Örömzene - "Slash feat. Myles Kennedy & The Conspirators-4" lemezismertető

Szerintem nem fogok meglepő állítást megfogalmazni, ha azt mondom, hogy idén már nem lesz olyan lemez, amit annyira vártam, mint Slash új produktumát. Nyilván azzal sem árulok el újdonságot, hogy a kalapos mester az első számú gitárhíróm, ennélfogva tehát minden a nevéhez köthető (album)megjelenés kiemelt fontossággal bír számomra. Az meg valahol hihetetlen, hogy jelen zenekarával már a negyedik teljes értékű albumot szállítja le bő tíz év leforgása alatt. Kissé gyorsan repül az idő, igaz?!

Az eredetinek szólókarriernek indult projektből menetközben fejlődött ki egy ütőképes zenekar, amely a Slash featuring Myles Kennedy & The Conspirators nevet viseli a keresztségben. Ezt ellenpontozandó a most meg jelent negyedik SMKC lemezanyagnak nemes egyszerűséggel az lett a címe, hogy 4. Így, ennyi: 4. Azaz négy.

A kulcsszó mindenképp az egyszerűség volt, lévén a borító is puritánul bűnronda, de hát a többség manapság már úgysem vesz lemezt, a magamfajta hülye fanatikusnak meg aztán igazán mindegy. Visszaemlékszem egy néhány évvel ezelőtti interjúra, melyben Slash nyilatkozta, hogy nagy álma egyszer egy 10 számos nagylemez, minden sallang nélkül. 5 dal az A oldalon és 5 dal a B oldalon, mint a régi szép vinyles időkben. Ahogy karrierje legelején az Appetite For Destruction megjelenésénél, úgy a 2018-as legutóbbi Living The Dream korongnál sem sikerült ezt a tervét megvalósítania, hiszem mindkét albumra 12-12 dal került fel. A köztes produktumokról meg aztán ne is beszéljünk. 😊

Viszont ezúttal siker koronázta a törekvéseket, az meg már csak hab a tortán, hogy a felvételi metodikát is teljesen old school módon oldották meg: egyben játszva vették fel a dalokat, ami szintén egy régi vágy beteljesülését jelentette. Ez hallatszik is, ugyanis kegyetlen élő lüktetése van a lemeznek, és itt-ott hibák, félrenyúlások is akadnak. Ebből a szempontból rokonítható az Apocalyptic Love albummal, amiben szintén nagyon benne van az élő érzet. (Amennyire tudom ott csak az alapokat vették fel egyben, az ének és a gitárszólók utólagosan lettek felrántva hozzá.)

Ekkora bevezető után most már illene górcső alá venni a lemezt. Ami rögtön az elsőként közzétett The River Is Rising című energiabombával nyit. Semmi extra, alapra vett Slash riffek, egy remek refrén, egy pazar váltás a gitárszóló előtt (amit a végén is visszahoznak) és egy tipikusnak is nevezhető bluesos Slash szóló. (Amiben azért valamennyire befigyel Myles Kennedy hatása a kromatikus hangok miatt.)

A következőnek érkező Whatever Gets You By egy szolid dobintróval nyit (triangulum!), amit a lemez talán legdzsungább riffje követ. Emlékszem első hallgatáskor mennyire elkerekedett a szemem, amikor beérkezett ez a marcona téma. A dal végig középtempós, a refrén leköveti a gitár dallamát, ami kissé spórolós megoldás, de tény és való, hogy működik. (Ilyen egyébként többször is előfordul a lemezen.) A gitárszólónál viszont a cilinderes úgy bemegy párszor az erdőbe, hogy öröm hallgatni. 😊

A talkboxos témával nyitó C’est La Vie egy könnyedebb, amolyan autózós hangulatú darab. Imádni való ahogy a verzék alatt morog a bőgő, ami amúgy is brutál mód előre van tolva az egész lemezen. A dalban hallható refrén és gitárszóló az egyik legjobb a lemezen, nekem speciel a dal is a kedvencek közé került meglehetősen hamar.

A The Path Less Followed hallatán elsőre azt hittem, hogy egy kiadatlan Velvet Revolver dalt hallok. (Enyhe American Man utánérzés?!) Ez az emóció végig belengi a dalt, melyben az album egyik legeltaláltabb refrénjét üdvözölhetjük. Szintén egy tempósabb darabról beszélhetünk egyébként, egy ugyancsak állatmód eltalált gitárszólóval megkoronázva.

Az Actions Speak Louder Than Words volt az egyik tétel, amivel barátkoznom kellett egy darabig, de fülesen hallgatva egyszer csak jött a megvilágosodás. Phaser effektes kezdés, alap rock n’ roll riffek, szolid középtempó. Félidőnél mondjuk váltanak egyet, mielőtt Slash elengedi az ujjait a gitár nyakán, és a szóló itt inkább egy OK kategória, semmint kiemelkedő. Mondjuk másnak meg lehet éppen ez tetszik.

