Bíborszínű varázslat - Deep Purple (2019. december 9. Budapest)

Akárhogy nézzük, sajnos lassan elérünk abba a korba, amikor a ma már dinoszaurusznak nevezett zenekarok nemsokára befejezik az aktív pályafutásukat. Ebből a listából elég a Black Sabbath-ra, a Scorpions-ra, a KISS-re vagy épp jelen írásom tárgyára, a Deep Purple-re gondolni. Nincs mit tenni, az idő könyörtelenül száguld és ahol a tagok már a 70-es éveiken túl vannak, ott előbb-utóbb Damoklész kardjaként lebeg felettük a befejezés súlya. Addig azonban még megmutatják nekünk, hogy hiába a kor, nem kell őket leírni!

Egy viszonylag sima út után kapunyitás előtt bő másfél órával értünk ki az Arénához, ami az én mércémmel mérve simán kibírható fél lábon. A kiírt időpontban minden különösebb probléma nélkül nyitották a kapukat, szerencsére tolakodás sem volt, így minden gond nélkül, nyugalomban lehetett haladni. A színpad előtti helyünk elfoglalása után bőven volt idő kimenni ruhatárazni, mosdóba, illetve italért is.

A várakozás kínkeserves percei csigalassúsággal haladtak, de 19:45-kor végül megtört a jég és a deszkákra sétált az előzenekar, a kanadai illetőségű Monster Truck. Ez volt a negyedik találkozásom a favágókkal és ahogy eddig, úgy ezúttal sem okoztak csalódást. Bő 45 perces blokkjukba 10 dalt préseltek bele, ironikus módon a tavaly megjelent, kommerszebbre vett True Rockers albumot teljesen mellőzték. Az olyan dalok mellé, mint a nyitó Don’t Tell Me How To Live (az ars poetica!), az Old Train, a The Lion vagy a Sweet Mountain River viszont elővezettek több, eddig nem publikált új szerzeményt, amelyek egytől egyig bizakodásra adnak okot. Most már tényleg csak abban reménykedem, hogy egyszer egy saját, egész estés koncerten is elcsíphetem őket, nem mindig előzenekarként. Mondjuk egy Dürer kertes koncert adná. Nem kicsit.

Majd rövid átszerelés következett, hipp-hopp „letakarították” a színpadot, és pontban a kiírt kezdéskor felcsendült az introként használt Gustav Holst szerzemény „A bolygók” szvit „Mars -  The Bringer Of War” tétele. A Deep Purple tagjai egymás után sétáltak fel az intro alatt, és rögtön belekezdtek az überklasszikus Highway Star-ba. Természetesen az énekes Ian Gillan lépett utoljára a pódiumra és ő kapta a legnagyobb üdvrivalgást is a közönség részéről. Korukhoz képest hihetetlen svunggal játszottak és szünet nélkül mentek át a szintén stabil bútordarabnak számító régi-régi Pictures Of Home-ba.

Ilyen harapós kezdés után tovább betonoztak az őrületes grooveal rendelkező -ugyancsak őskövület- Bloodsucker-el, amit most hallottam élőben először. A Demon’s Eye-hez sem volt még szerencsém élőben, bár nem is igazán a kedvencem. Mondjuk szívesebben hallottam volna helyette a Fireball-t, de persze ettől a daltól sem vérzett be a fülem. Majd érkezett az este egyik csúcspontja, a Steve Morse fémjelezte korszak -számomra- legjobb dala a Sometimes I Feel Like Screaming. Nem gondoltam volna, hogy ezt a dalt valaha élőben hallom, és annak ellenére, hogy kb. a feléig játszották el mégis a legmaradandóbb emlék lett az elhangzott szerzemények közül. A dal első szólója után váltottak át Steve Morse magánszámába, ami egy pár perces gitárszóló volt, a rá jellemző egyedi manírokkal.

