(Nem) halotti beszéd - "Trivium-What The Dead Men Say" lemezismertető

Szó se róla, a koronavírus rendesen odacsapott az egész bolygónak, gyakorlatilag kijelenthető, hogy minden a feje tetejére állt. Ahogy szinte az összes üzletágat, úgy a zeneipart sem kímélte, és amilyen jól indult ez az év lemezmegjelenések terén, úgy dőlt be egyik pillanatról a másikra a teljes piac. A legtöbb zenekar természetesen csúsztatta a megjelenést, de azok a bandák (illetve hát a kiadók) akiknél már a kanyarban volt az új korong megjelenése, nyilván lapot húztak tizenkilencre. A floridai Trivium soron következő anyaga is megjelent végül április közepén, de az előzetesen kiadott dalok alapján nem tudtam mire számítsak.

Érdekes a viszonyom a zenekarral, ugyanis a diszkográfiájuk számomra nagyon vegyes képet mutat: vannak lemezek, amiket csont nélkül hibátlannak tartok (Ascendancy, The Crusade, Shogun, The Sin And The Sentence), emellett akadnak, amiket inkább csak egy erős közepesnek- (Ember To Inferno, In Waves) vagy simán csak felejthetőnek (Vengeance Falls, Silence In The Snow) titulálok.

Amint a fentiekből látszik egy-egy lemezük megjelenése mindig kétesélyes tehát. Bizakodásra adott okot, hogy legutóbb (The Sin And The Sentence) nagyon megrázták magukat és sikerült összehozniuk 2008 óta a legjobb albumukat. Amikor közzétették az első előzetes dalt – Catastrophist - úgy voltam vele, hogy nem rossz, de majd kiderül milyen lesz egyben az album. Nem estek túlzásba 9 dal + 1 intro a menü, bő háromnegyed órában. Ideális lemezhossz, a kérdés csak az: milyen tartalommal tudták megtölteni?!

Sejtelmes, akusztikus bevezetővel indul a IX című intro (nem nehéz kitalálni, a lemez számát jelöli), aminek a felénél nettó ránk rúgják az ajtót. Tökéletes, kissé himnikus felvezetés, mely élőben is kellően felfokozhatja a hangulatot, miközben az elsötétített teremben a közönség a zenekar színpadra lépését várja. Szünet nélkül mennek át a címadó dalba – What The Dead Men Say – mely szaggatott, itt-ott Gojira-t idéző riffekkel támad, mellé egy überdallamos refrénnel. Ahogy megszokhattuk, felváltva hallhatunk üvöltős, illetve tiszta éneket. Szerencsére az évek múlásával Matt Heafy hangja is folyamatosan fejlődik, így nincs már meg benne az a korábban még néhol kissé zavaró tónus. A szóló kellően technikás, ugyanakkor dallamos is egyben, miként az tőlük elvárható. A dal tökéletes Trivium esszencia: megmutatja hogy szól a zenekar 2020-ban.

Ahogy már írtam, a Catastrophist volt az első közzétett dal, aminek 6 és fél perces hossza elsőre megijesztett, de sok-sok hallgatás után ma bátran ki merem jelenteni, hogy az album egyik csúcspontjáról van szó. A címadóhoz képest ugyan kevésbé zord, ám cserébe ugyanolyan ragadós refrénnel rendelkezik. Valamint, hogy ne legyen annyira egysíkú a sztori: a dal középrészébe beiktattak egy nem várt aprítást, amitől első hallásra lementem hídba. Soha rosszabb meglepetést!

A zenekartól elvárható mód szokásosan bazi hosszú című Amongst The Shadows & The Stones talán az album legmarconább tétele, az ilyen kezdésekre szokták azt mondani, hogy egész pályás letámadással operálnak. Dallamos ének csak mutatóban fordul elő, Heafy szinte végig üvölt, ahogy a torkán kifér. A szóló itt végre a régebbi időket idézi, mindkét gitáros keze végigszalad a fogólapon, és még volt kedvük egy ikergitáros betétet is belecsempészni a dal vége előtt, a la Iron Maiden.

Amennyiben valaki hallott vagy látott már bakelitet, az tudja, hogy a lemeznek két oldala van: az itteni képzeletbeli A oldalt egy mondhatni visszafogottabb dal, a Bleed Into Me zárja. Az előző dal durvulása után roppant okosan egy könnyedebb témát szerkesztettek a dallistába. Éneket tekintve talán ez a dal Matt csúcsteljesítménye a lemezen. Egyszerre himnikus és könnyen emészthető, nekem speciel az egyik kedvencem az új dalok közül.

