Pisztolyt a fejhez, vagy rózsát az öltözőbe? – Azaz mit adott nekem a Guns N’ Roses

FIGYELEM! AZ ÍRÁS EGY CILINDERNYI ELFOGULTSÁGOT TARTALMAZ!

Azt hiszem, kijelenthetjük, hogy az idei év legtöbb vitát kiváltó eseménye a könnyűzenében mindenképpen a Guns N’ Roses „újjáalakulása”. (Mondjuk ebbe még beleköphet a Metallica, ha valami csoda folytán idén kihozzák a régóta esedékes új lemezüket) Lehet szeretni, vagy utálni őket, megkerülni azonban semmiképp. Most, hogy lezajlott az első koncert, amiről egyelőre csak morzsányi információkkal rendelkezünk, elgondolkoztam rajt, hogy mit is adott nekem a GN’R zenéje. És mit jelent manapság? Ugyanazt, amikor megismertem a zenekart? A válasz talán valahol a kettő között helyezkedik el. Inkább elmesélem, hogy alakult ki nálam ez az egész és hol tart most a történet. 

(Apró megjegyzés: ugyanilyen témában már megjelent itthon, egy könyv, amit Takács Vilmos jegyez, "Pisztolytáska és rózsapatron - A Guns N' Roses és én" címmel. Érdemes elolvasni, jó kis iromány!)

A kezdetekhez egészen az ezredforduló környékére kell visszamennünk. Épp csak beléptem a serdülőkorba, ami –szerintem- kulcsfontosságú jelentőséggel bír egy ember személyiségének kialakulását illetően. Ez az a kor, amikor még mindenre fogékonyak vagyunk, és rengeteg új dolgot fedezünk fel. Például új zenéket. Nálam két együttes volt, ami meglehetősen mérvadónak számít a mai zenei ízlésem kialakulását illetően: a Metallica és különösképp a Guns N’ Roses. 

„Te is fiam Brutus?!”- igen, én is azok táborát gyarapítom, akiknek ez a két zenekar jelentette a belépőt a rockzene világába, nem voltam olyan kemény, hogy rögtön Cannibal Corpse-al indítsak. :) A mai napig pontosan emlékszem arra a napra, amikor (és ahogy) kezdődött: 2003-at írtunk, épp csak elkezdődött a nyár. Délutánra járt az idő, a szobámban ültem és a TV-t néztem. Magamban már számoltam a perceket, mivel megbeszéltük -mint minden nap-, hogy találkozunk a srácokkal és megyünk ki focizni a közeli játszótérre. Ahogy unalmamban fénysebességgel váltogattam a csatornákat, valahogy a VIVA TV-re keveredtem, ahol pont akkor adták le a héten legtöbbet játszott klipeket. Minő véletlen éppen az első helyezettet konferálták fel: gondoltam úgyis valami dögunalmas cucc lesz, megvárom mi az, aztán lassan indulok ki. Jött is a klip. Maradtam. Egy börtönt látunk és négy fazont, akiknek egy börtönőr magyaráz, alul pedig megjelenik a felirat: Metallica-St. Anger. Na vááárjál én ezekről mintha már hallottam volna valahol! Akkor csekkoljuk mit is játszanak! (Ne feledjük, 2003-at írunk, ekkor még nem volt jellemző, hogy két kattintással ott van előtted a teljes zenekari sztori és a diszkográfia!) Lement a video én meg jó egy percig csak ültem, hogy atttyavilág ez mi volt már?! Muszáj leszek újra látni, hallani vagy tudomisén, de kell! (Röhej, de elsőre a rengeteget kritizált kukaszerű dobhangzás volt ami megfogott)

Mivel az internet ekkoriban még nem volt fogható a legutolsó falusi kocsma kerti budijában is, így két választásom maradt: megnézem az újságosnál, van e valami ilyesmi zenékkel foglalkozó újság, és esetleg egy ugyanilyen témájú műsor a TV-ben. Kész szerencse, de mindkettőből sikerült találni: 2003-ban megvásároltam életem első HammerWorld magazinját, (leánykori nevén Metal Hammer) amin az Iron Maiden-Aces High-ja köszönt vissza a borítóról, plusz rátaláltam a TV újságban a műsorra, amitől megváltást vártam. A mára megboldogult MegaWatt úgyszintén a VIVA TV-n futott kedd esténként 22:00-23:00 között, utána pedig éjjel 2-ig rock/metal témájú klipeket pörgettek. Szupppeeeer, akkor a következőt látni kell, hátha megint leadják!

Na most, 14 évesen még nincs  hozzászokva az ember ahhoz, hogy egy fél éjszakát fent virrasszon –legalábbis akkor még nem voltunk, mára már kicsit megváltoztak a szokások-, így alternatív megoldásként maradt az a verzió, hogy beteszek a videóba egy üres kazettát és beállítom, hogy 22:00-től vegye fel nekem a műsort, amit majd másnap megnézek, bízva abban, hogy megint láthatom a klipet. Nem is kellett csalódnom, valóban leadták a Nothing Else Matters-el és a Whisky In The Jar-al egyetemben. CSAK...előtte még történt egy s más!

