Mindenki ilyen koncertet szeretne látni - Black Stone Cherry (2019. július 8. Budapest)

július 10, 2019

Mindenki ilyen koncertet szeretne látni - Black Stone Cherry (2019. július 8. Budapest)

Gyakorlatilag kijelenthetjük, hogy a Black Stone Cherry már hazajár Magyarországra, hiszen az elmúlt négy év alatt harmadízben adtak koncertet a fővárosban. (Ezeken kívül volt még egy esemény meghirdetve, de sajnos akkor a komplett Európa turnét lefújták.) A tavalyi Track-es koncert után ezúttal ismét az A38 hajó adott otthont az estének, amit eleve jó előjelnek vettem: ötödik alkalommal láttam a csapatot, de a mai napig az első, szintén hajós koncertet tartom etalonnak.

Délután fél 4 körül érkeztem meg a fővárosba, a helyszíntől nem messze sikerült leparkolni és már indultam is a hajóhoz. A zenekar busza ekkora ott horgonyzott a rakpart mellett (bocs!), a bejárat mellett pedig egy ismerősömbe futottam bele, akit nemsokára még néhány további cimbora követett, így szerencsére nagyon gyorsan telt az idő kapunyitásig.

Unatkozni persze nem unatkoztunk, hiszen a zenekar 75%-a, Chris Robertson kivételével ott grasszált a helyszínen. Mivel relatíve kevesen voltunk, ezért gond nélkül odajöttek(!), aláírtak, fotózkodtak, mindenkivel váltottak néhány mondatot. Ilyenkor azért mindig sikerült egy kicsit elámulni, hogy mennyire meg tudnak maradni hétköznapi figurának. (Robertsonnal a koncert után sikerült összefutni, akárcsak a többiek, ő is egy halál közvetlen figura.)

A tervezett kapunyitás ugyan csúszott egy bő fél órát, de mivel még mindig csak kb. 20-an lézengtünk a helyszínen, így abszolút zökkenőmentesen zajlott minden. Mire az előzenekar, a hazai színeket képviselő Slowmesh a színpadra lépett, már rendesen megtelt a hajó gyomra, ami jó pont, hiszen a többség általában csak a főattrakcióra kíváncsi, ezért nem is töri magát, hogy korábban odaérjen. De nem itt, és nem most!

A Slowmeshről bő egy hónappal ezelőtt hallottam először, a HammerWorld magazinhoz csomagolt Deep Seven válogatás lemeznek köszönhetően. Az ott hallott két dal alapból biztató volt, így kíváncsian vártam mit produkálnak élőben. Az első dal első felét leszámítva perfekt volt a produkció, és amikor végre a gitárokat is hallani lehetett, onnantól nem lehetett nem megmozdulni a zenére. Kezdjük ott, hogy már a kiállásuk is abszolút rockzenekart tükrözött, a farmer + fekete póló/ing "egyenruha" abszolút elérte a kívánt hatást.

Maga a zene, melyben előfordulnak stoneres, grungeos, metalos elemek…Hagyjuk. Sok mindenből tevődik össze, felesleges mindig kategorizálni. Jó volt? Igen! Na. Szóval a dalok húzták magával az embert, a ritmus lüktetett, a gitárok haraptak, az ének szárnyalt, gyakorlatilag minden dalba jutott egy emlékezetes refréntéma. Dalcímeket ugyan még nem tudok mondani, de a koncert meggyőzött arról, hogy az este végén mennem kellett a merchpulthoz CD-t venni. (Azt meg már csak zárójelben jegyzem meg, hogy a gitáros Kálló Péter törött lábbal, járógipszben tolta le a koncertet! Maximális riszpekt, és innen is mielőbbi gyógyulást kívánok!)

Bő háromnegyed órás előadásuk után egy gyors átszerelést követően pontosan negyed tízkor megszólalt az intro, és a Black Stone Cherry tagjai hatalmas üdvrivalgás közepette bevonultak a világot jelentő deszkákra. Nem ért nagy meglepetésként, hogy ismét a Burnin’ volt a nyitódal, de így harmadjára látva őket ezen a turnén, talán most kezdtek be a legnagyobb svunggal. Az ezt követő Me And Mary Jane - Blind Man kettős gyakorlatilag borítékolható volt a koncert elején: mindkettő slágerdarab, de egyformán a zorallabb fajtából.

