LE-MEZtelenítő 2019 - Egyben az egész

Langyos évkezdés után iszonyat dömping alakult ki az év végére. Visszanézve a lemezszámot, megközelítőleg hasonló mennyiségű albumot hallgattam meg, mint tavaly. Ahogy legutóbb most is vannak "igazoltan távol maradók", a lista összeállításakor úgy éreztem, ez így lesz teljesen kerek. Nem is szaporítom tovább a szót, jó böngészést (és esetleges belefülelést)! 

Airbourne – Boneshaker

Jelen lemezről már hosszabban kifejtettem a gondolataim, és az akkori álláspontom azóta is fenntartom. Az Airbourne elkészített egy újabb hangulatos, ugyanakkor a korábbiaknál némileg haloványabb lemezt. Rövidsége okán többször is végig lehet hallgatni egymás után, de folyton ott marad az érzés az emberben, hogy a dalok nincsenek teljesen kidolgozva. Remélem három év múlva a következő lemezzel ennél nagyobbat gurítanak.

Alter Bridge – Walk The Sky

Az Alter Bridge új lemezét hatalmas várakozás előzte meg részemről (is), így evidens volt, hogy a megjelenés után nagyon sokat fog pörögni a lejátszómban. Így is történt, és ahogy akkor említettem, némileg csalódást okozott. Megvannak a maga kiemelkedő pillanatai, de összességében mégis hullámzó az összkép. Látva Mark Tremonti kiadott lemezeinek mennyiségét az utóbbi években, ildomos volna egy kreatív szünetet tartani, hogy a mennyiség ne menjen a minőség rovására.

As I Lay Dying – Shaped By Fire

Szerintem nem sokan voltak, akik azt gondolták, hogy a történtek fényében (az énekes Tim Lambesis meg akarta öletni a feleségét, amiért lesittelték) lesz valaha új As I Lay Dying lemez. A zenekar többi tagja azonban megbocsájtott a frissen szabadult Timnek és ennek az eredménye lett ez az album. Aki ismeri az AILD-t pontosan azt kapja, amit vár: dallamos egyben fifikás riffek, nyaktörő tempók, Tim üvölt, mint az állat, a refrén pedig ragad a fülbe. Metalcore - vagy nevezzük, aminek akarjuk -, a jobbik fajtából.

Asphalt Horsemen – Halld, amit mondok!

Nem kicsit volt meglepő az Asphalt Horsemen bejelentése, hogy az új lemezükön átváltanak magyar nyelvre. Dalaik hangulata alapján annyira kézenfekvő volt az angol nyelv használata, hogy ebből könnyen bukta lehetett volna. A lemez többszöri meghallgatása alapján elmondható, hogy ilyesmiről szó nincs, simán átvitték a lécet. A dalok húznak, nincsenek kínrímek, és a még korábbról ismerős szerzemények is új arcot kaptak a magyar szövegnek köszönhetően. Kíváncsian várom a következő „rendes” lemezt!

Avantasia – Moonglow

Szerintem nyugodtan kijelenthetjük, hogy az Avantasia túlnőtt Tobias Sammet-en. A hiperaktív német barátunk mára jóformán többet pörög az anno sideprojectként indult zenekarával, mint az Edguy-al. A stabil, három évenkénti periódusra beállt lemezek mindig hoznak egyfajta nívót, amit illik megugrani és általában ez sikerülni szokott. Más kérdés, hogy a temérdek vendégzenész ellenére néha egybemosódnak a szerzemények. Ennyi év és dal után ez bent van a pakliban, és még ha nem is fogunk új Scarecrow szintű lemezt kapni (amin nálam a definitív Avantasia album), bármikor el lehet hallgatni ezt az új dalcsokrot is, ha ki szeretnél szakadni egy kicsit a valóságból.

Backyard Babies – Silver And Gold

A Backyard Babies rendesen aláásta a renoméját legutóbbi lemezükkel, így nem kicsit volt bennem félsz az új korongot illetően. Szerencsére a svédek megrázták magukat és egy sokkal jobb albumot készítettek: nyilván ez sem ér az überklasszikus Total 13 vagy a szintén kiváló Stockholm Syndrome közelébe, de legalább nincs utána hiányérzete az embernek. Egy letisztult és feelinges rock n’ roll lemezt kaptunk a Silver And Gold képében, mely kiváló aláfestés tavaszi és nyári estékhez, de bármikor elő lehet venni, ha le akarunk lazulni egy kicsit.

