A nap, amikor minden megtörtént - Metallica (2019. augusztus 16. Bécs)

augusztus 18, 2019

A nap, amikor minden megtörtént - Metallica (2019. augusztus 16. Bécs)

Szerintem nyugodtan kijelenthetjük, hogy egy Metallica koncert mindig kiemelt eseménynek minősül. A 2016-ban startolt WorldWired turné töretlenül halad tovább, a harmadik Európa körben áthozták hozzánk az USA-ban már látott gigaméretű stadionszínpadot. A tavalyi körszínpados turné lehetőséget adott arra, hogy olyan közel legyenek a közönséghez amennyire az ő szintjükön ez lehetséges, ez a monstre méretű összeállítás pedig azt mutatta meg, miért ők a vezetők a legfelsőbb ligában. Nekem azonban nem csak emiatt maradt emlékezetes ez a nap…

A jegyet gyakorlatilag az árusítás első pillanatában megvettem, nem bíztam a véletlenre. Utólag jó döntésnek bizonyult, ugyanis percek leforgása alatt talált gazdára az összes állóhelyre szóló belépő. A koncert előtt bő három héttel meghirdették a Fan Club tagok számára a versenyeket: Meet & Greet illetve Snake Pit kategóriában. Előbbi a zenekarral való találkozást foglalja magában, utóbbi pedig a stadionkoncerteknél használatos színpad előtt megbúvó elkerített rész, melyet egy kifutó vesz körbe. Ezekhez egyébként nem kell semmit csinálni, csak regisztrálni a zenekar weboldalán, valamint érvényes belépővel rendelkezni az adott koncertre, amelyik helyen pályázni szeretnél.

Bokassa

Ahogy tavaly, úgy idén is bepróbálkoztam hátha szerencsém lesz, amivel kezdetét vette egy kisebb hullámvasutazás. A weboldalon fel voltak tüntetve az infók, hogy meddig van lehetőség nevezni, illetve mikor küldenek értesítőt. A koncert előtti hét szerdáján került ki az információ, hogy kiküldték az értesítést a nyerteseknek. Végignéztem a leveleim, de semmit nem találtam. Tavaly is kaptam e-mailt, hogy köszönjük a részvételt, sajnos most nem nyertél. Az elkövetkezendő napokban többször ránéztem a leveleimre, de ugyanúgy nem érkezett semmi. Elkönyveltem magamban, hogy ezúttal sem sikerült, de nem baj, maga a koncert így is jó lesz!

Szombat kora délután ismét ránéztem a levelekre, és valamiért rákattintottam a SPAM mappára. Jó ideje nem volt benne semmi, valamint értesítés sem érkezett, hogy ott landolt volna bármi. Amikor megnyílt a mappa és ott figyelt benne a levél, hogy „You are the lucky winner of something every Fifth Member covets - the Meet and Greet Pass!”, én azt hittem ott helyben megáll a szívem. Rákattintva a levélre és elolvasva jött a következő sokk, ekkor azonban már teljesen más aspektus miatt. A levél végén állt, hogy visszajelzést kérnek péntek reggel 9-ig (atlanti idő szerint) arról, hogy vettem az adást, ott leszek valóban. Ráguglizva a világórára konstatáltam, hogy bő 12 órával kicsúsztam a megadott határidőből. Alig akartam elhinni, hogy ez megtörténik, úgy voltam vele bár ne láttam volna meg a levelet!

Ghost

Próba szerencse alapon írtam egy választ, mely dióhéjban tartalmazta az okaimat, hogy miért kéne ott lennem, annak ellenére, hogy későn jeleztem vissza: leírtam, hogy valójában nem láttam a levelet, mert a SPAM-ek közé került, ezért válaszolok későn; nagyon szeretnék ott lenni, épeszű ember nem mondja ilyen lehetőségre, hogy nem; illetve hát legyenek jó fejek és engedjék meg, hogy mégis…Két napig hozzám se lehetett szólni, kb. teljesen magam alatt voltam. Úgy éreztem magam, mint aki megnyeri a lottót, de utána konstatálja, hogy a szelvény, amit nézett az a múlt heti.

Hétfőn délelőtt csak megszokásból sandítottam rá a leveleimre, és ekkor jött a harmadik sokk! Ugyanis válaszoltak, méghozzá pozitív értelemben: köszönik a visszajelzést, majd jelentkeznek. Mondhatni újra elindultam a hullámvasút teteje felé, de a csúcsára csak pénteken értem fel.