A Jon Lord-nak dedikált Uncommon Man szintén nagyot ment élőben, alapból van egy olyan húzása, ami ordít azért, hogy koncerten játsszák. A végén a mester fényképét is kivetítették, méltó módon adózva az emléke előtt. A szintén örök koncertfavorit Lazy-t sem lustulták el (bocs a rossz szóviccért), a Sometimes mellett a másik csúcspontot jelentette nekem. Gillan itt egy mikulássapkában tért vissza a dal közepén, és így vezette elő állandó herfliszólóját, mintegy reflektálva a közelgő ünnepekre.

A legutóbbi lemez nyitódala a Time For Bedlam is hatalmasat szólt, nem véletlenül hagyták bent a programban. Akik 70 évesen ilyen kaliberű dalokat képesek írni, ne gondolkozzanak a befejezésen kérem! A billentyűs Don Airey változatos, ugyanakkor több klasszikust megidéző magánszámából kibontakozó Perfect Strangers felcsendültekor már sejthető volt, hogy közelebb vagyunk a koncert végéhez, mint az elejéhez. A ’84-es újjáalakulás utáni első lemez címadója mára ugyanúgy kihagyhatatlan darab lett, mint több ’70-es években született testvére. Nem érdemtelenül, ugyanis egy hihetetlenül fogós, ugyanakkor energikus darabról beszélünk.

Az ezt követő Space Truckin’-t a hőskorban 20 percesre is elnyújtották, most nem volt ilyen maratoni hosszúságú, ugyanakkor az összes tag rendesen megdolgozta a hangszerét. Különösen a dobos Ian Paice aki 71 évesen beiktatott egy olyan duplázós betétet a dal végén, ami hallatán akaratlanul is kiszaladt egy „Azt a kurva!” a számon. A zárás természetesen nem lehetett más, mint minden riff ősatyja, gitárosok első lépese, a Smoke On The Water. Értelemszerűen nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom ezen a dalon volt a legnagyobb beindulás a közönség részéről, konkrétan olyan megjegyzést is hallottam, hogy volt, aki csak ezt a dalt ismerte, úgy jött koncertre, a többin vígan mobilozott. Egészségére.

Némi pengetőszórás és elbúcsúzás után persze visszatértek egy ráadás erejéig. Talán leghíresebb feldolgozásuk, a Hush adott volt, hogy nem maradhat ki a szórásból: itt kicsit visszarepülhettünk az időben, ugyanis a két „új fiú” Don Airey billentyűs és Steve Morse gitáros egy akkora kérdezz-felelek betétet épített a dal közepébe, hogy a fal adta a másikat. A ritmusszekció játszi könnyedséggel követte le őket, öröm volt hallani, ahogy egymásnak adogatták a labdát. Végül a basszusgitáros Roger Glover is bemutatta, hogy miért is van ott, ahol, a szólójából kibontakozó Black Night-al feltették a pontot az i-re. (Közbeiktatva egy Hendrix betétet!) Arra is jutott energia, hogy a dal közepén Morse megénekeltette a közönséget: lejátszott egy futamot a gitárján amire „kénytelenek” voltunk válaszolni. Majd ismét elbúcsúzás és végleg levonultak a deszkákról.

Én meg nem nagyon tudom mit írhatnék. Harmadik alkalommal láttam a hard rock egyik úttörő zenekarát, de talán ez volt a legjobb koncert az eddig látottak közül. Hihetetlen felszabadultan, mindenféle stressz nélkül játszottak, látni rajtuk, hogy még mindig élvezik a koncertezést. És persze, el lehet mondani a szokásos mantrákat, hogy ez már nem az igazi, mert nincs itt Blacmore és Lord, meg Gillan sem énekli már ki a Child In Time-ot, de aki megnézi egy koncertjüket, az kizárt, hogy csalódva távozzon. Fogalmam sincs mennyi év van még bennük (jövőre amúgy új lemez, de a turné azért kétesélyes), illetve látjuk e még őket hazai színpadon, de ha ez volt az utolsó élő találkozásom velük, én hálát adok a sorsnak, hogy láthattam a zenekart. Azért bízzunk benne, hátha!