Egyfolytában turnén - Uriah Heep (2020. február 5. Budapest)

Hiába az 50. évét tapossa a brit hard rock intézmény Uriah Heep, továbbra sem engednek pihenőt maguknak. Ahogy egyik pólójuk hátulján olvasható: „Always on tour”, ami abszolút fedi a valóságot. A két éve megjelent (amúgy bődületesen erősre sikeredett) Living The Dream lemezük piacra kerülése óta már a 3.(!) alkalommal járnak Magyarországon. Ugyan tavaly nem zarándokoltam el Mezőkövesdre, de a két évvel ezelőtt Budapesten látott koncertjük okán nyilvánvaló volt, hogy valamikor ismétlést kíván az az októberi este.

Bár a tavalyi év utolsó harmadában iszonyatos mennyiségű koncertbejelentés zúdult a nyakunkba, ez sem akadályozta meg, hogy az előadás telt házas legyen. Kapunyitás előtt bő 2,5 órával értem a helyszínre, bár tény és való, az iszonyatos erejű szél miatt nem volt sétagalopp az út. Nagy nehezen sikerült parkolót találni, és a hideg miatt inkább a kocsiban vártam meg egy ismerősöm, aki szintén a koncertre utazott fel a fővárosba.

A Barba Negra bejáratánál ekkor még senki nem volt, nagyjából 80 perccel a nyitás előtt kezdtek szállingózni az emberek, kezdésnek rögtön egy olasz házaspár, akikről kiderült, hogy a novemberi Scorpions koncerten már összefutottunk. Ahogy vártunk, és egyre érkeztek az emberek, konstatálnom kellett, hogy a magam 31 évével valószínű én vagyok a legfiatalabb a megjelentek között. Ami valahol sokkoló volt, de…legalább nem kellett futni, ha jó helyet akart az ember. 😊

Beengedés után még bőven volt idő a szokásos körökre (ruhatár, mosdó, ital, merchpult), és mivel a pólókat meglehetősen baráti áron adták, beruháztam egyre. A színpad már eleve kész volt az előadásokra: mire az előzenekar a Peter Kovary & The Royal Rebels legénysége felsétált, a klub is szépen kezdett feltelni. A zenekar neve nem volt ismeretlen számomra, de őszintén szólva nem mélyedtem bele a munkásságukba. TeCső-n volt, hogy kíváncsiságból meghallgattam néhány dalukat, de ennyiben maradt a történet. 

Na most az előzenekar létjogosultsága mindig kérdőjel: 10/8 esetben biztos, hogy azt várja a közönség mikor lesz vége. Vagy a zene minősége, vagy a hangzás, vagy a rutintalanság miatt. Erre - akárcsak két éve az Amberjack koncertje - ez az előadás is felért egy arculcsapással. A srácok bevallottan a ’60-’70-es évek zenéjét prezentálják némi mai hangulattal nyakon öntve. A dalok mellett erre ráerősített a zenészek kiállása és a hangszerek is. Ami pedig külön vesszőparipám, az az előadásmód: sok esetben egyhelyben álldogálás folyik, nincs élet a színpadon. Itt szerencsére szó nem volt ilyesmiről, folyamatos volt a mozgás, az interakciók, az összenézések, sütött a profizmus és a jó hangulat a zenészekről. Saját dalaik mellett (bocsi, számcímekkel még hadilábon állok) egy feldolgozás kapott helyet a műsorban, a Joe South komponálta Hush, amit a Deep Purple vitt igazán sikerre. A közönség ez után a dal után kapcsolt jobban, és onnantól folyamatosan kitartó tapsot kaptak a fiúk. Arra mindenképp jó volt ez a koncert, hogy jobban utánamenjek a zenekar munkásságának a következő találkozásig.

Majd elhúzták a függönyt, és percek alatt előkészítették azt a főszereplőknek. Pontban a kiírt kezdés pillanatában felcsendült az intro, a Uriah Heep legénysége pedig minden különösebb cécó nélkül lépett színpadra. (Mondanom sem kell menetrendszerű üdvrivalgás közepette.) Akárcsak két éve, most is a legutóbbi lemez nyitódalával, a gőzmozdony erejű Grazed By Heaven-nel röffentették be a motort. Tökéletes nyitónóta, azonnal képes fellökni az emberben az adrenalint. Majd szünet nélkül mentek át a szintén hasonlóan tempós Too Scared To Run-ba, ami szintén örök bútordarab a koncerteken.

