...And Hardwired For All - Metallica (2018. március 31. Bécs)

Oké ez nem lesz egyszerű dolog, de megpróbálom. Több okból kifolyólag sem: egyrészt még nagyon friss az élmény, másrészt pedig azért, mert a Metallica-nak köszönhetem, hogy anno belekeveredtem a kemény zenék világába. Minden a sokak által gyűlölt 2003-ban megjelent St. Anger albummal kezdődött, de ez egy másik történet. Majd egyszer, ha híres leszek és megírom az önéletrajzom elmesélek mindent. Aha, nyilván így lesz… Na jó, félre a tréfát, ugorjunk a koncerthez!

Valahol durva, hogy már egy éve annak, hogy bejelentették a turnét, és vele együtt a jegyárusítást. Még mindig tisztán emlékszem a napra, mennyire ideges voltam, hogy sikerüljön jegyet venni. Szerencsére sikerrel jártam, így nem maradt más hátra, csak ki kellett várni azt a bő egy évet. Persze ahogy lenni szokott az idő kíméletlenül elrepült és máris ott álltunk az indulásnál. Családostól mentem a koncertre, mivel apa idén 60 éves, így ez a koncert volt a születésnapi ajándéka, amiről „elfelejtettük” tájékoztatni, így csak előző nap szembesült a tényekkel, amikor odaértünk a szállásra. Igaz előbb sikerült eltévedni a belvárosban, de így is jó időt futva érkeztünk meg Bécsbe a szálláshoz. Aznap még volt idő körülnézni bőven, koncert napján pedig levették rólam a keresztvizet a szüleim, tudják, hogy ilyenkor menthetetlen vagyok. :)

Mivel a szállás egy utcányira volt a Stadthalle-tól, a másnapi reggeli után gondoltam elnézek arra, van e valami mozgolódás. Kb. 10-20 ember ácsorgott kint, így nem állítottam oda hajnalok hajnalán. Még tettük egy kisebb sétát, végül dél körül mentem le várakozni. Szerencsére jöttek ismerősök, így könnyebben ment az idő a 17:30-as kapunyitásig. Az utolsó egy óra volt igazán húzós, amikor kezdett gyűlni a tömeg, és az akart előre jutni, aki egy perce esett be... A kapunyitás végül zökkenőmentesen lezajlott, köszönhetően annak, hogy szokás szerint mindenki a legközelebbi beengedő kapuhoz futott, én meg nevetve sétáltam a három méterrel messzebb lévő teljesen üres kapuhoz. :)

Bent a teremben fogalmam nem volt mi vár: egy spéci színpadképpel fut a turné, ami annyit tesz, hogy a színpadot a terem közepén állítják fel. Ez annyiból jó, hogy közelebb vannak a közönséghez, ami a Metallica szintjén ugye nem elhanyagolható tényező. Egy gyors fixírozás után sikerült kifogni az első sort, ráadásul elég jó helyem lett, mint később kiderült. Közben szüleim is jeleztek, hogy ők is elfoglalták a helyüket, így nem maradt más hátra, mint hogy jól érezzük magunkat!

A kapunyitás után még két órát kellett várni, hogy elkezdődjön az előzenekar műsora. Ezt a tisztet a turnén a norvég Kvelertak tölti be, akik egy üde színfoltot képeznek a mai rockzenei palettán. Kezdve azzal, hogy dalaikat az anyanyelvükön adják elő, ami ad egyfajta pikantériát a dolognak. Magyarra lefordítva kizárja az esélyét, hogy bárki is énekelje velük a dalszövegeket :D :D A zene amúgy alapra vett rockzene itt-ott black metalos elemekkel.  Bő 45 perces koncertjük rendkívül intenzív volt, a lehetőségekhez képest igyekeztek belakni a színpadot, folyamatos volt a mozgás. A közönség nagy része láthatóan ismerte a dalokat, mivel rendesen kaptak tapsot mind a számok között, mind a koncert legvégén!

Levonulás után egy rapid tempós átszerelés következett, hogy a kiírt 20:45-ös kezdésre minden készen álljon. Ez végül borult öt percet, de ezt betudhatjuk a kötelező késésnek. Végül 20:50-kor felcsendült az AC/DC-től az It’s A Long Way To The Top, majd rögtön utána a klasszikus Morricone téma, az Ecstasy Of Gold. Utóbbi közben szabályosan felrobbant a Stadthalle, főleg amikor a Metallica tagjai befutottak a kijelölt kordonok között. James Hetfield pont előttem állt meg és várakozott az utolsó taktusoknál, ekkor sikerült vele lepacsiznom!

