Többszörös szintugrás - "Lost Society-No Absolution" lemezismertető

Bár közmegegyezéses tény, hogy a rock illetve metal zene fénykora a ’80-as évekre tendálódott, folyamatosan bukkantak fel zenekarok, akik megreformálták az adott stílusirányzatot, vagy éppen nem csináltak semmi forradalmit, de piszkosul jó albumokat tudtak írni. (Egyelőre) utóbbi kategóriába sorolható a még mindig pofátlanul fiatal srácokból álló finn Lost Society is. Nem tudom mi van az északi levegőben, de nem lehet nem észrevenni, hogy az utóbbi években sorra bukkannak fel a tehetségesebbnél tehetségesebb zenekarok ott, a messzi északon.

A 2016-ban kiadott legutóbbi Braindead lemezzel ismertem meg a zenekart, és az ottani nyitódal az I Am The Antidote azonnal két vállra fektetett. Olyat összezenéltek benne, hogy azonnal rákerestem az albumra, és végighallgatva azt, bizony kilóra megvettek. Az azt megelőző két lemezük is jó, bár homogénebbek, mint a Braindead és jelen írásom tárgya. A pályát nyers, színtiszta thrash metallal kezdték, a Fast Loud Death még ennek tökéletes lenyomata volt, melyben az eszement tempók és fiatalos lendület adta el a lemezt, semmint az eredetiségtől hemzsegő dalok. A rá következő évben megjelent Terror Hungry-nál pedig már elültették a csíráját annak, ami a későbbiekben aztán kibontakozott. Ott is végig ment a szögelés, de már tudtak hosszabb, komplexebb, ugyanakkor nem unalmas szerzeményeket írni.

A Braindead lemezzel aztán mondhatni újradefiniálták magukat: a thrash témák ugyan megmaradtak, de érezhető lassulás történt a dalok tempóját tekintve. Ezen felül hangsúlyosabb szerepet kaptak a gitárszólók és az énektémák is változatosabbá váltak, néhol még a tiszta hangszín is előkerült az üvöltés mellett. (Halld: Only (My) Death Is Certain) A három korong közül messze ezt hallgattam a legtöbbet, így amikor tavaly jött az infó, hogy elkészültek az új lemezzel, a felfokozott várakozás adott volt a részemről. Az első előzetes (mint később kiderült címadó) dalt pont akkor tették nyilvánossá, amikor Prágában voltam, így laptop hangszórón tudtam csak meghallgatni, de már ott is dobtam tőle egy hátast. Most pedig itt vagyunk bő fél év elteltével, immár a teljes lemez sokszori végighallgatása után. Melyről az első hallgatás óta sem változott nagyon a véleményem.

Még eredeti felállásban: Ossi Paananen (dob), Arttu Lesonen (gitár), Samy Elbanna (ének/gitár), Mirko Lehtinen (basszusgitár)

Az idejekorán jobb létre szenderült -szintén finn- Santa Cruz volt gitárosa Joonas Parkkonen volt a lemez producere, valamint külső dalszerzőként is besegített nekik. (És itt-ott gitározott is) Ami hallatszik a végeredményen, ez a lemez ugyanis a Lost Society eddigi legkerekebb, legkiérleltebb szerzeményeit tartalmazza. Már a nyitó Nonbeliever kezdése is megér egy misét: a komor hangvételű akusztikus gitáros/zongorás bevezető után rögtön berúgják az ajtót egy jól eltalált staccatos riffel. A refrénben rögtön feltűnik Parkkonen hatása, ilyen dallamos refrént ugyanis eddig még nem írtak egyetlen dalukhoz sem. A thrashes témákkal tarkított kiállás utáni váltott szólók hozzák a szokásos technikás, de nem túljátszott színvonalat.

A címadó No Absolution egy Iron Maiden-t idéző gitártémával nyit (igen, Wasted Years), hogy aztán elsüssék az album talán legdögösebb riffjét, ami  a maga egyszerűségében is zseniális. Szinte biztos vagyok benne, hogy ez koncertfavorit lesz, tipikusan olyan dal, amire esélytelen, hogy ne kezdjen el az ember bólogatni. A refrén alatt játszott üreshúros gitártémák és maga a kórus is a zenekar új arcát mutatja, a gitárszóló pedig felteszi a koronát a dalra.

A Blood On Your Hands a lemez talán legzorallabb tétele, a végig eszetlen tempóban pörgő kétlábdobos témák alá egy Gojira ihletésű riffet kanyarítottak. A dal hangulatilag nagyon vadóc, az énektémák kellően agresszívre lettek véve, ami elsőre riasztóan hathat, de valahogy mégis pont ettől működik. A szóló előtti többkörös, sweepes felvezető szintén újdonság a fegyvertárban, ilyen hangulatú kvázi intrót korábban nem lehetett hallani tőlük.

Az Artifical volt talán az egyetlen szerzemény, ami elsőre nem nyerte el a tetszésem, de idővel jól összebarátkoztunk. A dallamos indítás után egy tappinges riffel támadnak, ami egy itt-ott metalcoreos hangulatú témába torkollik bele. A refrén ugyanakkor az egyik legdallamosabb az egész korongot figyelembe véve, érződik, hogy ezen a téren jobban kihasználták a Samy Elbanna énekes hangjában rejlő lehetőségeket. A gitárszóló pedig szintén tízpontos.