Rögtön a műsor elején felkonferáltak egy klipet, ami végül megpecsételte a sorsom. „Most pedig elkalauzolunk titeket a paradicsom városába, jöjjön a Guns N’ Roses-tól a Paradise City”. Még mindig a fülemben vannak ezek a szavak. (Valahol talán a kazetta is megvan amire felvettem) Gyakorlatilag tátott szájjal néztem végig az egészet, a végén a „megőrülős” résznél pedig azzal a lendülettel lementem hídba. Ilyen nincs! Kik ezek? Mi volt ez? MINDENT TUDNI AKAROK RÓLUK!

Az eredeti tagság: Izzy Stradlin, Steven Adler, Axl Rose, Duff McKagan, Slash

El is kezdtem a nyomozást, bár akkoriban még kicsit nehézkesen ment a dolog. Régi szép idők, amikor még a betárcsázós internettel kellett bajlódni…Kattintott az ember, közben keresztbe tette az összes létező ujját, hogy a fülsértő modemhang elhallgasson és csigalassúsággal betöltődjön a kezdőlap. Jobb napokon 3-4 próbálkozásból ez meg is volt. Aztán persze irány a Google és keresni mindent, ami csak létezik. Persze videókban még botorság volt gondolkozni, már attól kész voltam, ha néhány képet sikerült normális minőségben megnézni. Ennek csak az volt a hátulütője, hogy még több kérdés merült fel. Kit hogy hívnak a zenekarból? Ki milyen hangszeren játszik? Ez a kép honnan, melyik videóból van? Te jó ég…Honnan fogom én ezeket megtudni?!

Biztos mindenki ismeri azt az érzést, amikor az ember rátalál egy olyan dologra, amit a kedvencének nevezhet. Legyen az étel, ital, könyv, film, ruha, hely vagy bármi…Esetemben most épp kedvenc zenekart sikerült avatni. (Persze már ezelőtt is voltak zenekarok, akikért rajongtam: a Linkin Park-Hybrid Theory albuma vagy a Sum 41 első három lemeze is ilyen volt. Éppen csak amint megérkezett az életembe a ’tallica és főként a Roses, ezek valahogy elfelejtődtek. Bár néhanapján, ha olyan kedvem van ma is végigpörgetek egy-egy lemezt) Nem tudnám megmondani, hogy ez a dolog miként alakul ki az emberben, de valahogy befészkeli magát és nem ereszti. Amivel persze semmi baj sincs, amíg kontrollálni tudjuk ezt a dolgot. Nekem nem mindig sikerült. :) (Egyébként vannak olyan rajongók, akik kicsit túlzásba viszik az egészet. Mindenáron be akarják bizonyítani, hogy ők a legelkötelezettebbek, szinte szentként tisztelik az adott zenészt/zenekart, csináljanak bármit is. Én úgy gondolom, ennek nem versenynek kéne lennie, mindenki magával foglalkozzon, ne a másikkal!) A közvetlen környezetem kellőképp sikerült lezsibbasztanom újonnan jött mániámmal, és akiről tudtam, hogy jó „kapcsolatai” vannak, őket ráállítottam arra, hogy szerezzenek nekem annyi videót, meg mp3-at amennyit csak tudnak. Persze csak addig, amíg összeszedem a pénzt, hogy megvegyek egy-egy lemezt. Én már csak ilyen becsületes vagyok. :) Mondanom sem kell sikerrel jártam, kaptam egy csokorra való, borzasztó minőségű és nem annyira rossz felvételt is. YouTube akkor még sehol nem volt, így minden kincsnek számított.

Már a videók nézegetése közben is feltűnt, hogy sokszor nem ugyanazok a tagok. Az akkor még viszonylag újnak számító 2001-2002-es felvételek például szabályosan elborzasztottak. Szent szar, ezekkel meg mi lett?! Hogy néznek már ki?! Hú de hamis az ének! ÉS MIÉRT NEM TUDJÁK ELJÁTSZANI A DALOKAT NORMÁLISAN?!

Ahogy teltek a hónapok, úgy próbáltam minél jobban kiokosítani magam a zenekart illetően. (Közben nagy nehezen összekuporgattam a pénzt az említett St. Anger-re is, és rommá hallgattam a discmanemen. Minden este elalvás előtt, kötelező jelleggel.) Amikor összejött a lóvé egy újabb CD-re, első utam a néhai TNT lemezboltba vitt, ahol rögtön a „G” feliratú polc felé vettem az irányt. Kis keresgélés után meg is lett, amit kerestem: Appetite For Destruction. Ahhha, ezen van a Paradise City, akkor ezt veszem meg!

