Ezeket csak úgy elképzeltem? - "A Gátnál - Félmágió" lemezismertető
Első
„lemezismertetőmben” vagy nevezzük, aminek akarjuk, egy rendhagyó kiadványt
veszek górcső alá. Rendhagyó, mivel egy
rendkívül hosszú idő után elkészült, saját stílusjegyeket felvonultató
örömzenét tartalmazó anyagról van szó.
„A Gátnál” zenekar 1999-ben alakult Sárváron. A töriórának itt vége is, a kötelező olvasmány a zenekar honlapján található. Adódik a kérdés, hogyhogy csak most jött el az idő
az első nagylemezhez, mikor ennyi idő alatt világhírű zenekarok tucatjai
alakultak és szűntek meg (elég csak a Beatlesre vagy a Led Zeppelinre
gondolni). Nem én leszek az, aki ezt a kérdést megválaszolja, talán nincs is
túl nagy jelentősége a múltban vájkálni, a lényeg, hogy a lemez elkészült, és
mindenki számára elérhető.
Amikor
Benkő Gabi a kezembe adott egy példányt, még nem tudtam egészen pontosan mire
is számítsak. Koncerten jó néhány alkalommal volt szerencsém hozzájuk, így
néhány dal ismerősen is csengett, de akkor sose tudtam teljesen elmélyülni a
szerzeményekben. Jelen recenzió írásakor már magam sem tudom mennyi hallgatáson
vagyok túl, de hazudnék, ha azt állítanám, hogy sikeresen felfedeztem az album
minden részletét.
![]() |
Lemezborító |
A
lemez rendkívül nagy erénye, hogy magával ragad. Nincs olyan, hogy elindítod,
és valahol félbe hagyod. Minduntalan ott motoszkál a fejedben, hogy „Hú ha ez ilyen
volt, akkor mit tartogat a többi dal?”. Akár úgy is fogalmazhatunk, minden
egyes dal egy külön kis utazás.
Dalonkénti elemzést nem merek bevállalni, és talán nem is tudnék, mert
100%, hogy valahol elkeverednék félúton. :)
Pedig
nem egy progresszív, 15 perces dalmonstrumokat felvonultató lemezről beszélünk,
ámde sok olyan zenekart vélek kihallani egy-egy adott pillanatban, amelyet csak
ímmel-ámmal vagy nem annyira behatóan ismerek. Aztán lehet, hogy tök süket
vagyok, és marhaságokat beszélek. Bocsi, írok. (Mit tudom én, ha nagyon
hasonlítgatni akarunk, -mert azt úgyis sokan szeretik- akkor hazai frontról a
Rémember és a Kispál és a borz, külföldről meg a Red Hot Chili Peppers és a
Primus neve ugrik be hirtelen.)
Félreértés
elkerülése végett, senki ne gondolja azt, hogy az előbb említett és nem
említett zenekarok újrahasznosított témáiról van szó. Mindösszesen arról szól a
történet, hogy a lemezt hallgatva ezen zenekarok hangulatai sejlenek fel és
tűnnek tova. A lemeznek –és a zenekarnak- ugyanis önálló arca van. Egyik
jellegzetesség a rendkívül sajátos szövegvilág. Próbáltam rájönni, mit is
jelentenek egynémely szövegek, és megkérdeztem róla Gabit is. A megoldás pedig
rém egyszerű: a szövegek végtelen számú konkrét jelentést tartalmaznak, azonban teljes
egészében a hallgatóra bízzák azok értelmezését és kibontását. Tessék, itt egy
masszív seggberúgás a mainstreamnek!
Zeneileg
nem érdemes túlzottan boncolgatni a produkciót, egyik hangszer sem akar a másik
fölé nőni, együtt alakítanak ki egy kerek egészet. Az alap dob-basszus-gitár
mellé gyakran bukkan fel a trombita és a tangóharmonika is, mintegy színezvén a
produkciót. A gitár –néhány díszítést és konkrét témát eltekintve-
gyakorlatilag torzítás nélkül, főképp tiszta, vagy épp valamilyen effekttel
megbolondított hangszínen szól. Aki masszív riffelést vár, az sajnos rossz
helyen kopogtat. :) Ráadásnak még ott van az a nem épp elhanyagolható dolog, hogy a zenekar két
énekessel dolgozik. Azaz sajnos csak dolgozott.
A saját kiadásban megjelent, főként házi körülmények között rögzített lemez hangzása azonban pazar. Valószínűleg nagy jelentősége van ebben annak, hogy a keverés Szolnokon készült a Denevér stúdióban. (Szerintem itt akkor nem is kell több dolgot hozzáfűzni.)
Itt
meg is figyelhetünk némi „ellentmondást”. A zenekar gyaníthatóan nem akar
kilépni az underground státuszból, nem szeretne a világ kedvencévé válni, ezt
ellensúlyozandó azonban hatalmas piros pontot érdemel az igényességük. Mind a
hangzást, mind a lemez kiállítását, és a nemrégiben elkészült honlapot
illetően.
Amennyiben
valaki arra kérne, hogy emeljek ki kedvenceket a lemezről, a nyitó „Jónás a cetben”-t, a „Megfogtam”-ot, az „Ezeket csak úgy elképzeltem”-et és a záró „Indigó”-t
mondanám jelen pillanatomban. Aztán ki tudja, lehet, hogy egy hónap elteltével
homlokegyenest mást válaszolnék ugyanerre a kérdésre.
Mindent
összevetve, aki szeretne egy remekül összerakott, EGYEDI stílusú lemezt
meghallgatni, az nyugodtan tegyen egy próbát a Félmágióval. Nem mondom, hogy
rögtön megadja magát a lemez, de garantálhatom, hogy második hallgatásra már
ott fog motoszkálni néhány dallam a fejedben, amiről tudni akarod, hol is
hallottad előzőleg.
A
lemez országszerte elérhető az Alexandra könyváruházakban, de az Alexandra honlapjáról is megrendelhető, kb. röhej összegért. (Aki belefülelne, az a
TeCső-n vagy a zenekar honlapján megteheti, itt ugyanis teljes egészében végighallgatható a
lemez dalszövegekkel együtt.)
Nagyon köszönjük a véleményed, Forest! Amire most a leginkább szükségünk van, az épp ez: visszajelzés. Ez a lemez az űrhajónk ahhoz, hogy a saját kis kondicionáltságunkon kívülről is megismerjük a zenei értelemben vett önmagunkat, és ehhez a cikked is lerakott most egy puzzle darabot :)
VálaszTörlésA szöveges fejtegetésedhez még annyit tennék hozzá, hogy személy szerint sosem értettem, miért akadnak fenn rajtuk ilyen sokan. Jó, jó, a magyar könnyűzenei átlagszöveg tényleg nem ilyen, de szerintem bárki, aki valaha is ízlelgetett már absztrakt formákat, boldogul velük, merthogy ez az egész sokkal inkább lelki expedíció, mintsem valami, amit meg kéne érteni, vagy megfejteni. Valahogy úgy lehet ez, mint az álmokkal… miközben álmodunk, egy csomó megoldásra váró problémánk elrendeződik tisztán azzal, hogy bizonyos szimbólumokon keresztül megtapasztalunk racionális ésszel nem is igazán értelmezhető helyzeteket.
Ha a végére pedig megengedsz egy kis reklámot, a http://tollal.hu kulturális magazin szerdán induló sorozata épp a szövegekre koncentrálva fogja bemutatni heti bontásban a Félmágió dalait. Akit mélyebben érdekel ez az egész szövegpara, olvasson bele! Mégegyszer köszi mindent, Forest!