Majdnem bálványdöntés - "Soulfly-Totem" lemezismertető

Nem mondanám, hogy valami eszeveszett mód vártam a Soulfly idén megjelent, sorrendben tizenkettedik lemezét. Noha mindegyik albumukat elhallgattam, az utóbbi időben már érződött a fáradtság, illetve a „túltermelés” átka. Mondom ezt annak ellenére, hogy legutóbb 2018-ban jelentkeztek lemezzel, de a főhősünk, Max Cavalera ezer másik projektben is részt vesz, ami akaratlanul is hatással lesz a dalok minőségére.

Mielőtt belekezdenék, egy rövid gyorstalpaló: Max ugyebár a méltán híres Sepultura frontembereként vált a metalszíntér legendás alakjává. Az onnan történt távozását követően a Sepu sokáig botladozott, de az utóbbi években úgy fest megtalálták a nyerő formulát. Namost Maxnél ez a dolog fordítva zajlott le. Eleinte jöttek a jól sikerült lemezek, előbb a Soulfly, majd később a Cavalera Conspiracy zenekarokkal, aztán úgy 2010 környékétől elindult a lejtmenet. Talán a 2013-as Savages volt az utolsó lemez, amire azt mondhatom, hogy jól sikerült, azóta meg elég felemás a sztori. (Tudom ott van a remekül sikerült két Killer Be Killed korong, de emberünk ott túl sok vizet nem zavar.)

Szóval a Totem. Baljós előjel volt, hogy 18 év után a gitáros Marc Rizzo tavaly távozott a csapatból, méghozzá nem túl baráti körülmények között. Az utóbbi időben - főként élőben – ő vitte a hátán az egész brancsot, ezért nem volt alaptalan a félelem. Főleg, ha megnézzük, hogy Max milyen „teljesítményt” nyújtott az utóbbi években a színpadon. A trióra fogyatkozott zenekar azonban megpróbálta megrázni magát, és leszállított egy egész vállalhatónak mondható lemezanyagot. Noha fényévekre van a mára klasszikussá érett albumoktól, de az utóbbi évek kínlódása után ez is felér egyfajta felüdüléssel.

Mivel a kezdeti groove metalos témákkal kb. elmentek a falig, egy érthető váltás után előtérbe kerültek a death- illetve thrash metalos hatások, amik már az utóbbi kiadványokat is jellemezték. Ennek ékes bizonyítéka az elsőnek bemutatott Superstition, ami rögtön egy cséphadarós gitártémával nyit. Később vissza-visszavesznek a tempóból, de csak azért, hogy utána megint a lovak közé dobják a gyeplőt. A végén még némi törzsi hangszeres színezés is befért, ami kétségkívül furán hat elsőre, de hozzá lehet szokni. Kezdésnek teljesen jó dal.

A Scouring The Vile egy tökjó gitárszólóval nyit, hogy aztán átadja a helyét egy betonozós, középtempós témázásnak. Középtájra azért ide is beszuszakoltak egy death metal hangulatú pusztítást, és az sem véletlen, hogy az Obituary frontember John Tardy is ebben a dalban vendégszerepel. Nekem speciel az egyik kedvencem lett ez a dal, amiben szerintem közrejátszik, hogy nem éri el a három percet, nincs idő ráunni.

A Filth Upon Filth hasonló szellemben fogant, mint előző kollégája, az egyetlen különbség, hogy itt végig megmaradnak az alaptempónál, nincsenek kikacsintások. Hosszra ez a dal sincs túlnyújtva, ugyancsak alulról súrolja a három percet. Egy fokkal gyengébb eresztés, amolyan „nem jó, de nem is tragikus” kategória.

A Rot In Pain egy nettó black metal gitártémával nyit, amin néztem is egy nagyot, de csak azért, hogy fél perc után átváltson egy ’90-es évek Sepulturaját idéző szögelős pusztításba. A dalt telepakolták gitárszólókkal, a második különösen bejövős, főleg amikor beindul alatta a duplázó. Az utolsó fél perc elég fura lett, kb. úgy ér véget, mintha egyszer csak hirtelen leállították volna a felvételt.