A szent grál

Emlékszem, amikor először végigpörgettem a lemezt szabályosan lesokkolt. Azonnal meg kellett hallgatnom újból…és újból! Közben lapozgattam a borítót, rácsodálkoztam a képekre és próbáltam rájönni miről szólhatnak a szövegek. Mivel csak akkoriban kezdtem angolt tanulni így beletelt némi időbe, mire sikerült megérteni őket.

Szóval, ahogy haladt az idő, úgy jutottam egyre több információ birtokába: az eredeti felállás feloszlott, csak Axl van a zenekarban, amelyik épp téli álmot alszik. Megtudtam azonban, hogy három egykori gunner új zenekart alapított Velvet Revolver néven és nemsokára kiadnak egy dalt Set Me Free címmel, amit 2004-ben egy lemez is követ majd. Mivel bizonyos keretek között abszolút fogékony vagyok az újdonságra, már úgy vártam a dalt, mint a Messiást!

Aki ismer, tudja, hogy a zenekarból nálam mindig is a szólógitáros Slash volt a kedvenc. Hihetetlen megjelenése van a fazonnak és elképesztő az a lazaság, amivel gitározik. Neki köszönhető, hogy én is azok közé tartozom, akik a hatására gitárt vettek a kezükbe. Ez mondjuk nálam megmaradt annyiban, hogy nagyrészt itthon sanyargatom a hangszert, zenekar valahogy nem jött össze, de talán már nem is baj. Nekem már az is hatalmas örömet jelentett -és jelent-, amikor elindult egy dal, és úgy-ahogy de sikerült lekövetnem és vele együtt játszani.

Ekkoriban egyébként heti rendszerességgel vettem fel az újabb és újabb MegaWatt adásokat, így mindig sikerült valami találnom, ami megtetszett, de egyiknek se volt esélye, hogy a Guns-t letaszítsa a képzeletbeli trónról. A ’tallica így kicsit háttérbe is szorult, beletelt 2-3 évbe mire jobban beleástam magam a zenéjükbe. Számomra ekkor csak a GN’R létezett. Nem volt olyan nap, hogy ne hallgattam volna meg valamelyik lemezüket. (Bevallom, az Appetite For Destruction kivételével a többi ekkoriban még csak írott CD-n volt meg) Ez még egy olyan időszak volt, amikor nem álltak hegyekben az azonnal beszerezhető zenék, így egy-egy albumot hosszú hónapokig is elhallgattam. Ennek köszönhető, hogy -kis túlzással- gyakorlatilag a sejtjeimbe ivódott minden egyes hang.

Visszatérve a Velvet Revolver-re. Egyik alkalommal végül imáim meghallgatásra találtak, mivel ahogy néztem –rosszabb esetben pörgettem- a szalagot, egyszer csak megjelent a TV képernyőjén a felirat, amire vártam. A dal már elsőre levett a lábamról, azonban valahogy mégse azt kaptam, amit vártam. Talán csak furcsa volt, hogy nem Axl énekelt. Nem tudom. Sokat mondjuk nem foglalkoztam a dologgal, mivel ahogy említettem, számomra mindig is Slash volt az arc, a példakép a zenekarból és úgy gondoltam mindegy mit csinál, az csak jó lehet. Na persze. Ő is csak ember. :)

"The one and only: Slash"

A 2004-es esztendő nem sok újdonságot hozott számomra, leszámítva, hogy végre megjelent a Velvet Revolver-Contraband lemeze (amit csak jóval később vettem meg CD-n), és kijött a Greatest Hits a GN’R-től, rajta a tagok által gyűlölt Sympathy For The Devil feldolgozással. Akkoriban persze fogalmam se volt róla, hogy a zenekar nagy része rühelli a dalt, így számomra pont elég vonzerőt jelentett, hogy megvegyem a lemezt a többi mellé. Itt még nem volt jellemző rám, ami manapság, hogy egy új lemezt azonnal a megjelenés napján beszerzek, így ezt is csak pár hónapos késéssel sikerült begyűjteni. De előtte legalább nagy nehezen kész lettem a gyűjtéssel, az Appetite után 1-2 hónappal -fokozatosan- megvettem az Use Your Illusion második, majd első részét, a Lies-t, a Spaghetti Incident-et végül a Live Era-t is. Gyakorlatilag az egész zsebpénzem sikerült elszórnom CD-kre, de ma is azt mondom: MEGÉRTE! :)

