volt, erre a koncertre is képtelenség lesz rossz szájízzel visszagondolni. Egy felnőtt, érett, magabiztos zenekar produkcióját láthatta a jelen lévő nagyérdemű. Egy biztos: novemberben kötelező az újrázás!

Pluszba a végén a közös fotók és az ereklyék :)