Black Star Riders – Another State Of Grace

Meglehetősen meglepett, amikor bejelentette távozását az egyik fő dalszerző Damon Johnson. Mivel stílusa markáns részét képezte a Black Star Riders zenéjének kérdéses volt a hogyan tovább. Már az előző Heavy Fire albumon is kezdtek eltávolodni a Thin Lizzy vonalától, ezen az új lemezen azonban tényleg csak pillanatokban tűnik fel a legendás előd hangulata. (Oké, a linkelt dalban pont feltűnik...) Az egyre inkább háttérbe húzódó főnök Scott Gorham persze ezúttal sem nyeretlen kétévesekkel vette körbe magát, így valamelyest azért mégis borítékolható volt a minőség. Elkanyarodás ez a lemez, de a jobbik fajtából: a végeredmény így is ütős. Aki viszont tömény Thin Lizzy esszenciát vár még mindig, az messzire kerülje!

Children Of Bodom – Hexed

Dicstelen véget ért a finnek egyik legnépszerűbb metalzenekarának karrierje. Jelen állás szerint nem tudjuk mit hoz a jövő, nagy eséllyel a Hexed volt az utolsó Children Of Bodom lemez. Mely – ha már így alakult – méltó elköszönés, és visszahoz valamit abból, amiért régen szeretni lehetett őket. Bevallom nekem a Blooddrunk környékén elveszett az érdeklődésem, és az azt követő albumok meglehetősen egybefolytak. Ezért volt meglepetés, hogy ezúttal egy ilyen erős lemezanyagot szállítottak le. Kár értük...

Crazy Lixx – Forever Wild

Közhelyszámba megy, de ha az ember jó féle rock n’ roll zenét akar hallgatni, akkor ne Los Angeles-ben keressen, hanem fent északon. A svéd Crazy Lixx mára stabil ponttá vált a másodosztályban és noha globálisan áttörni már nyilván soha nem fognak, pozíciójukat magabiztosan őrzik. A rengeteg tagcserét átélt csapat mára megszilárdulni látszik, aminek eredménye ez a kerekre csiszolt, hiperdallamos album. Előző lemezükhöz képest sikerült előre lépni egy nagyot, és noha valamelyest változott a hangzásuk a korai albumokhoz képest, még mindig tudnak azonnal ható dalokat írni. Már tényleg csak egy önálló koncertet szeretnék valahol a közelben...

Killswitch Engage – Atonement

Az eredeti énekes Jessie Leach visszatérése óta a Killswitch Engage is beállt a három évenkénti lemezkiadási periódusra. Noha sok kritikában az egekig magasztalták a lemezt, szerintem nem ANNYIRA jó, mint ahogy sok helyütt írják. Nyilván nagyon minőségi a cucc, produkciós szempontból is tökéletes, nagyobb hangerőnél konkrétan leszabja az ember arcát, de egy hangyányit laposabbnak érzem, mint pl. a Jessie-vel készült visszatérő lemezt a Disarm The Descent-et. Amiért mégis meg KELL hallgatni, az a csapat korábbi énekesét is felvonultató The Signal Fire című dal. Már ezért megérte, hogy elkészüljön ez a lemez!

Leander Kills – Luxusnyomor

Köteles Leander mára tényezővé vált a honi rockzenei színtéren, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a csapata iránti töretlen érdeklődés. Mióta Rising-ről Kills-re váltott eszement tempót diktál, gyakorlatilag nincs év, hogy ne jelentkezne valami új kiadvánnyal, ennek legújabb tagja, az év elején megjelent harmadik Leander Kills korong. Szerencsére tudott csavarni egy kissé a dolgon, és változatosabb lett a végeredmény, mint legutóbb, annak ellenére is, hogy dallamai meglehetősen védjegyesek. Ugyanakkor itt is ugyanazt érzem, mint az Alter Bridge esetében: szükség lenne arra, hogy feltöltse az elemeket, kapjon új inspirációkat, hogy ne süppedjen bele az önismétlés mocsarába.

Phil Campbell – Old Lions Still Roar

A Motörhead megszűnése óta a gitáros Phil Campbell nem tétovázik, a fiaival közös lemez után végre elkészítette régóta ígérgetett szólólemezét is. Ahogy korábban már írtam, aki egy új Motörhead lemezt vár, tartsa magát minél távolabb ettől az albumtól, ez ugyanis egy változatos, sok felé kalandozó, ténylegesen a szerző stílusát tükröző dalgyűjtemény lett. Az év egyik nagy meglepetése!

Pretty Maids – Undress Your Madness

Nem tudom, hogy csinálja a dán Pretty Maids, de a 2010-es években kiadott lemezeik közül egy sincs, amelyik beleszürkült volna a diszkográfiába. Egy 40 éves karrierre visszatekintő csapatnál ez mindenképpen megsüvegelendő, hogy ilyen döbbenetes teljesítményre képesek gyakorlatilag folyamatosan. Az elődökhöz hasonló, bivaly megszólalású lemez méltó folytatás a karrierjükben, a dallamos heavy metal kedvelői képtelenek lesznek tévedni vele.