Így érkeztünk meg 2005-be, a mániám pedig még mindig tartott. Megtudtam, hogy a Velvet Revolver fel fog lépni Budapesten, a Petőfi Csarnokban. Sajnos az örömöm nem tartott sokáig, mivel nem sokkal később kiderült, hogy pont aznap lesz nyelvvizsgám és miért is ne alapon a szóbeli részére csak valamikor késő délutánra osztottak be, így rövid úton búcsút is inthettem a koncertnek. :( A mai napig bánom, hogy nem lehettem ott, és nem láthattam már akkor a hőseim közül hármat. De azért valami jó is történt az évben! Rátaláltam egy weboldalra, és azon belül is egy fórumra, ahol el se akartam hinni, de ugyanolyan –jó értelemben vett- őrültek voltak, mint én. Ez volt az azóta már sajnos megszűnt www.gunsnroses.hu vagy más néven a NewEra. Nem kellett semmiről se magyarázkodnom, itt mindenki képben volt a Guns-t illetően. (Sajnálatos módon a fórumról személyesen csak néhány embert ismertem meg, de van, akivel a mai napig heti szinten beszélünk). Rövid idő leforgása alatt iszonyatos mennyiségű információ birtokába jutottam, ezen kívül megismertem a volt tagok szólólemezeit, számomra eddig soha nem hallott és látott felvételeket gyűjtöttem be. (Ekkor indult a Youtube is, na az felért egy szabályos agyelhagyással!) Plusz megtudtam olyan dolgokat a zenekarról, amikre sehol máshol nem sikerült rábukkannom.

Ekkoriban úgy voltam vele, hogy az eredeti Guns N' Roses az Isten, és utáltam Axl-t, őt tartottam a bűnbaknak a zenekar szétesése miatt. Egyáltalán nem érdekelt a fostos lemeze, amit X éve készít Y zenésszel Z összegből. A korábban látott újabb kori felvételek meg csak olajat jelentettek a tűzre, azt mondtam, köszi ebből én nem kérek. Éppen ezért valahogy baromira nem hozott lázba, amikor kiderült, hogy 2006-ban Axl és aktuális kísérőbrigádja újra aktivizálja magát koncertezés terén, és Budapestre is eljutnak. Megmondom őszintén egy másodpercig se fordult meg a fejemben, hogy jegyet kellene vennem. Féltem, hogy ha elmennék, az számomra totálisan Destroy My Illusion lenne, ezért inkább annyiban hagytam a dolgot. Érdekes módon, ezt azóta se bánom.

A 2007-2009 közti időszakban történt, hogy kicsit eltávolodtam a zenekartól. Szerintem ez teljesen normális dolog mindenkinél, hogy idővel némileg alábbhagy a mánia. Ez persze nem jelentette azt, hogy új kedvencet avattam, épp csak más zenék is elkezdték lekötni a figyelmem. De a Guns mindig ott volt, bármikor visszatérhettem hozzá.  A lemezeket –ha ritkábban is, de- még mindig hallgattam, a Slash's Snakepit két albumával egyetemben, amit a mai napig zseniális alkotásoknak tartok. 

Minden egy helyen

Az újkori GN'R helyett ekkortájt sokkal jobban érdekelt, hogy mit gurít a Velvet Revolver, hiszen mégis csak ott van a Slash, hahó! 2007-ben meg is érkezett a már igencsak esedékes Libertad lemez, amit a megjelenésekor sikerült is jóra hallgatnom és a mai napig fenntartom, hogy nem annyira rossz lemez az, mint amennyire néhány helyen lehúzzák. Az élő felvételeket látva azonban elfogott a félsz, ugyanis a zenekar szörnyű teljesítményt nyújtott. Slash nagyon formán kívül játszott, ami eléggé megijesztett. Ember, miattad fogtam a kezembe gitárt, ne tedd már ezt velem! Kis idő múlva, aztán kiderült mi van a háttérben. A –most már sajnos néhai- Scott Weiland-al gondok akadtak, kitették a zenekarból és bizonytalan időre hibernálták is önmagukat. Puff neki. Ennyit arról, hogy akkor végre élőben nézem meg őket. Öröm az ürömben, hogy mindeközben a pulihajú gitárzseni összedobta az önéletrajzát, ami magyarul is megjelent. Mondanom se kell, azonnal kötelező olvasmány lett, és meg nem tudnám mondani hányszor olvastam el mostanáig.

2008-ban aztán végre valahára megjelent Axl hatmillió éve készülő lemeze a Chinese Democracy. Őszinte leszek. Én meghallgattam a lemezt nem egyszer, nem kétszer. Sokszor. Soha nem mondok véleményt olyan dologról, amibe előzetesen egy hangyányit nem vagyok képben legalább. Akkoriban egyáltalán nem tetszett, de mai fejjel azt mondom, hogy tulajdonképp nem egy rossz lemez, bár mesterműnek azért nem nevezném, ahogy tették (és teszik) sokan. A legnagyobb hiba a lemezzel kapcsolatban, amit viszont a mai napig vallok, hogy nem kellett volna Guns N’ Roses néven kiadni. De hát a név jogai Axl-nál, szóval…Mondom, nem vészes abszolút, csak más. Ez Axl zenei világa 2008-ban. Az egyetlen összekötő kapocs a régi és az új GN’R között egyedül az ő hangja és dallamvilága volt.