A Spirit Love a második olyan dal a lemezen, ahol egy kisebb szitkozódás hagyta el a szám első hallgatásnál. Szitáros kezdés, na erre a fene sem számított! A szabályosan berobbanó, fenyegető hangulatú gitártéma meg igazi súly, ilyet abszolút nem vártam. Röhögsz, de valahol a Scorpions neve jut eszembe, nekik voltak ilyesmi riffjeik. Myles Kennedy énekdallamai talán itt a legjobbak az egész lemezt figyelembe véve, a gitárszóló pedig szintén tele van jó pillanatokkal.

A másodikként közzétett Fill My World-el is kerülgettük egymást az elején, ez egy lazább hangvételű, enyhén balladisztikus darab. Hallottunk már ilyet korábban is, semmi különleges, de legalább pozitív hangulatú, ami sokat tud jelenteni manapság. A lemez legjobb gitárszólója cím nyertesét is itt köszönthetjük, az ilyen melodikus, dúdolható, dal a dalban dolgok miatt IS nevezhetjük Slash-t a hangszer mesterének.

Az April Fool egy olyan szerzemény, amelyikből minden SMKC lemezen akad egy, de cserébe legalább állat módon húz. A gitárszóló előtti, súlyosabbra vett riffek nagyon ülnek, az pedig szintén a remekül eltalált pillanatok között van, ahogy a dal végén fokozzák a tempót, közben teret adva egy második gitárszólónak. Nem mellesleg a kedvenc refrénem is ebben a dalban szerepel.

A Call Of The Dogs simán felér egy tökönrúgással, simán viszi a lemez leggyorsabb tempójú szerzeménye címet. Nagy megfejtéseket itt sem kell keresni, adott egy blues-rock gitártéma, egy eltalált verzeriff meg néhány akkord, mindez feltuningolva egy király refrénnel és egy rövid, de velős szólóval. Voilá! Tuti koncertdarab. Mondjuk egyelőre csak a tengerentúlon.

A záró Fall Back To Earth hossza láttán nem volt nehéz kitalálni, hogy egy fajsúlyosabb, mélyebb darabbal lesz dolgunk. Ezt már rögtön az első másodpercben beérkező Gary Moore ihletésű gitártémák alátámasztják, melyek többször is vissza fognak köszönni. A verzék nyugodtabb hangulatot hoznak, hogy utána a refrén nagyobbat üssön. Ahogy félidőnél megtekerik a dalt és felfuttatják, az meg tanítani való. Egyben nézve van egy enyhe David Bowie hangulata a kompozíciónak, de tényleg csak jelzésértékkel.

Az utolsó hangok lecsengése után simán újraindítható a lemez, elvégre a teljes hossz alig éri el a háromnegyed órát. Én speciel teljesen rágyógyultam az albumra a megjelenése óta eltelt két hétben. Simán volt, hogy napi 2-3 alkalommal is végighallgattam, annyira magával ragadott. Most már bőven 20+ hallgatáson vagyok túl, azért is mertem megírni a recenziót. 😊

Amit kiemelnék az album kapcsán az a már korábban említett élő, lüktető hangzás. Tényleg mindennek tere van, a dob-basszus betonbiztos alapot ad, egyik oldalt az egyik, másik oldalt a másik gitár szól. Ergo nagyon jól elkülönítették a hangszereket, sokszor volt, hogy csak a bőgőtémákat figyeltem, annyira vittek magukkal. Külön megsüvegelendő, hogy ezúttal a titkos fegyvert, Todd Kerns-t sem keverték le, akárcsak élőben, ezúttal lemezen is kristálytisztán kivehetők a vokáltémái. A zenészekről amúgy felesleges bármi extrát írni, tényleg adott a kémia és a koherencia, mondjuk ez 10+ év együtt zenélés után valahol nem meglepő. (De az, tudnék ellenpéldákat sorolni.)

Negatívumot igazából annyit tudnék felróni, hogy a gitárszólók kidolgozottsága néhol eléggé khmmm trehány munkára vall, az interjúk szerint nem voltak előre megírva, a pillanat hevében lettek feljátszva improvizatív jelleggel. Így is bőven akadnak remekül eltalált darabok és csak néha-néha hallani pár mellényúlást, de az élő jelleg miatt igazából ez sem zavaró, nem vesz le a lemez élvezeti értékéből.

Egy szó, mint száz: Slash-ék ezúttal sem akartak kibújni a bőrükből, leszállítottak egy újabb király rock n’ roll lemezt, amitől világmegváltást vagy Guns N’ Roses-t várni továbbra is dőreség, de ha 45 percre el akarod felejteni a külvilágot és ki akarsz kapcsolni, ne keress tovább. Szerintem nekik sem volt más céljuk, csak örömzenélni és ezt megosztani másokkal is.