Volt katarzis?! - Machine Head (2018. április 20. Budapest)

Miután három évvel ezelőtt sikeresen lecsúsztam a Machine Head budapesti koncertjéről, egy percig nem hezitáltam, amikor a 2018-as turné dátumai között ismét felbukkant fővárosunk neve. Szokásomhoz híven a jegyértékesítés kezdetekor megvettem a tikettet, ezzel mintegy bebiztosítva magamat. Amint azt sokszor említettem már korábban, az idő néha nagyon szemét tud lenni: alig ocsúdtam fel a néhány héttel ezelőtti Metallica koncertekből, máris itt volt a kanyarban a Machine Head fellépése.

Magával a zenekarral viszonylag újabb keletű a barátságom, a 2011-es Unto The Locust albummal sikerült megszeretnem őket. Azóta persze megismertem a lemezeket, ám nem tartozom azok táborába, akik az első két lemez után eltemették a bandát. Minden lemezükön találtam olyan dalokat, amiknek sikerült magukkal ragadniuk, gyakorlatilag bármelyik korongot szívesen hallgatom, amikor úgy hozza a kedvem. (Igen, az idén megjelent sokak által gyűlölt Catharsis-t is!)

Ez után a kis kitérő után ugorjunk az írás valódi tárgyához: a koncerthez! Első találkozás lévén megvolt bennem a kellő mennyiségű izgalom, amire „rásegítettem” azzal, hogy tudatosan nem nézegettem milyen dalokat játszanak az aktuális turnén. Jó néhány éve már, hogy „An evening with…” típusú esteket tartanak, ami annyit jelent, hogy nem hoznak magukkal előzenekart, hanem ők adnak egy maratoni hosszúságú koncertet.

A koncert napján dél körül indultam el itthonról, és bő 2,5 óra autózás után rendben megérkeztem a Barba Negra-hoz. Igaz a parkolással akadt némi probléma, de szerencsére hamar sikerült találni egy normális helyet, közel a klubhoz. Alighogy letettem a kocsit, és bementem egy boltba venni némi ételt és italt, a klub területéről kisétált a Machine Head bőgőse Jared MacEachern! Gondoltam lesz ami lesz alapon odamegyek, ha szerencsém van és jó fej lesz, talán aláír és egy fotót is megenged. Ezzel a gondolattal nem voltam egyedül, ugyanis egy másik tag is épp arra közelített, akivel nem sokkal később szóba is elegyedtem és együtt vártuk ki a kapunyitást. Szóval Jared nagyon jó fej volt, készségesen aláírta a lemezeim, és amikor eltettem azokat a táskába megkérdezte, hogy fotót is csinálunk? Nyilván igen volt a feleletem. :) Utána nem is akartam tovább zaklatni, elindult körülnézni, én pedig ott maradtam újdonsült „társammal”, akiről kiderült, hogy Ukrajnából érkezett. A srác amúgy rendes volt, elmesélte, hogy a nyolcadik koncertje lesz, mire mondtam, hogy hát nekem ez bizony a veriförsztmesinhedsó.

A kapunyitásig hátralévő bő három óra viszonylag hamar elment, amit viszont furcsálltam, hogy fél órával a nyitás előtt alig lézengtek ott páran, talán 10-12 ember volt a helyszínen. Persze kiderült, hogy a kinti bejáratnál várnak rengetegen, mivel a portás sikeresen fals információt adott meg nekik. A nyitás zökkenőmentesen lezajlott, egy gyors motozás és jegyellenőrzés után tükörsimán sikerült elérni az első sort, még arra is volt időm, hogy a táskám leadjam a ruhatárban, valamint vegyek egy vizet a pultnál. (Ez a későbbiek fényében jó ötlet volt, ugyanis a pusztulat melegben szükség volt a folyadék utánpótlásra.)

A benti várakozás már elenyésző volt a kintihez képest, főleg, hogy lassan de biztosan a klub kezdett feltelni. Aztán gyakorlatilag percre pontosan a kiírt kezdéskor megszólalt az Ozzy Osbourne klasszikus Diary Of The Madman, ami itt az introt jelentette. A dal végére sétált be a négyes a színpadra, és rögtön bele is csaptak az Imperium-ba, ami nekem a legkedvencebb MH dalom. Gyakorlatilag itt meg voltam véve, annak ellenére is, hogy a hangzás nem volt a legjobb, Robb Flynn gitárját az egész koncert alatt keresni kellett. A bő hét perces dal megadta a kellő alaphangulatot, amit a rá következő új lemezes Volitale és a szintén újabb kori Now We Die csak tovább fokozott. És akkor épp, hogy elkezdődött a koncert! A Blackening lemezes Beautiful Mourning „laza” zúzdája után érkezett a The Blood, The Sweat, The Tears, ami akár az első kérdőjel lehetett volna, lévén a The Burning Red lemez anno eléggé megosztotta a tábort, de élőben hasított a dal! Ugyanez elmondható az új lemez számaira is, a korábban már említett Volitale és a következőnek érkező Kaleidoscope is nagyságrendekkel töményebb volt élőben előadva. A Clenching The Fists Of Dissent dalmonstrum pedig inkább tűnt 4-5 percesnek, mint 10-nek, ami jó jelnek számít egy ilyen terjedelmű, kellően összetett dal esetében.