Slipknot – We Are Not Your Kind

Meglehetősen itt volt már az ideje annak, hogy a Slipknot kiadja új lemezét. Mára elértek abba a státuszba, hogy aki hallott róluk valaha, véleményt nyilvánít az új lemezről. Ez az új album is kapott hideget és meleget egyaránt, én speciel azok táborába tartozom, akiknek tetszik. A debüt és az Iowa zsigeri agressziója nyilván soha nem fog már visszatérni, kár is ebben reménykedni. Aki azonban egy néhol agyelhajítós, néhol beteg, nem kevés gépi effekttel megtámogatott metalzenét akar hallani, jó helyen jár! Érdemes egy próbát tenni vele, megéri a belefeccölt energiát!

Steel Panther – Heavy Metal Rules

Amilyen jól indult a Steel Panther, mára annyira kezd ellaposodni. Első két lemezük csont nélkül „mestermunka”, az azt követő korongot még vitte a lendület, de amit azóta produkálnak az finoman szólva is felejthető. Akadnak ugyan jobb pillanatok, melyekkel még mindig tökéletesen idézik meg a ’80-as éveket, de mind dalok, és különösen szövegek tekintetében érezhető egyfajta lejtmenet. Különösen utóbbi fájó pont, hiszen a korai zsenialitást ezúttal szimpla fuckingolásra cserélték, mely vicces ugyan két dalon keresztül, de onnantól már inkább unalmas. Kár érte, remélem legközelebb ennél jobbat mutatnak.

Tankcsapda – Liliput Hollywood

Erről a lemezről is megírtam anno a magamét, és azóta sem tudok napirendre térni felette. Öt év kihagyás után ezt miképp sikerült így abszolválni, nem tudom?! Zeneileg még úgy, ahogy elmenne a dolog, de a szövegek már tényleg feszegetik a határt. Legalább a körszínpados koncertek jók voltak, ezt a lemezt meg felejtsük el mihamarabb.

The Damned Things – High Crimes

Soha nem gondoltam volna, hogy valaha új lemezt fogok hallani a The Damned Things-től, meg voltam róla győződve, hogy egyszeri blöffről van szó. Némileg módosult tagsággal, de a srácok ismét ránk szabadítottak egy új albumot, mely semmi olyat nem mutat, amit ne hallottunk volna korábban, azonban legalább tele van ütős dalokkal! Aki kíváncsi rá, hogy mit csinálnak az Anthrax, a Fall Out Boy és az Every Time I Die egyes tagjai szabadidejükben, itt megtalálja a választ!

The Treatment – Power Crazy

A brit The Treatment-et néha nem igazán tudom hova tenni. Még 2014-ben láttam őket az Alter Bridge előzenekaraként, azóta kiadtak két lemezt, elfogyasztottak két énekest, és még véletlenül sem jöttek a közelbe koncertezni. Pedig ez a nem kevés AC/DC hatást felvonultató, roppant feelinges zene könyörög azért, hogy élőben is hallhasd! Noha ezúttal sem csináltak mást, mint megírtak egy csokorra való húzós, kő egyszerű rock n’ roll szerzeményt tele együtt üvöltős refrénekkel, nagyobbrészt mégis működik a dolog.

Volbeat – Rewind, Replay, Rebound

Mára a Volbeat is meghatározó tényező lett a világ rockzenei vérkeringésében: felküzdötték magukat az első vonalba, felettük tényleg csak a leg-leg-leg ligába tartozó globálzenekarok foglalnak helyet (Metallica, Guns N’ Roses, AC/DC, stb.). Igaz, miképp korábban írtam, ehhez kellett egy váltás, elhagyták a korai kő metal hangképet, és egy sokkalta polírozottabb, felvizezett hangzással álltak elő, mely képes a szélesebb rétegeket megfogni. Ugyan vannak jó pillanatai a lemeznek, de érezhetően egyre inkább nem nekem szól.

Whitesnake – Flesh & Blood

Egy ekkora múlttal rendelkező zenekarnál mindig bent van a pakliban, hogy aktuális lemezük egyben az utolsó is, és ismerve az énekes/főnök David Coverdale hozzáállását ez simán lehet realis. Amennyiben így van, úgy méltán lehetnek büszkék erre a korongra, mely meglehetősen nagy kihagyás után, és nyögvenyelősen állt össze, de a végeredmény több, mint kielégítő. Hozza a hamisítatlan Whitesnake hangulatot, és noha Covi hangjával valószínűleg nagyon megküzdött a hangmérnök a felvételek közben, így sem érzi azt az ember, hogy félvállról vették volna a dalírást. A kissé talán túl hosszú lemez tele van jobbnál jobb szerzeményekkel, de néha becsúszik egy-egy jellegtelenebb is. Az ezredforduló óta kiadott albumok színvonalát azonban csont nélkül hozza.