Ezután egy úgynevezett medley következett (értsd: több dalt fűznek egybe), mely egy ősrégi bluesdallal a Can’t You See-vel kezdődött, a szintén relatíve ismertebb saját dal In My Blood-al folytatódott, beleszőve a közepébe egy reggae betétet. Majd jött az este fénypontja (legalábbis nekem): a Ghost Of Floyd Collins előszedésére abszolút nem számítottam. Igaz koncert előtt, amikor beszélgettünk a tagokkal, pedzegettem nekik, hogy tökre örülnék, ha eljátszanák a kedvenc dalom – Devil’s Queen-, ami végül nem hangzott el, de ezzel maradéktalanul „kárpótoltak”. Talán majd egy következő alkalommal:)

A Bad Habit szintén lemezbemutatós dalként szerepelt a programban, a közepébe ágyazott hirtelen váltás még mindig überzseniális. A Like I Roll és a My Last Breath igazi utaztatós zene, ennél a két dalnál lehetett egy kicsit szusszanni. A Cheaper To Drink Alone aztán ismét felpörgette a fordulatszámot, a végébe beleszőve egy kis Hendrix megemlékezést a Purple Haze képében.

Az ezt követő dobszólóból (John Fred Young egy vadállat!) kibontakozó –amúgy szintén régi blues standard- Hoochie Coochie Man kezdő hangjaitól egy kissé fáztam, ugyanis tavaly Bécsben túlzottan elnyújtották a dalt, ami sajnos már az unalom határát kezdte súrolni akkor. Nem úgy itt! Kezdve ott, hogy a csapatot billentyűn kísérő srácot – aki ránézésre úgy nézett ki, mintha "egy kentuckyi kocsma csaposa lenne, de jó lesz ide alapon becuccoljuk a billentyűk mögé"- az énekes Chris Robertson felállította, és odaadta neki a gitárját, hogy játsszon rajta. A srác nem ijedt meg a feladattól, és egy olyan szólót odakanyarított, hogy köpni-nyelni nem tudtunk! Mindeközben Chris beült a dobok mögé(!), a dobos John Fred Young pedig előrejött herflizni. Az örökmozgó, lelőhetetlen Ben Wells gitáros és Jon Lawhon basszer magabiztosan hozták eközben az alapokat, előbbi egy ideig még egy csörgődobon is kísért. Ez az abszolút a ’70-es éveket idéző szituáció kétségkívül az este egyik emlékezetes mozzanata maradt.

Innentől kb. már tényleg „csak” a legismertebb darabok, a bulis Blame It On The Boom Boom (lehet találgatni miről szól…), a talkboxos White Trash Millionaire és a brutál riffel megtámogatott Lonely Train kerültek terítékre. Lezárásként pedig a tavalyi lemez címadójával a himnikus Family Tree-vel tették fel a koronát az estére, benne egy elnyújtott Robertson gitárszólóval. Majd a végén elbúcsúzás, pengetők és dobverők kiszórása, végül levonulás.

Na de mi lesz a ráadással?! Itt egy kissé abszurd helyzet állt elő, ugyanis felkapcsolták a fényeket és a zenét, aminek köszönhetően a közönség elkezdett kifelé indulni. De a zenekar néhány perc múlva visszajött a színpadra és búcsúként még eljátszották az amúgy is bensőséges hangulatú Peace Is Free-t, immár nettó félháznak, de ennek ellenére hatalmas együtténekléssel. A dalhoz passzoló családias hangulat így még adottabb volt.

Mást tulajdonképp képtelenség írni. Ez egy minden ízében tökéletes este volt, mindkét zenekar 100+20%-ot tett bele a fellépésébe. Nem túlzás kijelentenem, hogy egy ilyen koncertet akár minden nap megnéznék. Valamint ismét bebizonyosodott miért szeretem jobban a klubkoncerteket, mint a monumentális méretű arénaprodukciókat. Nyilvánvalóan az is jó és emlékezetes tud lenni, de ilyen hangulatot ott sosem élsz át. Várom a mielőbbi találkozást!

Utószóként pedig a közös fotók és a relikviák láthatóak :)