Mire fel ez a sietség?! - "Black Stone Cherry-Kentucky" lemezismertető

Mit ne mondjak eléggé meglepődtem, amikor tavaly év vége felé bejelentette a Black Stone Cherry, hogy stúdióba vonulnak felvenni az új albumot. Akkoriban még nem egész másfél évvel voltunk a 2014 májusában kiadott –amúgy remekül sikerült- Magic Mountain után, ami nálam már a megjelenésekor betalált, mondhatni visszaadta a hitem a kissé félresikerült hármas korong után. Most pedig itt is az új –stílszerűen Kentucky-ra keresztelt- lemez, ami április elején került a boltok polcaira (és a torrentoldalakra).

Azt már az első interjúkban igyekeztek leszögezni, hogy ezúttal amolyan „vissza a gyökerekhez” lemez készül. (Erre erősített rá az a tény is, hogy ugyanott veszik fel, ahol anno a legelső albumot) Na most ezt hittem is meg nem is. Lehet, hogy van aki még bízik az ilyesfajta nyilatkozatokban, én speciel nem nagyon. Fenntartom azt a véleményem, hogy egy lemeznek pont akkor, pont ott, pont azok között a körülmények között kell megszületnie, ahogy az adott pillanat diktálja. Amikor direkt módon próbálják megismételni ezt a metódust, ott akárhogy is, de felvillan az "Ajjaj!" faktor.

Az eddigiekből úgy tűnhet, hogy az album kész gyötrelem lett, pedig nagyon nem! Épp csak köze nincs ahhoz, amit előzőleg elhintettek róla, úgy kell nekiülni, hogy itt egy újabb BSC dalcsokor. Nyilván egyénfüggő, hogy egy zenekarnál kinek melyik lemez a non plus ultra, ezen kár is összeveszni. Személy szerint én az első –cím nélküli- és a legutóbbi Magic Mountain korongot tartom 10/10-es alkotásnak a zenekaról.  Az elsőbe sikerült belepréselni valami iszonyatos mennyiségű energiát, ott még lehetett érezni, hogy fiatalok, éhesek, hajtja őket a lendület. A MM pedig akkor talált be nálam, amikor már egy ideje nem foglalkoztam különösebben a zenekarral, így nem is vártam tőlük semmi eget rengetőt. Erre tessék, rám cáfoltak! (De akkor már ne menjünk el szó nélkül a maradék két lemez mellett sem: a kettes Folklore And Superstion talán a legkiérleltebb a diszkográfiában, míg az azt követő Between The Devil & The Deep Blue Sea nem titkoltan egy kiadói nyomásra készített korong. Vannak jó pillanatai, de nem az igazi.)

Szóval az új album. Láthatóan felvillanyozta a zenekart, hogy el tudtak szakadni a Roadrunner kiadótól, és egy kisebb, független céghez -Mascot- írhattak alá, ahol nem akarták megszabni nekik, hogy milyen szempontok szerint írják a dalokat. Az előzetesen közzétett két szerzemény (valójában négy, én azonban csak kettőt hallgattam meg) sajnos nem győzött meg maradéktalanul. A lemezt is nyitó, torzított basszussal kezdődő The Way Of The Future-t csak sokadik hallgatásra sikerült megkedvelnem, az azt követő In Our Dreams szerencsére hamarabb megtalálta a megfelelő utat a hallójárataimba. Innentől pedig fejest ugrottam az ismeretlenbe, amikor először feltettem a lemezt.

A harmadiknak érkező Shakin' My Cage gyakorlatilag ugyanott veszi fel a fonalat, ahol az IOD letette, viszont a következő Soul Machine-nál nyakunkba kapjuk az első meglepetést. Az előzetes videókból látni lehetett, hogy igyekeztek szélesíteni a palettán, itt-ott fúvósok is kerültek a képletbe, valamint templomi gospel énekesnőket is felkértek a vokálok színezéséhez. A refrénben itt mindkettőből kapunk valamennyit, és komolyan, amennyire bennem volt a félsz, hogy ebből mi fog kisülni, nos annyira jól sikerült a házasítás! Egyedül az esz-o-ju-el szösszenetért volt kár, az kissé megmosolyogtató lett. Az első pihenő a Long Ride képében érkezik, ez simán elfért volna a hármas lemezen is. Kissé szirupos téma, de nem a hallgathatatlan kategória.