A fiktív B oldalt nyitó The Defiant-ba én valamiért ugyanannyira hallom bele a Bullet For My Valentine-t (Disappear című dal), mint bármelyik korai Trivium szerzeményt. (Mondjuk szerintem simán csak véletlen egybeesés). Viccet félretéve, a dal születhetett volna akár 2005-2006 környékén, én azt is simán elhinném, hogy anno lemaradt a The Crusade-ról. Tempós, technikás, dallamos, ragadós: ergo minden egyben, és ennél több nem is szükséges. Egy kilencedik lemezét kiadó zenekartól én nem várok forradalmat, csak jó dalokat.

A Sickness Unto You szintén egy morcosabb történet, hangulata és riffjei a Shogun éra nyakatekertségére utalnak vissza. A refrénre itt is felengednek kicsit, a dal közepén hallható gitárszóló pedig talán a legjobb az egész lemezt figyelembe véve. (Persze ez szubjektív!) A szóló utáni dara pedig instant bólogatásra ingerel, koncerten garantált nyaki izomhúzódás.

Pihenni továbbra sem hagynak, a Scattering The Ashes folytatja a múltidéző túrát, ez is rajta lehetett volna bármelyik korábbi Trivium lemezen. Kissé szellősebb témái a koraibb érákat-, nettó stadionrockos refrénje pedig a rettenetes Silence In The Snow korszakot idézik. Itt azonban képesek voltak készre és hallgathatóra faragni a dalt, aminek köszönhetően egymaga megeszi reggelire az egész Silence lemezt. A Bleed Into Me mellett pedig ebben a dalban énekli a legnagyobbakat Matt.

A disszonáns gitártémákkal és agyahagyott tempókkal nyitó Bending The Arc To Fear tovább viszi a már így is padlón lévő hallgató hallójáratainak rugdosását. Energikusságban nyugodtan odapakolhatjuk az Amongst… mellé (azért se írom le még egyszer a címet!!!), de ahogy megszokhattuk, itt is sűrűn váltakoznak a hangulatok egy dalon belül. Egy dallamos gitártéma után pl. simán betesznek valami lehetetlen ütemű gitárszaggatást a dal végére.

Az utolsónak érkező The Ones We Leave Behind pedig megadja a kegyelemdöfést: a lemez végére sikerült egy kvázi slágert odarittyenteniük. Ugyancsak egy sodró tempójú dalról beszélünk, de itt is közbektattak egy akkora refrént, amiért kezdő metalcore zenekarok bármelyik belső szervüket boldogan odaajándékoznák csapatostól. A dal vége pedig egy kvázi levezetés, némi ikergitáros témázgatás: ahogy fokozatosan elhalkulnak a hangszerek, úgy érzel késztetést, hogy újraindítsd a lemezt.

Ami az egyéni teljesítményeket illeti, az énekes/gitáros Matt Heafy vokálügyileg egyre jobb teljesítményt nyújt, anélkül, hogy saját határait feszegetné. Gitáros kollégájával Corey Beauileu-val együtt szokás szerint a szart is kijátsszák hangszerükből, ha van valami védjegyük, az kétségkívül a két bárdista bődületes technikai felkészültsége és dallamérzékenysége. Bőgő talán soha nem szólt ennyire szépen Trivium lemezen, mint itt (halld pl. Scattering The Ashes), Paolo Gregoletto a lekísérések mellé hozza a díszítésekkel, elkalandozásokkal teli futamait. Ami a dobos Alex Bent-et illeti, látszólag/hallhatólag véglegesen kezdi megtalálni a helyét, fiatal kora ellenére sok helyütt roppant agyas témákat eszelt ki. (A dobos kérdés bő 10 éve kardinális pont a zenekar életében, remélhetőleg most már megállapodnak)

Szóval zenei szempontból most sem lehet fogást találni, meg egyébként is ezek a srácok már 19-20 évesen úgy zenéltek, hogy nem akartad elhinni. Szerencsére a dalok minőségét tekintve folytatták az előző lemez irányvonalát és még ha egy paraszthajszállal el is maradnak attól, most sincs ok szégyenkezésre. Ha nem is kiemelkedő, de korrekt iparosmunkánál bőven többet nyújt ez a lemez, érdemes tehát sokat hallgatni! Most már csak abban reménykedem, hogy ha egyszer lecseng ez az egész vírusos mizéria, akkor koncerten is elcsíphetem őket. Eddig ugyanis még nem jött össze az élő találkozás, de bízom benne, hogy legalább jövőre megnézhetem őket koncerten.