A bőgővel indító The Damage Done szintén a jobban sikerült szerzemények sorát gyarapítja. Eleinte itt is a középtempózás a mérvadó, de a változatosság kedvéért ide is beszuszakoltak némi death metalt. Így az ötödik dalnál járva úgy érezni, egy hangyányit túltolták a homogenitást, amikor már tudod, hogy mi fog következni, a figyelmed óhatatlanul is kezd elkalandozni. És mondom, ez még a jobb dalok közé sorolható, de akkor is!

Kész szerencse, hogy a címadó Totem újra pályára állítja a kisiklani készülő szerelvényt. Ugyan az introhoz lenyúlták az egyik leghíresebb Sepu dalt (Territory), de hát önmaguktól lopni nem bűn ugyebár. Az eddigiekhez képest maratoni hosszúságú dal (öt és fél perc) végre tud hozni pár olyan percet, amire elismerően lehet bólogatni. Az első felében az a nyakfájásra ingerlő riff zseniális, az utána érkező alig fél perces megőrülés viszont teljesen indokolatlan. A vége pedig teljes GROOVE, így csupa nagybetűvel.

Az Ancestors című szerzeményre még X hallgatás után sem tudom mit mondjak. Valószínűleg, ha nem lenne a lemezen, a hiánya akkor sem tűnne fel. Persze megy az őrlés rendületlenül, de miután végighallgattam, sajnos egy másodpercet nem tudnék felidézni belőle. Az utolsó fél perc meg konkrétan egy pár hangra épülő akusztikus „téma” fokozatosan halkítva, ami egy három perces dalnál meglehetősen olcsó megoldás.

Az Ecstasy Of Gold hálisten egy ismét jobban elkapott darab, talán ebbe sikerült beleszuszakolni a legjobb gitártémákat. Külön kiemelendő, amikor két és fél percnél jön a kiállás, majd abból váltanak át egy többszólamú (!) gitárszólóba. Amennyiben még pár ilyen kaliberű dal lenne a lemezen, egy rossz szót nem szólnék.

Az utolsó előtti szerzemény a már szokásosnak mondható névadó dal, ami a lemez sorszámához hűen a Soulfly XII címet kapta. Ez mindig egy akusztikus témázgatás, ami valakinek vagy bejön, vagy rühelli, itt a lemez vége felé azonban jót tesz a fülnek. Van lehetőség kísérletezésre, amit szerencsére ki is használnak. Ugyan alig két és fél perc, de a jobb pillanatok közé tartozik.

A legrövidebb szerzemény után aztán elérkeztünk a záráshoz: a monumentális Spirit Animal a maga kilenc és fél percével egymaga kiteszi a lemez összjátékidejének egynegyedét (!). Amikor elsőre megláttam a dal hosszát, óhatatlanul is jajjogni kezdtem, szerencsére a félelmem alaptalan volt. Pedig furán indul, csak némi zúgást hallani, majd a semmiből bejön a nyitó riff. Félidőig nem is történik túl sok dolog, haladunk a jól bevált középtempó útján. Utána bejön egy váltás és érkezik egy király, Gojira ihletésű téma. Innentől egyenes út vezet a leálláshoz, ami hasonlóan elszállós, mint a dal kezdete. Egészében véve kijött egy szép keretes szerkezet, szinte fel sem tűnik a szám hossza.

Ahogy az utóbbi lemezeket, úgy ezt sem nyújtották túl, bő negyven perc alatt lezavarták az egészet. Akadnak erősebb pillanatai, talán kicsivel több is, mint a legutóbbi eresztéseknél, de sajnos néhány gyengébb momentum is bekerült a képbe. Amit még megjegyeznék, hogy Max egyáltalán nem gitározik a lemezen (!!!), helyette a producer és néhány vendégzenész tolta fel a részeket, ami übergáz, tekintve, hogy ő szerezte a dalokat. Azt hiszem a Soulfly – illetve hát Max bármelyik projektjével - már elért oda, hogy néhány évente kiad egy lemezt, ami pár izgalmasnak tűnő dal mellett néhány haloványabb szerzeményt is rendre felsorakoztat. Ezt az albumot is el lehet hallgatni, de meg nem tudnám mondani, hogy a jövőben mikor fog újra előkerülni.