Egy másodperc szünet nélkül kezdődött a legutóbbi lemez, a Hardwired…To Self Destruct címadója, és itt csaptak bele a lecsóba! Ekkor még nem egészen sikerült feldolgozni, hogy épp hol is vagyok, így az első két dalból csak halvány emlékfoszlányok vannak meg. :) Ez egyrészről mondjuk nem baj, mert a hangzás az elején igen trágya volt, kellett pár perc mire megfelelően belőtték a cájgot. Onnantól viszont remekül hallani lehetett mindent! A körszínpadnak köszönhetően nem volt alibizés, nem volt olyan, hogy rossz napom van, és inkább elbújok hátul a sötétben, folyamatos volt a mozgás és a kontakt a közönséggel. Lars Ulrich dobja volt középen, a szerkón minden 5-6. dal után fordítottak 90 fokot, így a végére pont körbeért. Az elhelyezett 8-10 mikrofonnak köszönhetően nem lehetett tudni, melyik zenész éppen hol bukkan fel, de amikor valamelyikük a közelbe jött hallhatóan mindig hangosabb lett a küzdőtér aktuális része. :)

Ami a dalok listáját illeti – véleményem szerint- egy nagyon jó programot sikerült összerakniuk! Nyilván megvolt egy váz, amire építkeznek, de nem lehetett tudni, hogy épp melyik dalokból fognak aznap meríteni. Szándékosan nem néztem meg a korábbi setlisteket, így legalább megvolt a meglepetés ereje! Abban persze semmi kivetnivaló nem volt, hogy erősen alapoztak az „új” lemezre (basszus már annak is másfél éve, hogy megjelent), erről hét dal is a programba került! A retro thrashes Hardwired és a szintén a  ’80-as évek hangulatát visszahozó Atlas, Rise! után harmadiknak rögtön eldurrantották az őskori Seek & Destroy-t, ami  általában a koncertek záróakkordja szokott lenni. A következőnek érkező Through The Never nem várt meglepetés volt, nem sűrűn kerül be a programba ez a Black Album-os dal!

Amikor kihozták az állványra szerelt akusztikus gitárt biztosra lehetett venni, hogy vagy az Unforgiven vagy a Fade To Black fog következni, végül utóbbi lett a befutó. A dal végén külön figyeltem Lars lábmunkáját, de azt kell mondanom le a kalappal, patent mód lehozta, amit kellett! (Sokak örökös vesszőparipája ugye, hogy „Lars Ulrich nem tud dobolni”. Megnéztem és kijelenthetem: tud!) Majd szintén egy Hardwired lemezes dal jött, a Now That We’re Dead, ami egy jó kis középtempós zúzda, egyszerű, de fogós riffekkel és dallamokkal. A dal közepébe beiktattak egy dobszólót is, ami annyit tesz, hogy kiemelkedett a színpadból négy kocka alakú dob (?), amin a zenészek egy –valószínű precízen kitalált- jamet „rögtönöztek”. Azontúl, hogy rendkívül látványos és feelinges volt, tanítani való módon, fokozatosan hozták vissza a hangszereiket a dalba. A Confusion-re nem sűrűn számítottam, de örültem neki, mivel az egyik kedvencem a Hardwired-ról! A következő For Whom The Bell Tolls-nál szerintem két méterrel arrébb tettük a Stadthalle-t, hihetetlen húzása van ennek a dalnak, nem lehet rá nem bólogatni!

Majd elérkezett számomra a koncert első csúcspontja, a Halo On Fire, amit az egyik legjobb újkori daluknak tartok. Hiába nyolc perc feletti, sikerült okosan felépíteni, nem fullad unalomba egy pillanatra sem. Oké, a végén a gitáros Kirk Hammett úgy ment be az erdőbe a szólónál, ahogy illik, de ettől függetlenül örültem, hogy hallhattam élőben előadva! A dal után James hosszabban szólt néhány szót a közönséghez, és átadta a terepet Kirk-nek valamint a bőgős Robert Trujillo-nak.  Nem lehetett tudni mi fog következni, ugyanis az Európa turné aktuális szakaszán minden országnak eljátszanak egy, az adott országhoz köthető dalrészletet: itt Falco-tól a Rock Me Amadeus-t idézték meg, ami láthatóan kiverte a biztosítékot a sógoroknál, természetesen a jó értelemben véve. NAGYON kíváncsi leszek, hogy jövő héten mi fog elhangzani Budapesten!

A már hagyományosnak tekinthető feldolgozás sem maradhatott ki, ezúttal a Breadfan-t kaptuk meg a Budgie-tól, amit még anno a ’88-as …And Justice For All lemez idején rögzítettek. Majd jött a második csúcspont, a maga idejében gyűlölt, mára azonban egyre inkább elfogadottabb ReLoad lemezről a The Memory Remains. Ez az a dal, amit eredetileg is így kellett volna lemezre tenni, és lehagyni Marianne Faithfull rararázását, amivel sikeresen tönkretették az albumverziót és többmillió embernél vágták ki a biztosítékot. Koncerten azonban hengerelt a dal, hidegrázós volt, amikor mindenki zengte a refrént valamint a végén a gitárdallamot!