A hosszúra nyúlt bevezető után lássuk a koncert napján történt eseményeket! Megpróbálom nem „Háború és béke” hosszúságúra nyújtani, bízom benne, hogy sikerülni fog. Szóval szerdán megérkezett az információs levél, benne minden részlettel. Mik a szabályok, mit lehet bevinni, mit nem, és hol valamint mikor lesz a találkozási pont. Külön kihangsúlyozták, hogy a pénztárakban ne kérdezősködjünk, mivel nem tudnak infót adni a dologról.

Ghost

A kiírt 15:30-as időpont előtt bő egy órával érkeztünk meg a helyszínre, miután kisebb kálvária árán sikerült parkolót találni a környéken. Ekkor ideiglenesen búcsút vettem a többiektől, mondván majd bent találkozunk. Odamentem a megadott helyre, és kérdezgettem az embereket, hogy van még valaki, aki nyert, történt bármi érdemleges?! Az ötödik embernél szerencsém volt, egy szlovák srác is hasonlóan mázlisának mondhatta magát, így elkezdtünk diskurálni. Nem sokkal később egy kiáltásra lettünk figyelmesek („Meet & Greet winners, come here please!”), ugyanis jöttek a zenekar emberei, akik lebonyolítják a dolgokat. Egyesével ellenőrizték a jegyeket és az azonosító okiratot, majd odaadták a karszalagot. Valamint egy másik karszalagot, egy belépőt a Snake Pit-be, mintegy extraként! (Ez egyébként szintén bent volt az információs levélben, azonban ezt csak utólag konstatáltam…) Na itt kis túlzással kifeküdtem! Nem elég, hogy találkozhatok annak a zenekarnak a tagjaival, akik 2003-ban úgymond a belépőm jelentették ebbe a zenei közegbe, de még „páholyból” is nézhetem a koncertet!

Ezután elindultunk a stadion túlsó végébe, arra, ahol a színpad állt. Oldalt mentünk be az egyik bejáraton, ekkor volt lehetőség mosdóba menni. Miután mindenki végzett, egy folyosóra vittek bennünket, ahol fel kellett sorakozni egymás mellé. Ismertették a szabályokat, majd kezdődött a várakozás. Ekkor számoltam meg, nem voltunk sokan, mindössze tizenegyen. Bő fél óra telt el, amikor elsőnek érkezett a basszer Robert Trujillo. Nem egy szószátyár típus, de ha kérdeztél tőle készséggel válaszolt minden feltett kérdésre. Aláírt, elkészült a fotó, néhány mondat, elköszönt és ment a dolgára. Újabb 10 perc múlva befutott a Metallica alapító tagja és motorja, a dobos Lars Ulrich. Ahány ember, annyi vélemény található a személye kapcsán, én azonban ebben a néhány percben megértettem, miért tart ott a zenekar ahol. Sugárzott róla a jó értelemben vett mániákusság és nyitottság, valószínűleg ez az, ami a mai napig hajtja előre. A zenekartagok közül ő töltötte kint a legtöbb időt, mindenkivel percekig beszélt: megkérdezte a neved, honnan jöttél, hányadik koncerted, mivel foglalkozol, stb. Amikor bemutatkoztam neki megdicsérte a nevem, tetszett neki a hangzása, azt mondta: „Fasza, erőteljes név, játszol valamilyen zenekarban? Ilyen névvel kellene.” :) Miután végzett, szinte azonnal jött a gitáros Kirk Hammett. Négyhúros kollégájához hasonlóan ő sem az a nagydumás típus, de szintén készséggel válaszolt minden feltett kérdésre. Szlovák cimborám azt kérdezte tőle, melyik a kedvenc gitárszólója, amire hirtelen nem tudott mit mondani, én pedig nekiálltam súgni, hogy „Ride The Lightning”! Elnevette magát, és mondta, hogy „Yes it’s a good choice”. :) És ennyi volt az egész, a frontember James Hetfield sajnos nem tette tiszteletét. Ezt sejteni lehetett előre, ugyanis 2013-ban volt kint utoljára ilyen találkozón. Megvan rá az oka, erről több helyen is nyilatkozott, nem nehéz rátalálni és elég egyértelmű. (Csak annyit mondok a félreértések elkerülése végett: nem azért nem jön ki, mert annyira beképzelt, hogy nem áll szóba más földi halandókkal!) Az más kérdés, hogy a másik csoportba tartozó Meet & Greeteseknél kint volt, gyaníthatóan ott rászóltak, hogy ha kifizetnek durván 800000 Ft-ot, akkor leszel szíves megerőltetni magad. :)