A 2009-es év viszonylag csendben telt Guns N’ Roses fronton, Axl visszavonult PlayStation-özni az elefántcsonttornyába, a Velvet Revolver-ről is csak pletykák keringtek, így én inkább kihasználtam az időt, és igyekeztem még több új zenét felfedezni. Az internet ekkora már bőven a mindennapok része lett, így nem győztem vadászni az újdonságokat és visszaásni a régebbi zenékhez. (Apró kitérő: az első úgymond NAGY koncertemre –amikor külföldi zenekart láttam- 2007-ben került sor, ekkor a Deep Purple-t néztem meg Budapesten, ami kellő löketet adott ahhoz, hogy a jövőben annyi ilyen koncertre menjek el, amennyire csak tudok. Meg amennyit a pénztárcám elbír.) Persze az továbbra is kósza álom maradt, hogy Slash-t vagy a többieket láthatom élőben, az meg, hogy egyszer az eredeti Guns-t fogom megnézni…Nos előbb fogadtam volna arra, hogy összeáll a Beatles, mint az Appetite (de legalább az Illusion) felállás.

2010-ben viszont megint egy olyan dolog történt, ami aztán kihatással lett a mai napjaimra is. Jött a bejelentés, hogy Slash szólólemezt ad ki, ahol minden dalt másik énekessel vett fel. (Vicces, de valamilyen formában minden volt Appetite-os zenésztárs vendégeskedik a lemezen. Axlt kivéve persze) Ééés a lényeg, hogy turnéra indul, mégpedig a lemezen két dalban (Back From Cali és Starlight) is szereplő Myles Kennedy-vel a fronton. Myles Kennedy? Az meg kicsoda?! Gyors keresés után jött is a találat: Alter Bridge. Hű, ebbe vannak most a Creed-esek, azt a zenekart sose csíptem. Mindegy, hallgassunk bele. Elindítottam a Rise Today-t, és azzal a lendülettel koppant az állam a padlón. Ez valami zseniális! És micsoda hang!!!!!! Amikor utánakerestem Myles-nak, mindenhol dicsérték, és kiderült róla, hogy amúgy egy baromi szerény és visszahúzódó pali, aki zseniális énekes és gitáros is egyben. (Ezt amúgy meg tudom erősíteni, 2013-ban volt alkalmam váltani vele pár szót) Na, Slash végre megfogta az Isten lábát, talán végre talált egy megbízható partnert. Eddig valahogy nem volt szerencséje az énekesekkel, de talán most!

Velvet Revolver: Dave Kushner, Duff Mckagan, Scott Weiland (RIP), Slash, Matt Sorum

Amikor meglett a végleges tagság -Slash-szólógitár, Myles Kennedy-ének, Todd Kerns-basszusgitár,ének, Brent Fitz-dob, Bobby Schneck (majd a következő turnétól Frank Sidoris)-ritmusgitár-, és kiderült, hogy gyakorlatilag Slash egész karrierjéből fognak szemezgetni, ott a hátsóm vertem a földhöz. Attttyavilág, megint GN'R-t fog játszani, ilyen nincs! (Tudni kell, hogy a ’93-as utolsó Guns N’ Roses koncert óta, ahol még fellépett, csak elvétve játszott el egy-egy dalt, így akkoriban ez mindenképp eseménynek számított) Az első koncertek még meglehetősen suták voltak, érződött az újdonság varázsa, az azonban feltűnt, hogy az öreg valami félelmetes formában van. Olyanokat játszott, hogy ismételten az állam sepregettem a padlón. Ahogy pedig haladt előre a történet, úgy kezdett összeszokni a társaság is. A turné végére pedig gyakorlatilag felállt egy teljesen új zenekar. Nem csodálkoztam, hogy Slash azonnal stúdióba akar menni. (Sajnálatos módon ebben a turnékörben sem tudtam elcsípni őket koncerten, mivel Magyarországra nem jöttek, külföldet pedig még nem akartam egyedül bevállalni)

2012-ben két jelentősebb dolog is történt. A Guns N’ Roses-t beiktatták a Rock N’ Roll Hall Of Fame-be, nekem pedig ekkor futott át először az agyamon, hogy na, lehet erre a 10 percre sikerül elásni a csatabárdot, készül két kép, eltolják a szvíccsájldot és mindenki megy a maga dolgára. Persze Axl azonnal szertefoszlatta ezt az álmot, ugyanis egy nyílt levélben kijelentette, hogy nem megy el, és különben is leszarja az egészet. A másik hiányzó láncszem a mindig csendes, de az eredeti GN'R motorjának számító Izzy Stradlin volt, aki köszönte a plecsnit, de nincs kedve elmenni. Tipikus Izzy. Végül megmentették a helyzetet, ritmusgitárra az egyetlen szóba jöhető ember segítette ki a Slash-Duff McKagan-Steven Adler-Matt Sorum kvartettet: Gilby Clarke, aki a '91-ben kilépett Izzy utódja lett akkor. Gyanítom az énekeskérdésen sem gondolkoztak sokat, amikor kéznél volt egy Myles Kennedy. Erről ennyit dióhéjban. 

