Amire kevesen számítottak - "Ozzy Osbourne-Ordinary Man" lemezismertető

Az öreg Ozzy-ról az utóbbi években csak aggasztó hírek érkeztek: egészségi állapota miatt több műtéten is átesett, aminek következtében a tavalyelőtt elkezdett (sokadik) búcsúturnéját kénytelen volt félbehagyni. A nagy csend közepette derült égből érkezett meg tavaly novemberben az Under The Graveyard című vadonatúj dala, mely laza tíz év kihagyás után az első szerzemény volt a Sötétség Hercegétől. Előbb azonban…

Tavaly szeptemberben jelent meg az amerikai rapper Post Malone  új szerzeménye a Take What You Want, melyben mindenki meglepetésére Ozzy is vendégszerepelt.  A video alapján látni lehetett, hogy valóban ramaty állapotban van, de legalább életjelet adott magáról, még ha nem is lehetett épp nyilvánvalónak nevezni a közreműködést. (Tegyük azért hozzá, voltak ennél meglepőbb dolgai is karrierje alatt)

Természetesen azonnal megindultak a találgatások egy esetleges új lemezt illetően, ám ezúttal a spekulációk nem voltak alaptalanok! Állítólag a dal annyira inspirálta az otthon lábadozó Ozzy-t, hogy a szintén közreműködő Andrew Watt-al nekiláttak elkészíteni egy teljes lemezanyagot. (Azaz Watt megírta a lemezt, amire Ozzy ráénekelt) A még húszas éveiben járó producer/gitáros nem ismeretlen az értő füleknek, ő gitározott a hamar jobb létre szenderült California Breed egy szem lemezén (ottani tettestársai: Glenn Hughes és Jason Bonham), azóta inkább producerként tett szert nagyobb hírnévre.

A fentiek eredményeként érkezett tehát első előzetesként a már említett Under The Graveyard, majd nem sokkal később magát a lemezt is leleplezték. Az Ordinary Man-re keresztelt tizenkettedik Ozzy Osbourne album végül 2020 februárjában jelent meg, és ahogy várni lehetett azonnal megosztotta az embereket. Volt, aki nehezményezte, hogy miért nem Zakk Wylde gitározik a lemezen, ha már egyszer visszatért az öreg mellé: én azonban amondó vagyok, jobb ez így, hiszen a szőke gitárhős utóbbi produktumai bizony nem kevés kivetnivalót hagynak maguk után.

A lemezen közreműködők névsora már megér egy misét: a gitárokat nem meglepően Watt tolta fel a lemezre, azonban a dobos és basszusgitáros feladatkörét nem kisebb nevek látták el, mint Chad Smith (Red Hot Chili Peppers) és Duff McKagan (Guns N’ Roses). Egy ilyen ritmusszekció alapból garancia a minőségre, amihez még hozzávehetjük a felbukkanó nem kevésbé impozáns vendégsereget is. De róluk majd folyamatában.

A lemezt nyitó Straight To Hell hamisítatlan Black Sabbath hangulattal kezd, már a nyitó riff és Ozzy beköszönése („Alright now!”) is totális időutazásként hat. Épp csak az egész nyakon van öntve egy adag fiatalos lendülettel, mely egyértelműen Watt keze munkáját dicséri. Tökéletes albumnyitó, melyben első számú gitárikonom Slash enged el egy gitárszólót, bár meghallgatva azt, az egész megírása és feljátszása nem tarthatott tovább 5 percnél. Ebben benne van az is, amikor kivette a gitárt a tokból és visszatette azt.

Az All My Life kettős hangulattal bír, alapvetően lírai húrokat penget, de a refrénre bekeményedik. Watt porszívóhangzású gitárszólói ugyanakkor egyértelműen a dal csúcspontjait képezik. Egész korrekt szerzemény, de én nem feltétlen tettem volna rögtön az album első felébe.

A következő Goodbye akkor már sokkal jobb szolid bólogatásra késztető riffjeivel és elszállós slidejátékkal az elején.  A dal aztán gellert kap a felénél, a zenészek rálépnek a gázpedálra és felpörgetik a tempót. A gitárszóló után visszavesznek, de a vége egy komplett zenei kakofóniába torkollik. Kissé meglepő, de kétségkívül hatásos, és végig fenntartja a figyelmet.