Az első szusszanást Phil Demmel gitárszólója jelentette, ami inkább volt egy erős OK kategória, túl mély nyomokat nem hagyott. Arra legalább jó volt, hogy némi erőt gyűjtsünk, hiszen ekkor még csak a koncert harmadánál jártunk. A gitárszóló után Robb Flynn sétált vissza és tartott egy bő öt perces monológot, amiben nem győzte dicsérni a fővárost. (Erről egyébként bárki meggyőződhet, hogy nem csak illemből mondta, a csapat Facebook oldalán van egy meglehetősen terjedelmes poszt a három évvel ezelőtti budapesti látogatásról, amikor körbejárták a várost.) Szerencsére az izgága frontember sikeresen visszafogta a beszélőkéjét, több ehhez hasonló hosszúságú szónoklat nem volt az este folyamán, hogy megtörje a lendületet.

A következő Darkness Within váltotta ki az este eddigi leghangosabb együtténeklését, ez a dal lemezen is elsőre beragad a fülbe. A Catharsis is az új korong erősebb pillanatai közé tartozik, itt is jó volt, a következő From This Day-től viszont fáztam, mert hiába van egy szemét mód ragadós refrénje, a lemezverzió nekem még mindig túl bugyutának hat. Erre fel az élő verzió a koncert egyik csúcspontja lett nálam, plusz az együtténeklés decibelszintjét máris sikerült még feljebb tornászni!

A Ten Ton Hammer nevéhez méltó módon hasított, csak azt sajnáltam, hogy a The More Things Change lemezről nem került be a dalok listájába a Take My Scars. Talán legközelebb… Az Is There Anybody Out There? szintén egy inkább OK kategóriás dal, ez élőben hallgatva sem volt sokkal több, mint amit a stúdióverzió alapján gondolok róla. Szinte hihetetlen, de még csak most jártunk a koncert felénél, és még csak most jött a java!

A Locust-ot nagyon vártam, elvégre ez a dal vezetett be a Machine Head világába. Ez élőben még nagyobbat dörrent, a dal közepi gitárszólós felelgetés parádés volt! Majd szintén egy új lemezes dal érkezett, a Beyond The Pale, amire az egész este legnagyobb bemozdulását produkálta a közönség. Én ezt egy későbbi dalra -nyilván Davidian- vártam, ezért kellőképp meglepett engem is, amikor a dal elejénél hirtelen felkenődtem a kordonra. :)

Innentől már nem volt sok vissza a „rendes”műsoridőből, a Dave McClain dobszólóját követő Bulldozer-Killers & Kings-Davidian a maradék erőt is kipréselte a jelenlévőkből. Főleg elmondható ez utóbbira, elvégre 10-ből 9 embernek ez a dal jut eszébe, ha azt mondják neki? Machine Head.

Egy rövid pihenő után természetesen visszatértek a ráadásra, ami nem kevesebb, mint hét dalt tartalmazott. Az elsőnek elővezetett Behind A Mask akusztikus témázgatása nagyon kellett, hogy a dal alatt még egy utolsó „nekifutáshoz” energiát szerezzünk. Az Exhale The Vile-re szintén áll, hogy élőben klasszisokkal nagyobbat szól, a bugyuta szövegű Triple Beam pedig számomra inkább időhúzás volt, ehelyett hallgattam volna bármi mást. Kész szerencse, hogy utána a sodró lendületű (amúgy Dimebag-nek ajánlott) Aesthetics Of Hate rögtön visszalökte a mérleg nyelvét pozitívba! A Game Over szerepeltetése nekem titkos favoit volt, szerintem az egyik legjobb dal a Bloodstone & Diamonds lemezen, így örültem, hogy élőben is hallhattam! A Blood For Blood volt az este nagy meglepetése, erre nem fogadtam volna nagyobb összegben, hogy elhangzik élőben. Az este a 9 perc fölé kúszó, überzseniális Halo taktusaival ért véget, ami abszolút feltette a koronát a koncertre.

Szinte leírni is hihetetlen, de a csapat percek híján három órát zenélt egyvégtében, ami 24 dalt, plusz egy gitár- és dobszólót jelentett. (Egy ekkora terjedelmű műsorba szerintem simán van helye egy-egy ilyen szólóblokknak...) A zenészeket talán felesleges is méltatni, nagyon egyben volt a zenekar: Dave McClain betonbiztos alapot biztosított az „új” sráccal Jared MacEachern-el karöltve. Utóbbi egyébként sok helyütt a vokálozásba is besegített, sőt volt, ahol komplett refréneket vett át Flynn-től. Phil Demmel és Robb Flynn a csillagokat is legitározták az égről, utóbbi énekileg is teljesen rendben volt, maximum egy-egy magasabb énektémát csalt el, vagy adta azt át Jared-nek.

Több helyütt olvastam, hogy sok egy ilyen tömény zenéből a három óra, ami valahol lehet, hogy igaz, nekem azonban hihetetlen gyorsan elrepült az idő, inkább tűnt bő két órának az este, mint háromnak. Kimaradt dalokról felesleges beszélni, egy ilyen koncer után szerintem senkinek nem lehetett kifogása! Főleg, hogy a sok helyütt lesajnált lemezek dalai is ugyanúgy húztak, egyáltalán nem tűnt úgy, hogy kilógnak az összképből. Egyetlen negatívum, a néhol kásás hangzás, de annyira azért nem volt vészes, hogy tönkrevágja a koncertet. (A fülledt levegőt meg nem említem inkább.)

Talán az egyik legintenzívebb koncert volt, amin valaha részt vettem, és csak megerősítette bennem azt, amit felvételeken már láttam: a Machine Head az egyik legjobb koncertbanda, amennyiben ismét felénk fordulnak kérdés nélkül indulok jegyet venni.

A végére pedig a Jared MacEachern-el közös fotó, és az aláírt lemezek :)