Ami számomra lényegesebb, hogy kijött a Slash featuring Myles Kennedy & The Conspirators-ra (innentől fogva SMKC) keresztelt zenekar lemeze az Apocalyptic Love. Nekem itt bizonyosodott be egyszer és mindenkorra, hogy én tulajdonképp nem is szeretnék reuniont, mivel Slash-nek kurvára nincs szüksége Axl Rose-ra ahhoz, hogy zseniálisat alkosson! (Persze ezelőtt is készített már jobbnál jobb lemezeket, de azokat már bőven a megjelenésük után ismertem csak meg, ennél meg friss volt az élmény) Erre az albumra akkor helyből 11 pontot véstem be a képzeletbeli 10-es skálán és ezt a mai napig fenntartom. Elég, ha csak annyit mondok, hogy Anastasia, ugye? De ami ennél is lényegesebb: derült égből villámcsapásként jött a hír, hogy az SMKC Budapesten is fellép. TTTTTTESSSÉÉÉÉÉÉK? Neeem ilyen nincs, tuti, hogy álmodok, valaki ébresszen fel!

Amikor elkezdték árusítani a jegyeket, én azonnal rohantam a legközelebbi helyre, ahol tikettet lehetett venni, hogy akkor most kettőt kérek! (Időközben apa is jelezte, hogy jön) Még az se zavart, hogy éppen zárthelyim lett volna abban az időpontban. Elvégre pótZH-t bármikor írhat az ember, de akkor bizonyisten agyfaszt kapok, ha lemaradok a jegyekről. Amikor végül kezemben voltak a kártyák és tudatosult bennem, hogy ez bizony nem fantazmagória, TÉNYLEG látni fogom Slash-t, akkor kicsit megnyugodtam. 10 évet vártam rá, de végre itt lesz belátható időn belül! És ha már lúd...Valahogy be kéne játszani a bécsi és prágai koncerteket is, azok sincsenek olyan messze.

A piros betűs ünnep végül egészen pontosan 2013. február 7-re ,10-re és 11-re esett. Ezekre most nem térnék ki külön, hiszen egy hosszabb irományban már taglaltam a történetet. Legyen elég annyi, hogy amikor a budapesti koncerten felcsendült az intro, én pedig megpillantottam a színpad szélén a félhomályban egy gitár és egy cilinder körvonalait…És konstatáltam, hogy „BASZKI EZ ITT ÁLL ELŐTTEM PÁR MÉTERRE”…Na akkor úgy voltam vele, hogy nem érdekel senki, nem bánok semmit, minden megérte, drím fakin kamsz trú! (Myles Kennedy után szabadon)

SMKC: Frank Sidoris, Brent Fitz, Myles Kennedy, Todd Kerns, Slash

Napokkal, de még hetekkel a koncertek után is gyakran előfordult, hogy indokolatlanul mosolyra húzódott a szám, ha eszembe jutott egy-egy emlék valamelyik estéről. Ilyenkor szerintem nettó idiótának, de minimum tömeggyilkosnak nézhettek, azonban nagyon nem foglalkoztam vele. :) Közben Axl-nál is zajlott az élet, turnézgatott, egy állítólagos lemezről is szó esett, de nagyon egyik se mozgatott meg. Valahogy továbbra se éreztem késztetést, hogy jegyet váltsak a koncertjére ha a közelben volt, a lemezkérdéshez meg kb. úgy álltam, hogy előbb fogunk új Nirvana dalokat hallani Kurt Cobain-tól mint Axl-től bármilyen új szerzeményt. A többi ex-gunner viszont mozgásban volt, 2013-ban Duff McKagan és Gilby Clarke is hazánkba látogatott. Előbbi néhány év Loaded után épp a Walking Papers nevű csapatával, utóbbi pedig szólóban. Sajnos az élet úgy hozta, hogy egyik koncerten sem sikerült ott lennem, ami szintén egy fájó pont a 2005-ös kihagyott Velvet Revolver koncert mellett. Amúgy majdnem elfelejtettem…Az eredeti dobos, Steven Adler is összerántott egy új zenekart, és 2012-ben ki is adták első, és mindmáig egyetlen lemezüket. Ami egyébként fantasztikus lett, egy jó darabig az volt az utazózeném, de még manapság is gyakran hallgatom. Ami a másik dobost Matt Sorum-ot illeti ő is kihozott egy felejthető szólólemezt és ilyen-olyan projektekkel foglalta le magát. Izzy Stradlin-t pedig elnyelte a föld.