Innentől pedig gyakorlatilag jutalomjáték volt, jöttek sorban az borítékolható dalok: elsőnek mindjárt az „új” lemezes Moth Into Flame, ami a csapat egyik legdallamosabb refrénjét rejti, majd ennek kontrasztjaként rögtön utána arcba kaptuk a betonozós Sad But True-t. A koncert zárásaként pedig az One-Master Of Puppets duó tette fel a koronát az estére. (Előbbinél, az elhíresült duplázós részt éppen hogy, de megugrotta Lars) Erről a két dalról nem nagyon lehet mit mondani, nem véletlenül kiemelkedő a jelentőségük az egyetemes rock/metál zenében.

Koncert végével a zenészek le, fények leolt, a közönség pedig elégedetlen! Próbáltak volna meg elmenni ráadás nélkül… Mivel a Metallica hosszú évek óta 15+3 dalos setlistet játszik, így mindig van esély, hogy a ráadásban felbukkanjon valami ritkaság. Titkon reménykedtem egy Spit Out The Bone-ban, és lám: imáim meghallgatásra találtak! :) Ez a dal anno első hallgatásra leültetett nem csak engem, szinte mindenki ezt jelölte meg kedvencnek az utolsó lemezről. Ezért furcsálltam, hogy sokáig talonban hagyták, de pár hónapja megtört a jég és hellyel-közzel bekerült a setlistbe. Számomra egyértelműen ez volt a harmadik csúcspont, miattam itt abba is hagyhatták volna a koncertet, de a végén még előadták a Nothing Else Matters-Enter Sandman kettőst. Ezeket a dalokat az is ismeri, aki amúgy köszönőviszonyban nincs a rockzenével, és az sem véletlen, hogy emiatt sokan szeretik köpködni a ’tallica-t. Ez persze mindig a hangos kisebbség, koncerten valamiért az összes dalnál ugyanúgy egy emberként zengett a közönség. Na.

Az utolsó hangok lecsengése után még pár percig a színpadon maradtak, kiszórtak több tucatnyi pengetőt és dobverőt, majd elköszöntek és eltűntek a jótékony sötétben. Itt akár vége is lehetne a beszámolómnak, de aki eddig elolvasta, talán nem fog megütközni ezen a plusz pár soron. :) Néhány dologról röviden, elsőnek a dalok listájáról. Fogadni mernék rá egy nagyobb összegben, hogy a pesti koncert után tömegével fognak záporozni a kommentek, hogy miért nem volt ez és ez a dal (pl. Battery, Four Horsemen, Blackened, stb.), mert így szar az egész. Tudjuk jól, hogy nem lehet mindenki kedvére tenni, ez ilyen: azt fogják játszani, amit akarnak.Mivel az utóbbi bő 10 évben rogyásig játszották az első 4-5 lemez dalait, gondolom nem véletlen, hogy kellően megvariálták a listát, hogy nekik is izgalmasabb legyen egy koncert, ne rutinból tolják csak le. Ahogy a beszámoló elején is írtam, én ennek kifejezetten örültem, mert egy erős lemeznek tartom a Hardwired-ot!

A színpadképről nem igazán tudom, hogy mit írjak. Az a baj, nem lehet szavakkal leírni, ezt frankón látni kellene. Kezdve a fellógatott kb. 50 db kocka alakú kivetítővel, amiket folyamatosan mozgattak, a színpadról fellövellő tűzoszlopokon át, a Moth Into Flame közben felküldött mini drónokkal! Az összkép egy végletekig letisztult hatást keltett, érződött, hogy mindent milliméterre megkoreografáltak. Nem hiába tartanak hosszú ideje ott, ahol. Ez bizony nagybetűs szórakoztatás a legjobb fajtából!

Ami a négy zenészt illeti, meglehetősen felszabadultan, jó kedvűen és jól játszottak! Hetfield-et sokan leírták az utóbbi években, hogy nincs már hangja, azonban ezen a turnén mintha új erőre kapott volna, nagyon jó formában van. Ritmusgitározásban pedig még mindig verhetetlen. Kirk Hammett-nek is voltak rosszabb pillanatai, de úgy néz ki, ő is kezd magára találni, jó formát hozott ezen az estén. Trujillo már a kiállásával egy jelenség, a dalokat kellő tisztelettel, de a saját stílusát beletéve hozta le. A legtöbbet kritizált Lars is összekapta magát, egyáltalán nem üt olyan pocsék formában, mint évekkel ezelőtt. Apróbb bakik, hamis hangok persze néha becsúsztak mindenkinél, de ez az élő koncerttel jár. Egyébkén kétlem, hogy bárki is ezzel foglalkozott volna közben. Gyakoriak voltak a spontán ugratások, Hetfield egyszer még Trujillo-t is megkergette a dob körül. :)

Befejezést egyelőre nem írok, mivel jövő héten jövök a második résszel a budapesti beszámolóval!

Folyt. köv.