A címadó szerzemény a lemez első igazi balladája, melyben egy másik legenda Elton John énekel duettet Ozzyval. A dal egyértelműen a lemez erősebb pillanatai közé tartozik, az egésznek van egy felemelő, már-már ünnepélyes hangulata. Pedig témáját tekintve az elmúlásról szól, de egyszerűen annyira jól van megkomponálva, hogy az embernek eszébe nem jut szomorkodni. Slash ebben a dalban is villant egy gitárszólót, itt azonban a tőle megszokott nívón teszi azt: amolyan dal a dalban formában, ahogy csak a legnagyobbak tudják.

A már többször említett Under The Graveyard egyértelműen a másik csúcspont. Pedig nem adta meg magát elsőre: a finom akusztikus bevezetővel indító darab csak a refrénekre súlyosodik be, amik azonban idővel csúnyán beeszik magukat az ember fülébe.  A dal felénél itt is érkezik egy éles váltás, ez koncerten 100%-os tombolda (lenne).

A szolid herflizéssel indító Eat Me simán elmenne egy kiadatlan Black Sabbath dalnak, annyira jellegzetes ősrockos hangulata van. Az egyik olyan dal a lemezen, ami szinte végig pulzál, és ami ugyancsak koncerten mutathatná ki a foga fehérjét.

A fél-ballada Today Is The End a refrénjével hódít, de a dal felére itt is beérkezik a már-már menetrendszerű tempóváltás. (Tulajdonképpen ezt az egy negatívumot tudom felróni az albumnak, néha nagyon kihallani, hogy egy séma szerint íródtak a dalok) Líra terén szintén az erősebb pillanatok közé tartozik, de a hűha faktor azért elmarad.

A Scary Little Green Men ugyancsak egy felemás szerzemény, melyben a változatosság kedvéért csak a refrénben engedik szabadjára a lovakat. Kész szerencse, hogy ennek is van egy azonnal ragadó atmoszférája, azonban minduntalan ott bujkál az „ezt hallottam már több helyen is” érzés. A dal közepén a Rage Against The Machine gitárosa Tom Morello is penget egy keveset, de gyakorlatilag sikerült teljesen elrejteni őt.

Majd ismét egy lassabb szerzemény érkezik, a női vokálokkal is dúsított Holy For Tonight. Személy szerint nekem ez a szerzemény maradt meg legkevésbé a lemez összességét tekintve, amolyan „nem jó, de nem is tragikus”, ha mindenképp jellemeznem kéne néhány szóval. Persze más a fél karját odaadná egy ilyen dalért, de Ozzytól hallottunk már jobbat is. A gitárszóló mondjuk egész pofás lett.

A legtöbb fikát a záró It’s A Raid kapta a nyakába, nekem meg épp ez az egyik kedvencem a dalok közül. Annyira rossz, hogy szinte már jó: nem is akar más lenni, csak egy tuskó rock n’ roll darab, benne a vendégszereplést „visszaadó” Post Malone-al, és Ozzy elköszönésével a lemez végén („Fuck you all!”). Watt valószínű WC-re menet közben írta meg, de nálam mégis működik.

Bónusznak még felkerült a lemez legvégére a már szintén említett Take What You Want, ami stílusát tekintve nyilván kilóg az összképből, de valami mégis azt mondatja velem, hogy hiányérzetem lenne, ha lehagyták volna. A maga nemében egyébként egy korrektül összerakott pop/rock dal. Se több, se kevesebb. Jó lett, na!

Tizenegy szerzemény tehát, bő 50 percben. Magam lepődtem meg a legjobban, de rég kapott el lemez úgy, mint a Sötétség Hercegének új dalcsokra. Természetesen érthető az irányváltás, az Ozzy management (azaz Sharon) nyitni szándékozik egy fiatalabb generáció felé, amihez tökéletes alapot biztosíthat az Ordinary Man. Van egyfajta retro hangulata, ugyanakkor mégis mainak és fiatalosnak hat. Úgy gondolom szükség volt erre a vérfrissítésre, személy szerint én az Ozzmosis óta az öreg legjobb lemezének tartom. Fogalmam sincs van e még egy újabb lemez Ozzyban (állítása szerint már nekiálltak írni), azonban, ha ez volt az utolsó, akkor is méltó módon zárja le a rockzene egyik legikonikusabb frontemberének hosszú karrierjét.