Az már abszolút nem ért meglepetésként, hogy Slash a turné vége után záros határidőn belül a stúdióba rugdosta a zenekart, hogy felvegyék az új lemezt. Úgy látszik beálltak egy két éves periódusra, aminél nem is kívánhattam volna jobbat. Leszámítva, hogy akkor valószínűleg megint elég sűrűn koncerteznek majd a környéken, én pedig rövid úton csődbe megyek. :) A 2014-ben megjelent World On Fire egyenes ági folytatása volt az Apocalyptic Love-nak. Én nem tudom mi történt az öreggel, de úgy látszik az új zenekar mintegy katalizátorként hatott rá, hogy ilyen tempóban ontja magából a jobbnál jobb lemezeket. Na nem mintha, régebben borzasztó albumokat készített volna, de ezek simán a legjobbjai között vannak. Persze mindez túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen… (Egyébként az Axl féle Guns is kiadott közben egy DVD-t, az atomröhejes Appetite For Democracy címmel. Maga a koncert inkább egy nagy parasztvakítás, mindösszesen egyszer néztem meg, valahogy olyan sótlan volt az egész előadás. Az ugyanazon a helyszínen forgatott "Def Leppard-Viva! Hysteria" koncertfilm köröket ver rá, pedig ott is eléggé rágyúrtak a látványra)

Szóval elkezdődött a World On Fire turné, ahol feltűnt, hogy egyre több GN’R dal került a műsorba. Na nem mintha zavart volna a dolog, csak közben eljutottam egy olyan pontra, amikor egy hatszáznyolcvankilencedik Nightrain élő felvétel valahogy nem hozott különösebben lázba. Személy szerint jobban örültem volna, ha az öreg gondol egy merészet, elhagyja a bevált klasszikusokat, és a szólódalaira helyezi a hangsúlyt. Csak valószínűleg ez szakmai öngyilkosság lenne, mivel így garantáltan elveszti a közönsége felét. Azt ugyanis hiú ábránd feltételezni, hogy a nézők nagy része a Doctor Alibi vagy a Wicked Stone miatt zarándokol el a koncertre. Ők bizony kőkeményen azt a 4-5 slágert akarják hallani, a fennmaradó időben meg nyugodtan elsörözgetnek. A világ másik felén viszont történt egy érdekes dolog eközben: Axl zenekarát nem más segítette ki basszusgitáron, mint Duff McKagan! Izzy Stradlin korábban itt-ott feltűnt néhány dal erejéig vendégként, de azt mindenki tudta, hogy ő nem nagyon volt fasírtban Axl-el. Ellenben Duff-al nem voltak beszélőviszonyban jó darabig. 

Na de visszatérve az SMKC-ra…A turné során négyszer láttam a zenekart, és mindegyik alkalommal parádés teljesítményt nyújtottak. Szinte áradt a színpadról az energia és a nyugodt, jó hangulat. Amikor az utolsó koncertnek vége lett, egy rövid szünet után érkeztek is a hírek, hogy ismét kezdődik a stúdiózás és nagy eséllyel év vége felé kijön a lemez. Aztán egyszer csak…Ismét felröppentek a pletykák egy reuniont illetően. Ezúttal azonban volt valóságalapja is a dolognak, ugyanis 2015 augusztusában maga Slash jelentette be, hogy rendeződött a viszonyuk Axl Rose-al, a hír pedig azonnal futótűzként terjedt a világsajtóban. Örültem neki, hogy végre a vöröshajúnak is megjött az esze, de nem gondoltam, hogy rögtön össze is állnak. Kicsit sokkolt a dolog, amikor végül bejelentették. (Azt pedig ne gondolja senki, hogy mindez a könnyes nosztalgia miatt történt csak, bőven repkedhettek itt-ott a súlyos dollármilliók!)

UYI World Tour: Dizzy Reed, Gilby Clarke, Duff McKagan, Axl Rose, Slash, Matt Sorum

És ezzel el is érkeztünk a jelenbe. Amit itt le fogok írni, az pusztán az én véleményem, senkit nem fogok kérni rá, hogy értsen egyet velem. Először is nézzük meg, milyen jelek utalhattak arra, hogy ez nem egy hirtelen jött dolog. Csak kettőt emelek ki, amit lényegesnek tartok. Elsőnek ott volt az előbb említett dolog, hogy Duff segítette ki az újkori GN’R-t koncerten. Egy nagyobb összegben fogadni mernék rá, ez a dolog (és Duff személye) volt az elindítója annak a folyamatnak, hogy létrejöjjön a békülés Axl és Slash között. Utóbbi sokszor hangoztatta az évek során, hogy ő már nem haragszik és rendezné a dolgokat, de Axl nem engedett. Slash 2015-ös bejelentése aztán alátámasztotta mindezt.