Amikor először meghallottam a War-t, rögtön a sokszor használatos WTF?! kifejezés hagyta el a számat. Elsőre el se akartam hinni, hogy ilyen témát írtak, utóbb rákeresve derült ki, hogy ez egy Edwin Starr átdolgozás (Lehet, hogy illett volna ismernem?). Utólag meghallgattam az eredetit is, azon kívül, hogy adtak a dalnak némi kakaót, különösebben nem nyúltak bele. Ez inkább bónusznak lett volna jó, itt az album közepén kissé megtöri a lendületet.

Innentől fogva viszont meredeken emelkedni kezd a színvonal. A Hangman címéhez méltó módon mészárol, egy jó kis középtempós, groove-os döngölés, a már címében is zseniális Cheaper To Drink Alone pedig egy lazább hangvételű, hát...bulinóta (fúj de utálom ezt a kifejezést), de 10/10es refrénnel.

A soron következő Rescue Me elejével kellőképp megijesztettek, a templomi kórust idéző kezdésnél konkrétan azt hittem, hogy csak sikerült átesni a ló túloldalára és nekiálltak művészkedni. Ehelyett megírták az album -számomra- legjobb, és egyben legmarconább dalát. Az első pár másodperc után érkezik egy akkora paraszt riff, hogy attól akarva-akaratlanul mosolyra húzódott a szám. (Azt csak itt zárójelben jegyzem meg, hogy ez simán elfért volna az első lemezen, ott bőven kijutott az ilyesfajta betonozásokból) Az ezután érkező Feelin’ Fuzzy megnyerte a legjobb refrénnek járó különdíjat, ez már első hallgatás után is csúnyán bent ragadt a fülemben.

Azt hinné az ember, hogy innentől fogva lassul a tempó, de a Darkest Secret-el még rátesznek egy lapáttal. Érdemes kagylózni a szóló utáni rövid megőrülést, ez koncerten 100% agyelhagyás. Az utolsó előtti Born To Die ismételten egy szellősebb nóta, azt meg már mondanom se kell, hogy a refrén itt is pofátlan módon ragad. (Még akkor is, ha kissé deja vu érzésem van vele kapcsolatban) A lemez végén pedig érkezik az egyetlen ballada, az eddigi talán legszemélyesebb daluk, a teljesen akusztikus The Rambler. (Pedig volt korábban egy Things My Father Said is, ami szintén csodaszámba ment)

Gyakorlatilag ennyi a lemez, 13 szerzemény bő 53 percben, itt-ott némi színesítéssel. (Akad még 5 bónuszdal is, az I Am The Lion-t gondolkodás nélkül tenném fel a lemezre a War helyett, az Evil pedig egy néha-néha elszállós, jammelősebb dal. A maradék három csak a japán kiadáson elérhető –ki gondolta volna-, ebből kettő feldolgozás. Az egyik a Mountain klasszik Mississippi Queen, a meglepőbb választás azonban kétségkívül a Onerepublic-tól kölcsönvett Love Runs Out. A címéből még nem esett le, hogy ez is egy átgondolás, amikor elindult a dal, akkor koppant a dolog. A harmadik szám pedig ismét egy saját szerzemény Coyote címmel, kb. az I Am The Lion-al állítható párhuzamba.) Kapunk még egy bónusz DVD-t is, ezen találni egy hogyan készült a lemez werkfilmet, némi visszaemlékezést, plusz az In Our Dreams klipjét. Semmi extra, amolyan 3 évente újranézős cucc.

Azt talán mondanom se kell, hogy a lemez brutál módon megdörren, a zenészek pedig tudásukhoz méltó módon játszanak végig, szinte érezni, hogy milyen könnyen és görcsmentesen gördülnek ki kezeik alól a bonyolultabb témák is. Chris Robertson ezúttal is szenzációsan jó dallamokat hoz, talán a szólók terén talán nem ereszti el úgy az ujjait, mint korábban, de így sem kell attól félni, hogy spórolósra vette volna a figurát.

Mindent összevetve én kb. azt kaptam, amit vártam, talán egy kicsit többet is. Nyilván nem lett teljesen retrosra vett a cucc, az első két lemezt jellemző történetmesélős szövegek pl. ezúttal is elmaradnak. Itt-ott némi komorabb hangulat is körbelengi a dalokat, de nem állítanám, hogy ez rányomja a bélyegét az egész lemez arculatára.

Jelen állás szerint tehát itt tartok az új Black Stone Cherry lemezzel. Még nem tudom megmondani, hogy hova helyezném el a diszkográfiában, azonban ha 2-3 évente megdobnak egy ilyen dalcsokorral, egy rossz szavam se lesz! Nyilatkozzanak előzetesen bármit is.