Tűzvarázsló - "Slash - World On Fire" lemezismertető

Amikor 2010-ben Slash saját neve alatt kihozta első szólóalbumát, még nem lehetett tudni, hogy 180 fokos fordulatot vesz a karrierje. Igen, fordulatot vett, mivel a turnéra összeszedett csapat a koncertkörút végére igazi zenekarrá érett össze, látszólag megtalálva a hiányzó láncszemeket a tagok személyében. A ritkaságszámba menő zenekari kémiának köszönhetően két éve egy bivalyerős anyagot adtak ki, immár Slash feat. Myles Kennedy & the Conspirators néven, jelezve, hogy a név ellenére egy zenekarról van szó, nem egy szólóprojektről. Újabb két évet kellett csak várni, és máris itt a folytatás.

A 2012-ben kiadott Apocalyptic Love című lemez meglehetősen magasra tette a mércét, volt is bennem némi aggály, hogy tudják e tartani a szintet. Nyár közepén felvezetésként kijött az első dal, a World On Fire (egyben a lemez címadója is). Néhány hallgatás után elkezdtem reménykedni, hogy ismét sikerült megcsinálniuk, de nem mertem az Ördögöt a falra festeni.

Végül szeptember közepén, néhány nap késéssel a megjelenéshez képest a postaládámban landolt a lemez. (Igen, megvettem, nem töltöttem le előtte, volt bennem annyi, hogy ha már pénzt adok érte, akkor az eredeti változatban szeretném először hallani. Fura, mi?! Állítólag régen így hallgattak zenét :)) Emlékszem, az előző lemez első hallgatásra elment mellettem. Meg másodikra is. Aztán harmadikra elhajítottam az agyam tőle, és gyakorlatilag rommá hallgattam. Voltak illúzióim az új lemezt illetően, de már az első végighallgatás után is azt gondoltam, hogy megint megcsinálták.

Amikor nyilvánosságra került, hogy 17 (!) dal kap helyet a lemezen, ismét nem tudtam, hogy tövig rágjam a körmöm vagy pezsgőt bontsak. Ennyi dalnál könnyen bent van a pakliban, hogy becsúszik néhány töltelék, de az öreg puli hajú szerencsére ismét rám cáfolt. Töltelékdalnak nyoma sincs, egységesen erős a színvonal. Így bő egy hónappal a megjelenést követően, jó néhány végighallgatás után ki merem jelenteni, hogy ezt a fajta rockzenét 2014-ben nem lehet jobban, feelingesebben játszani. Na de nézzük is, mi a menü.

Lemezborító. Nosss...Érdekes :)

Mindjárt ott a lemezt nyitó, korábban már említett World On Fire, aminek a kezdésére először azt hittem, hogy Slash lenyúlta Ozzy Bark At The Moon dalának introját. A dal elemi erővel száguld végig a hallójáratokon megspékelve egy kitörölhetetlen refrénnel. A következő Shadow Life egy félig újrahasznosított téma, ugyanis a riff eredetileg a két évvel ezelőtti You’re A Lie-ban jutott volna szerephez. (Halld 7:25-től) A nagy ívű refrén mellé egy akkora szólót pakolt oda a koma, hogy nem győztem hápogni az elképedéstől. Maga a dal minden kétséget kizáróan a lemez egyik legjobbja. Az Automatic Overdrive egy laza sztráda rock, már-már énekelhető gitárdallamokkal és húzós tempóval. A következő Wicked Stone laza rock n’ roll-os kezdése alapján azt hinnénk valami könnyedebb kis dal lesz, ehhez képest amikor bejön a bőgő, olyan sűrű riffelés veszi kezdetét benne, ami a legszebb Snakepit-es időket jellemezte. A dalba pakolt két szóló elejétől a végéig mestermunka. A finom slideos témázgatásból kibontott 30 Years To Life az album egyik ütőkártyája. Amennyire nem tetszett eleinte, mára az egyik kedvencem lett. A nyitást követő kitörölhetetlen gitárdallam, a feszes ritmusozás és Myles énekdallami azonnal magával ragadják a gyanútlan lemezhallgatót.