Ghost

Miután mindez lezajlott, mehettünk a színpadhoz. Bőven időben voltunk, még egyik előzenekar sem lépett színpadra. A Snake Pit-be belépve alig lézengtek ott, így sikerült egy jó helyet kifogni oldalt, közvetlen a színpadra könyökölve. Ennek később még jelentősége lesz! Szerencsére ki-be lehetett mászkálni, így volt idő elmenni egy-két italért. A színpad már rég készen volt, és nem egészen fél óra várakozás után felsétáltak az első előzenekar, a norvég Bokassa tagjai a pódiumra. A trió egy meglehetősen új formáció, és azért kerültek ebbe a posztba, mert Lars Ulrich-nak megtetszett a zenéjük. Előzetesen nem hallgattam bele, így kíváncsian vártam mit produkálnak. Zeneileg kissé hasonlóak, mint a tavaly ugyanilyen státuszban látott Kvelertak, itt talán egy hangyányit több a grooveos elem a zenében. De ugyanolyan parasztlengőt képes adni, mint az előbb említett szintén norvég kollégák dalai. Itt ugyan nincs annyira kidomborítva a punkos él, de határozottan jó volt az előadás, vitte a lendület. Más kérdés, hogy a fél óra bőven elég volt, hosszú távon esélyes, hogy kissé monotonná válna.

Egy gyors átszerelés után érkezett a második előzenekar, az utóbbi évek egyik legmegosztóbb zenekara, a svéd Ghost. Akárhogy is, azt el kell ismerni, hogy ez az egész jelenség valami hihetetlen precíz módon van kitalálva, mind a koncepciót, mind a zenét tekintve. Amennyiben ránéz egy laikus ember, 150%, hogy elborzadna, és azt gondolná, hogy a Pokol megérkezett hozzánk, és a zenekar tagjai ennek hírnökei. Ennél nagyobbat tévedni sem lehetne, ugyanis zeneileg egyáltalán nem azt kapja az ember, amire számítana. Elég csak meghallgatni a Dance Macabre című dalukat, ami nettó ABBA, csak rockzenei körítéssel. Akadnak ugyan súlyosabb, morcosabb témáik, de a dalok mégis azonnal beülnek a fülbe. A színházat idéző körítés meg csak hab a tortán! Bő egy órát töltöttek a színpadon, és ebbe a 60 percbe igazi slágerparádét kaptunk: Rats, Cirice, Square Hammer vagy a már említett Dance Macabre. Ezek mellett jó kontrasztot képeztek az olyan fajsúlyosabb dalok, mint a Mummy Dust vagy az Absolution, hogy csak néhány példát említsek. Számomra a csúcspontot a lemezen is hatalmas instrumentális tétel, a Miasma hozta el. Nem gondoltam, hogy a dal végi szaxofonszólót is élőben abszolválják, de mégis! Nem lövöm le a poént, TeCsőn vagy képeken látni lehet, és aki élőben is át szeretné élni az élményt, az decemberbe ne habozzon Budapestre menni, mivel ott fognak koncertet adni!

Metallica

És akkor a lényeg! Várni senki nem szeret, ahogy az itt is bebizonyosodott. Amíg zajlott az átszerelés, a közönség elszórakoztatta magát hullámzással, melynek mindig üdvrivalgás lett a vége, amikor körbeért. Néha csapott fel egy-egy füttykoncert, jelezve, hogy ideje lenne már elkezdeni a koncertet. Fél 9 után néhány perccel aztán megszólalt az AC/DC klasszikus It’s A Long Way To The Top, ami mindig a koncert felvezetése, és ami még soha nem tűnt ilyen hosszúnak. Majd jött az Ecstasy Of Gold, már itt hatalmas együtténekléssel és tömény libabőrözéssel! Végül a Metallica –akárcsak tavaly- a Hardwired-al robbant be a színpadra. Iszonyat jó kezdőnóta, másodpercek alatt képes megdobni az adrenalinszintet. A másodikként érkező The Memory Remains koncerten sokkal jobb, mint lemezen, ráadásul itt sikerült csavarniuk egyet a dalon: míg tavaly fokozatosan fejezték be, egymás után halkítva el a hangszereket, végül csak a közönség énekét hallva, addig itt visszajöttek a műsorba, és egy majdnem thrashes befejezést adtak a szerzeménynek!