A dobpergetéssel induló Pray For Death egy modern metal témákat idéző gitártémával nyit, egyes énektémák pedig néhol a Bullet For My Valentine nevét juttatták eszembe. Eleinte kicsit kakukktojásnak éreztem, de többszöri hallgatás után már tökéletesen belesimult az album összképébe, még ha nem is ez a legkiemelkedőbb szerzemény a lemezen.

A baljóslatú gitártémák után igazi középtempós zúzdává fejlődik az Outbreak (No Rest For The Sickest). Ennél a dalnál a groove kapja a főszerepet, amiről egyértelműen a Pantera ugrik be, de a refrének alatti gitártémák némi stoner ízt is hordoznak magukban. Külön említést érdemel a dal vége előtti „blöe” kiállás, amiről akaratlanul is az Apey & The Pea (manapság Lazarvs) "melódiái" villantak be. (Halld: Death)

A középtempózás után aztán ismételten padlóig nyomják a gázt, a My Prophecy hadarós kezdését követően ismét egy irgalmatlan riffet szabadítanak a hallgatóra, mindezt egy betonozós dobtémával megkoronázva. A refrénre felengednek, az mocskosul ül a fülbe: az ének mellett pedig egyértelműen a levegősebbre vett dobtémák adják a dal sava-borsát. Más hangszereléssel ez a dal simán elment volna egy Santa Cruz lemezre is. Ha már az egyik dalszerző adott ugye…

A Mark Upon Your Skin hasonló felfogásban fogant, ez hangulatában közeli rokonságot ápol az előző lemezen hallgató Riot című dallal. Épp csak ez a szerzemény is kapott egy azonnal ható refréntémát a szaggatott gitártémák mellé. A szóló előtt pedig beleszőttek egy Maiden-re jellemző gitárharmóniát is! Maga a váltott gitárszóló pedig talán az egyik legjobb az egész lemezt figyelembe véve.

A következőnek érkező Worthless talán a Lost Society legszélsőségesebb dala, mely a Blood On Your Hands mellett a lemez legagresszívebb tétele is egyben. Ez ugyan nem olyan szélvész, mint említett társa, de irgalmatlan súlya van A refrénben death metalos, echte gyomorból jövő hörgéseket is hallani, de amennyire tudom, ez nem az énekes Samy Elbanna hangja, hanem az Amporphis frontember Tomi Joutsen-t halljuk. A dal közepén pedig ismét egy Gojira-tól importált szellősebb hangulatú riffet lehet felfedezni, mielőtt teljesen szabadjára engedik a kezüket a gitárnyakakon. A dal végi lelassult taktusok koncerten instant nyaktörést okoznak, erre fogadni mernék.

Lost Society 2020: immár Taz Fagerström dobossal (balról a második)

A Deliver Me nem sokat teketóriázik, mondhatni in medias res kezdenek bele. A dalt egyértelműen az énektémák, illetve a bridge alatt hallható gitármelódiák viszik el a hátukon. Még annak ellenére is, hogy a középrészbe beiktattak egy -a korai lemezeket idéző- hadarós thrash betétet. Többszöri hallgatás után azt mondanám ez a lemez egyik olyan dala, ahol Parkkonen valószínűleg jobban belenyúlt a témák kidolgozásába. Néhány taktus, ugyanis nagyon a stílusát idézi. Ami nem baj, sőt!

A lemezt záró Into Eternity pedig a legnagyobb meglepetés: ez az Apocalyptica-val megerősített szerzemény egyértelműen a zenekar eddigi legérettebb kompozíciója. A csellós bevezetőre egy teljes egészében tiszta hangnemű, mézédes énektéma érkezik, mely ismételten megmutatja, hogy mekkora tartalékok vannak még Samy torkában. Erről a dalról képtelen vagyok nem szuperlatívuszokban írni, itt egyszerűen minden a helyén van: a rögtön fülbe ragadó gitárriffek, a 100 pontos refrén, az ikergitáros melódiák, a nyugodt és dühödt részek váltakozása, a hangulat…Egyszóval pazar. Talán ez a zenekar első dala, ahol a tiszta ének nagyobb hangsúlyt kap az üvöltésnél, és azonnal érezni a szembeötlő fejlődést. Tökéletes albumlezáró, melynek lecsengése után az ember azonnal újra akarja indítani a lemezt.

Azt pedig mondani se kell, hogy az eddigi legjobban megszólaló LS korongról beszélünk -pedig a Braindead hangzása is tetszett-, ami hangzást Joonas Parkkonen alkotott, az egyértelműen a Bob Rock iskola mintapéldája: bombasztikus dobok, harapós gitárok, kristálytiszta megszólalás. A négy zenész is kitett magáért, mind hangszeres játék, mind dalszerzés tekintetében. Nincsenek felesleges egyéni villogások, annyit tettek hozzá magukból, amit az adott szerzemény megkívánt. (Apró adalék: a lemez megjelenése előtt két nappal érkezett a hír, hogy a zenekar doboscserére kényszerült. Az új dobosuk a -szintén- Santa Cruz-ból ismerős Tapani „Taz” Fagerström lett)

Mindent összevetve, számomra eddig egyértelműen az év első csúcsalkotása, melyet megjelenése óta gyakorlatilag egyfolytában hallgatok. Nagy utat tett meg a Lost Society az indulása óta, és kíváncsi leszek milyen, eddig fel nem fedezett ösvényekre fognak még rátévedni. Jelenleg egyértelműen a fokozatos fejlődés fázisában vannak, de momentán azt mondom, hogy legközelebb nagyon fel kell szívniuk magukat, ha túl akarják szárnyalni ezt a lemezt.