A bivalyerős kezdő ötös után érkezik az első pihentető a Bent To Fly képében. A lassú kezdést ellensúlyozandó a refrénre ezt a dalt is bedörrentik, a dal hangulatilag talán egy Alter Bridge lemezen is elférne. Minő véletlen, ugye?! :) A Stone Blind némi Stone Temple Pilots ízeket hordoz magán, különösen, ami a refrént illeti. Ezt kompenzálva azért ott figyel a dalban egy tipikus slashes „kapkodós” szóló a jobbak közül. A Too Far Gone a maga középtempójával segít hozzá, hogy a bólogatás miatt a nyakfájásunk tartós legyen. Refrén, szóló szintén csillagos ötös.

Éééés akkor. A Beneath The Savage Sun már első hallgatáskor arra késztetett, hogy kivágjam a magas C-t meglepetésemben, ugyanis Slash megírt egy olyan dalt, amit álmomban se vártam. Már a négy évvel ezelőtti lemezen is akadt metálos témázgatás a Nothing To Say képében, itt azonban sikerült összekalapálni egy olyan fajsúlyos riffet, ami a legszebb Megadeth hagyományokat idézi a ’90-esévek elejéről/közepéről. Már-már unalmas ennyiszer leírni, de a refrén megint akkorát domborít, hogy ha ólmot öntenek az ember fülébe, még utána is csak a refrén visszhangozna benne. A dalba pakolt két epikus gitárszóló miatt a dal talán a két évvel korábbi Anastasia-val állítható párhuzamba, hangulatilag azonban homlokegyenest más. (A történetmesélős Anastasia-hoz képest ennek a dalnak van egyfalyta gonosz hangulata) Nem merném egyértelműen kijelenteni, hogy melyik a jobb, mivel sanszos, hogy sűrűn változtatnám a véleményem.

B-J: Todd Kerns, Myles Kennedy, Slash, Brent Fitz

A következő Withered Delilah a kezdő témája miatt az Apocalyptic Love címadójával rokonítható, amúgy egy lazább darab, a gitár és a bőgő közös húzása nagyon tetszetős a riff alatt. A lemez leghosszabb dala, a Battleground címet viseli. Ilyen hosszúságú daloknál könnyen előfordulhat, hogy a végére unalomba fullad az egész, itt azonban úgy repül el a hét perc, mintha kettő se lett volna. A lágyabb hangvételű szerzemény csak a refrénre marconásodik be egy leheletnyit, szólója a legszebb lírai pillanatokat idézi amit Slash valaha is elkövetett. (Gondoljunk csak a Don’t Cry-ra, vagy a Loving The Alien-re.) A dal végén elővezetett lálálázáson eleinte mosolyogtam, de mára már megszoktam. (Valamint akarva akaratlanul is a July Morning jutott róla eszembe.) Az azonban borítékolható, hogy koncerteken nagyon is működni fog ez a rész.

A Dirty Girl ismét egy középtempós riffőrület, benne a lemez egyik legjobb gitárszólójával. Érdemes figyelmesen meghallgatni a szóló levezetéseként elővezetett finom bluesos témázgatásokat! Az Iris Of The Storm megint egy kitörölhetetlen gitármelódiával támad, a dal közepére azonban ismét egy kisebb csavart tettek, ide is beillesztettek némi szigorúbb riffelést a wah pedálos szóló elé. Az Avalon a lemez egyik legenergikusabbja, gitártémájára és magára a szám hangulatára is gyaníthatóan nagy hatást gyakorolt a fiatalon elhunyt ír gitárzseni Rory Gallagher.

Majd jön a számomra talán legkedvesebb dal a lemezről. A Todd Kerns bevezetőjével indító The Dissident, ugyanis a maga nemében a korong egyik legjobbja. Nem tudom miért, de akárhányszor hallgatom, ettől a daltól mindig jobb kedvem lesz. (Pedig szövegileg nem egy könnyed témát boncolgat.) Az a gond, hogy megint ott kötök ki, amit nem tudok eleget ismételni a lemezt illetően. Olyan ragadós gitárdallam és refrén került a dalba, hogy az lassan a pofátlanság határát súrolja.