Az első két dal után szólt hozzánk néhány szót az énekes Bernie Shaw: természetesen örült, hogy újra itt lehet, illetve mivel jubileumot ünnepelnek megpróbálják a zenekar egész munkásságát felölelni. (Abba most ne menjünk bele, hogy ez finoman szólva sem sikerült.) Ezután érkezett a Living The Dream, ami egy himnikusabb, kimértebb tempójú szerzemény, és ami simán elmehetne akármelyik újkori Deep Purple lemezre is. Nem véletlen mondják, hogy a Uriah Heep a szegény ember Deep Purple-je. 😊 A Take Away My Soul szintén egy új lemezes szerzemény, és hangulatában inkább a nyitó kettőshöz áll közelebb, a végén pedig hatalmasat gitározott benne Mick Box. A Rainbow Demon a zenekar egyik örökérvényű klasszikusa, fenyegető hangulatú bevezetője képes megborzongatni az embert, hogy aztán mintegy ellenpólusként egy fennkölt refrénben csúcsosodjon ki a dal.

A Rocks In The Road képében visszatértek a jelenbe, ez a szintén utolsó lemezes szerzemény élőben is hatalmasat ütött. A hadarós kezdés után visszavettek a tempóból, amikor is minden hangszeresnek lehetősége volt néhány taktus erejéig kibontakozni zenei eszközén. Ahogy haladtak előre és fokozták az elánt - a lemezverzióhoz hasonlóan - itt is Box szólójába torkollott a dal, csak kissé elnyújtott formában. Zseniális volt!

Innentől aztán slágerparádé következett: az ősz hajú gitármester konferálta fel a zenekar első slágerét, ami nem más, mint a Gypsy. Egy kő egyszerű riffre építő dal, de a maga nemében ellenállhatatlan. Az ezt követő szintén ősklasszikus energiabomba Look At Yourself-et jócskán elnyújtották, a lemezverzióhoz képest triplájára hizlalták a dalt, ami így alulról súrolta a negyedórát. A középrészben az énekes Bernie Shaw egymás után bemutatta a tagokat, mindenki kapott lehetőséget a szólózásra, de nem öncélú módon és nem a végtelenségig nyújtva azt.

Majd érkezett az a dal, amit valószínű a többség a koncert eleje óta várt és amit külön felkonferáltak: a July Morning a zenekar saját Child In Time-ja, és tulajdonképp egy olyan kompozíció, amiről nem lehet mit írni. Hallani kell és kész. A koncertverzió abból (is) marad emlékezetes, hogy az introban úgy félrenyúlt a billentyűs Phil Lanzon, ahogy illik. 😊 A Lady In Black pedig az a szerzemény, amit valószínű az is ismer, aki életében nem hallott a zenekarról. Ezt szimplán egy akusztikus gitárral kezdték el, és fokozatosan csatlakozott be az egész zenekar. A dal vége felé a közönség megénekeltetése is sorra került, és azt kell mondjam nem vallottunk szégyent. Végül a zenekar levonult a deszkákról, de szó sem lehetett róla, hogy ráadás nélkül itt hagyjanak minket!

Nem kellett hozzá két perc és újra a színpadon voltak: elsőnek jött a Sunrise, benne azokkal az őrületesen magas énektémákkal és azonnal ható refrénnel. Végül az Easy Livin’-el bevitték az utolsó gyomrost, ezzel a metalos keménységű szerzeménnyel még egyszer megdolgozták a nyakizmokat. Végül pedig - akárcsak a többi zenekar - ők is kiszórtak egy marék pengetőt és dobverőt, elköszöntek és végleg levonultak.

A két évvel ezelőttihez képest ugyan valamivel rövidebb volt a koncert (az elhangzott dalok számát tekintve), de intenzivitásban szerintem köröket vert arra. Azt ugyancsak konstatálni kényszerültem, hogy a dobos Russel Gilbrook csatlakozása az egyik legjobb dolog volt, ami anno a zenekarral történhetett: a pali olyan elánnal ütött és olyan lendületet adott a dalok alá, hogy az ember attól félt szétesik a dobfelszerelés. Tettestársa, az utoljára csatlakozott Davey Rimmer betonbiztosan hozta a bőgőtémákat, valamint sok helyütt besegített a vokálozásba.

Ami a nagyöregeket illeti, Phil Lanzon a billentyűzés mellett szintén aktív részt vállalt a vokálokban, amire az énekes Bernie Shaw-nak aznap szüksége volt, ugyanis hangja egy kissé fáradtnak tűnt, de ennyi koncert mellett néha ez benne van a pakliban. A zenekarvezető Mick Box gitáros pedig hozta a szokásos manírjait, egy-egy fals hangtól eltekintve hibátlanul és végig jó kedvvel vitte végig a koncertet. Mivel a tagok már jócskán benne vannak a korban, így fogalmam nincs mennyi van még a zenekarban, de egy biztos: amíg van rá lehetőség, meg kell nézni őket élőben! Ahogy ezt a szerdai koncert is ékesen bizonyította.