Utólag belegondolva az is teljesen érthető, hogy a World On Fire turné során miért került egyre több Guns N' Roses dal a műsorba. Kétszer se mondom, hogy itt már a mostani történet előkészítésére ment ki a játék. Myles Kennedy-nek és Todd Kerns-nek végül is tök mindegy volt, a két figura csípőből elénekli bármelyik GN’R számot. Arról, hogy mindeközben a háttérben mi zajlik, nyilván hallgatniuk kellett fővesztés terhe mellett.

Szóval az újjáalakulás. Úgy gondoltam, hogy ha már tényleg ez történik, csak akkor lenne értelme az egésznek, ha a klasszikus felállás lép a deszkákra. Az azonnal megérkező pletykacunamiból persze lehetetlen volt kideríteni mi igaz és mi nem, de tény, hogy egészen abszurd felvetések is felmerültek. Az addig oké, hogy Slash és Duff is újra csatasorba állt, de mi van a többiekkel?! Az, hogy az újkori zenekarból adják hozzá a többi tagot, még nem reunion! Jó zenészek, elvégre nem lennének ott, ahol, de zeneszerzőként még semmi érdemlegeset nem mutattak fel. Oké, eljátsszák a régi dalokat, és?! Ennyi, semmi több, tisztes iparosmunka. Pedig csóri Steven Adler már a lelkét is eladta volna az Ördögnek, hogy újra a régi társaival játszhasson. Állítólag voltak próbák vele, nem tudni semmi biztosat. (Axl hangját meg már inkább nem is említem, rettentő hullámzó a teljesítménye hosszú évek óta)

Ahogy teltek a hetek és közeledett az április, úgy nőtt a találgatások száma. Már boldog-boldogtalan megszólalt az ügyben, olyanok is, akiknek amúgy semmi közük hozzá. Ez simán csak figyelemfelkeltésre volt jó. Végül maga Izzy Stradlin tett pontot a dolog végére, ugyanis végre nyilvánosság elé állt, és elmondta, hogy nem ír dalokat senkivel és nem is vesz részt az újjáalakulásban. Akkor itt számomra ennyi is volt a történet, köszönöm szépen, villany leolt! Elmondom miért.

Elismerem, nagyszerű dolog, hogy a két főkolompos ismét egy légtérben tartózkodik. De! Gyanítom, nem vagyok egyedül azzal a gondolattal, hogy az említett „kedvencet” az ember egy kicsit csak önmagáénak érzi, mondhatni kisajátítja magának. Van, hogy megismerünk valamit, amihez foggal-körömmel ragaszkodunk, és baromira érzékenyen érint a legapróbb változás is. Én így vagyok az eredeti Guns N’ Roses-al. (A szintén hőskorban csatlakozott Matt Sorum-mal és Gilby Clarke-al semmi problémám sincs, meggyőződésem, hogy ők hozzá tudták volna tenni a magukét a GN’R zenéjéhez, ha hagyják őket kibontakozni. Bizonyítja ezt a szólóban, vagy épp a Slash's Snakepit első lemezén való szereplés is. Persze lehet, hogy csak azért vagyok így velük, mert amikor megismertem a zenekart, már az ő szereplésük is bőven múlt idő volt. És ugye ott van még a billentyűs Dizzy Reed is, aki a két Illusion lemez előtt csatlakozott, és azóta is az együttes tagja) 

A másik dolog pedig, amit már szintén taglaltam: számomra manapság az SMKC jelentette azt, amit a GN’R 2003-ban, a "megismerkedésünk" idején. Jó, nyilván mindig is az eredeti Guns marad az örökös kedvenc, de ha már a jelenben vagyunk, akkor én nagyon is elfogadtam ezt a zenekart mintegy "hiánypótlónak". Nem véletlen az sem, hogy próbáltam minél többször megnézni őket élőben. 

Egy szó, mint száz…Nem tudom, mit hoz a jövő. A néhány napja lezajlott 0. koncertről kikerült képek és felvételek valahogy nem okozták azt a katarzist, mint kellett volna. A többség oda-meg vissza van (pedig abból a pár másodpercből botorság bárminemű következtetést levonni), én azonban egyelőre csak csendben figyelek és megvárom mi fog kisülni a dologból. Pláne, hogy állítólag már egy lemezszerződést is aláírtak. 

Két dolgot azonban remélek: az egyik, hogy az –állítólag- elkészült SMKC3 lemez napvilágot lát valamikor, a másik pedig, hogy a kiadó szépen előássa a hőskorból maradt kismillió felvételt, leporolja őket és szépen sorban elkezdik kiadogatni a ritkaságokat tartalmazó CD-ket és teljes koncertes DVD-ket. Ezekre mindenképp vevő lennék. Addig meg...Ötletem sincs. Ki tudja, lehet, hogy egyszer csak jön egy kattanás nálam, és máshogy fogom gondolni, mint most...A kérdés adott: Where Do We Go Now?!