Négy év után újra kaptunk egy instrumentális témát, ezúttal Safari Inn címmel. Slash nem viszi át magamutogatásba a dolgot, hozza a védjegyének számító gitártémákat. Érdekesség, hogy a dal demoja már szerepelt a 2010-es lemez fullextrás kiadásán. A lemezt záró The Unholy a maga nem egész hét percével nem egy tipikus albumzáró kompozíció. A lassan építkező, majdhogynem gonosz hangulatú dal nem egy könnyed darab, a végére alaposan sikerül felfokozni a feszültséget. Amikor Myles elkezdi énekelni a „The broken how they cry…” kezdetű versszakot, ott mindegyik hallgatásnál a hideg futkos a hátamon. Abban, hogy ilyen hangulatot is sikerült megvalósítani, minden bizonnyal szerepe volt benne annak is, hogy Slash az utóbbi időben filmzenéket is ír, elég csak meghallgatni a tavaly kiadott Nothing Left To Fear-t.

Magáról a lemezről úgy ennyi lenne a mondandóm, de van pár dolog, ami mellett nem szeretnék elsiklani.

A szövegekre szánt szándékkal nem tértem ki, mivel egyrészt ezúttal sem mellékelték őket, másrészt van egy olyan rossz szokásom, hogy nem feltétlen azokra koncentrálok zenehallgatás közben. Akit érdekel, az könnyen találhat infókat a neten itt-ott elcsepegtetve. Őszintén szólva, néha magam is meglepődtem, amikor utólag alaposabban a sorok közé néztem, hogy némelyik dalszöveg milyen témát boncolgat.

Amikor először megláttam a lemezborítót finoman szólva is elszörnyedtem. És másodjára is. :) A borító eredetileg egy festmény, amit a különc művész Ron English tervezett. Nem új keletű az együttműködésük, hiszen már a négy évvel ezelőtti lemez borítóját is ő tervezte. Ezúttal annyi a változás, hogy egy kész képét használták fel és eszközöltek apró változtatásokat. Ízlés dolga.

Itt térnék ki arra a furcsaságra, aminél már az előző korongnál is csóváltam a fejem. Amennyiben az énekes Myles Kennedy mellett van még egy olyan vokalista a csapatban, mint Todd Kerns, érthetetlen, hogy néhány kivételtől eltekintve miért sikerült gyakorlatilag ismét teljesen elrejteni a hangját. Koncerten, vagy koncertfelvételeket hallgatva/nézve  megfigyelhető, hogy simán egyenrangú társa Myles-nak a vokálozás terén.

A zenészek teljesítményét felesleges kiemelni, ezen a szinten az lenne a csoda, ha fogást lehetne találni rajtuk. A ritmusszekció húzása pazar, Myles ismét emberfelettit énekel, Slash pedig Slash. Ezúttal ugyan egyedül játszotta fel az összes gitárrészt, de a szólamok könnyen elkülöníthetőek egymástól, kellően változatosra sikeredtek. (Nem véletlen tértem ki ennyiszer a riffekre és a szólókra, ilyen mennyiségű gitártéma egy Slash nevével fémjelzett lemezen talán még nem fordult elő.)

Néhány helyen már ismét előkerültek a régi sémák, hogy a Guns N’ Roses-nak a nyomába sem ér, Myles Kennedy hangja erőtlen, és különben is mit akarnak ezzel az egésszel. Erre csak annyit tudok mondani, hogy aki állandóan a ’80-as éveket sírja vissza, az saját magának lő egy hatalmas öngólt, ezt a lemezt ugyanis nem érdemes kihagynia annak, aki fogékony az efféle zenékre.

Slash tehát továbbra is élete formájában, a lemez kiszedhetetlenül a lejátszómban, és már nem kell sokat várni arra, hogy novemberben negyedszerre is koncert közben láthassam a zenekart.