Innentől aztán egy olyan dalcsokrot kaptunk, amitől minden die hard fanatikus nettó seggre ül. Olyan dalok hangzottak el, mint az általam élőben még sosem hallott The Four Horsemen, az „új” lemezes Here Comes Revenge (szökőévente ha előkerül!), a No Leaf Clover (!!!!!) vagy a Frantic (mennyivel jobban szól élőben, atyaég!). Közben volt azért egy Harvester Of Sorrow, egy Unforgiven és egy Sad But True is, mintegy kontrasztot képezve a fentebb említett kevésbé nyilvánvaló darabokkal. Az ezek után következő Moth Into Flame most is sütött, benne az egyik legfülbemászóbb refrénnel, amit megírtak.

Metallica

Természetesen itt sem maradt el Kirk és Rob magánszáma, ezúttal egy Wolfgang Ambros dalt, a Schifoan-t szedték elő, amit töredelmesen bevallok, nem ismerek (erre is úgy kellett rákeresnem, mert fogalmam nem volt), de a sógorok annál inkább megvadultak, amikor felhangzottak az első akkordok. Innentől kezdve aztán szó szerint slágerparádé volt: az One minden eddiginél brutálisabb látványt kapott, a lézerektől kezdve a lángnyelveken át a tűzijátékig mindent felvonultattak, és még Lars sem rontotta el az elhíresült kétlábdobos részt. Akárcsak tavaly, szünet nélkül mentek át az egyik legalapabb ’tallica dalba a Master Of Puppets-be.

A gitáros szekció alapból sokat időzött a kör alakú kifutón, gyakorlatilag centiméterekre tőlünk, de a slusszpoén csak most következett! A kifutó elejére felemeltek még egy dobfelszerelést és a következő három dalt teljes egészében elöl állva játszották végig: a For Whom The Bell Tolls alatt még egy kis ökörködésre is jutott idő, a setlistbe visszakerült brutkó Creeping Death pedig elhozta az este legemlékezetesebb pillanatát számomra. A dal utolsó taktusainál James Hetfield sétált oda hozzánk és letérdelve fejezte be a számot. A legvége előtt odaadta a pengetőjét és mutatta, hogy pengessem meg a gitárját! Tesssééééék?! Ekkor már tényleg nem tudtam eldönteni, hogy ébren álmodom, vagy ez a valóság. Innentől fogva még inkább képtelenség volt letörölni a vigyort az arcomról, néha még most sem akarom elhinni, hogy ez megtörtént velem. A zárás az ismét a setlist végére került őskövület Seek & Destroy-nak jutott, majd levonultak a deszkákról.

Metallica

Persze ráadás nélkül nem mehetnek sehova, így visszajöttek még három dalra, ezek nem változtak tavalyhoz képest: a Spit Out The Bone élőben is hengerel (annak ellenére, hogy kicsit szétestek benne), a Nothing Else Matters-t végre teljesen végigjátszották, nem rögtön a gitárszóló után mentek át a záró megasláger Enter Sandman-be. Itt Hetfield elsütötte a szokásos trükkjét, amikor a kivetítőn bemutatta az adott városnak gyártott egyedi gitárpengetőt, amit persze hatalmas üdvrivalgás kísért. Majd elbúcsúztak, kiszórtak három vödörnyi pengetőt és dobverőt, mindenki szólt néhány szót és levonultak. Mindennel együtt 140 percet töltöttek a színpadon, ami párját ritkítja a mai mezőnyben.

Zeneileg nagyon összeszedettek voltak, Lars és Kirk is tartotta az egy ideje esedékes jó formáját, néha akadt egy-egy vendéghang vagy elcsúszás, de ez élő koncerten természetes. Hetfield úgy néz ki, mint az ezredforduló után, újra hosszú hajjal és harcsabajusszal. A hangja is rendben van, nyoma sincs a néhány évvel ezelőtti szenvedéseknek. Trujilloval egyetemben ismét ők adták a biztos alapot, amire nyugodtan lehetett építeni.

Metallica

És ennyi. Még ez is enyhe kifejezés, de ez egy varázslatos nap volt számomra, olyan dolgok történtek meg, amiről soha nem gondoltam volna, hogy átélhetem őket. Nem hinném, hogy még egyszer adódni fog egy ilyen lehetőség az életemben, ezért biztosra veszem, hogy erre a néhány órára örökké emlékezni fogok. Mikor megyünk legközelebb?