Adrenalintúltengés - Phil Cambell And The Bastard Sons + Slash feat. Myles Kennedy & The Conspirators (2019. február 10. Bécs)

Szinte hihetetlen, de már több mint három éve annak, hogy utoljára láttam Slash-t a szólózenekara élén. Azt nyilván mindenki tudja, aki nem egy barlangban tengette az elmúlt pár évet, hogy a főnök visszatért eredeti zenekarába, amivel egy igen masszív, durván két éves turnét bonyolított le. Ennek függvényében nem voltam benne biztos, hogy egyáltalán látni fogjuk még ezt a felállást, illetve hallani fogunk új zenéket tőlük, de szerencsére sikeresen rám cáfoltak. Tavaly ősszel kiadták a Living The Dream című lemezt, aminek aktuális körútja végre elérhető távolságba hozta őket.

Mivel az első körben bejelentett európai dátumok között magyar állomás nem szerepelt, így a legkézenfekvőbb megoldásnak a bécsi koncert tűnt. Amint bejelentették a turnét, azonnal megvettem a jegyet, ami egy igen jó döntésnek bizonyult, lévén a koncert kb. 3 nap alatt lett teltházas.

Slash már a turné kezdete előtt felkészített mindenkit, hogy Guns N’ Roses dalokat hiába is várnak, azokat játssza épp eleget az anyazenekarral, ezen a turnén a szólólemezek dalai lesznek terítéken. (Hozzáteszem 3 + 1 lemez után, ez egy nagyon helyes döntés!) Ennek megfelelően –egy-egy kivétellel- most kisebb helyekre szervezték a koncerteket, ami azt jelentette, hogy Bécsben ismét a Gasometer adott otthont az estének. Többször voltam már ott, szimpatikus a hely, a hangzás is jó szokott lenni, és a színpad is relative közel van, így minden adott volt a jó hangulathoz.

Szokásom szerint meglehetősen korán megérkeztem, így nem volt nehéz jó helyet elcsípni a várakozásnál. Nem kellett sok idő, hogy ismerősökbe fussak bele, ezért szerencsére gyorsabban mentek a percek. Tél lévén az időjárás nem volt épp kellemes, de félig-meddig fedett helyen álltunk, ami sokat segített, hogy kibírjuk. Kellemetlen csak az utolsó 40-45 perc volt, amikor hatalmas zurück-ZURÜCK kiáltások kíséretében hátrébb terelték az ott várakozó saccra 300 embert. A beengedés gyakorlatilag percre pontosan a kiírt időpontban kezdődött, és lekopogom végre zökkenőmentesen zajlott!

Ennek köszönhetően sikerült a legjobb helyet megcsípni full középen a színpad előtt. Mivel többen voltunk ismerősök, tudtuk tartani egymásnak a helyet, simán ki lehetett menni letenni a kabátot, vagy épp pólót/italt venni, esetleg a mosdót meglátogatni. A színpad előtt lévő biztonságiak nagy része magyar volt, egyikükkel remekül összeismerkedtünk és jókat beszélgettünk. Később a koncert folyamán is sokat segített, adott vizet illetve a földre esett pengetőket is nekünk adta oda. Innen is hatalmas köszönet Gábornak a többiek nevében is!

Nem csak Slash-ék, de az előzenekar műsorát is nagyon vártam. A néhai Motörhead zenekar egykori gitárosa Phil Campbell családi vállalkozásának tavaly pesti koncertje elmaradt, így a sors most szerencsére kárpótolt. A Phil Campbell And The Bastard Sons pontban a kiírt kezdéskor lépett a színpadra, és rögtön hatalmas elánnal csaptak bele a lecsóba. A zenekarban Phil mellett a három hülye fia (ha már hűek akarunk maradni a zenekarnévhez), illetve az egyetlen nem családtag Neil Starr játszik, akiről ezelőtt még sosem hallottam. Mivel a kvintett lemezen igencsak meggyőzött, így sokat vártam a koncerttől, és nem is kellett csalódnom! Nyilván nem hazudtolták meg magukat, az öreg Fülöpnek köszönhetően jó nagy adagnyi Motörhead hatás volt a zenében, de valahogy mégis más kávéház az egész, ugyanis voltak olyan témák bőséggel, amik anno Lemmy szűrőjén biztosan nem mentek volna át. Pofátlanul feszesen játszottak, a kinézetre teljesen antifrontember benyomását keltő Neil pedig épp annyira jól énekelt, mint lemezen. Kegyetlen jó hangja van, a Campbell crew pedig tanítanivaló módon, hanyag lazasággal hozta a zenei részt. A saját dalok mellett beszuszakoltak a műsorba két Mocifej dalt is, a Born To Raise Hell-t és az egyik legnagyobb klasszikust: igen, az Ace Of Spades-t! Furcsamód a közönségből jó néhányan még utóbbi hallatán sem mutattak egy fikarcnyi lelkesedést sem, de ez legyen az ő bajuk. Engem itt is meggyőztek, csak remélni merem, hogy egy saját, egész estés koncerten is szerencsém lesz még a zenekarhoz.

Na de aztán…Gyors színpadrendezés után 21:10-kor felcsendült az intro, és a belépő SMKC tagokat –különösen a főnököt persze- akkora üdvrivalgás fogadta, amekkorát osztrák földön még sosem hallottam. Nyitásnak rögtön az új lemez első dalát a Call Of The Wild-ot választották, ami remekül megadta az alaphangulatot. A lemezen is húzós dal élőben is ütött, a rá következő –szintén sodró lendületű- Halo pedig ha lehet még rátett egy lapáttal. A himnikus Standing In The Sun kb. kirobbanthatatlan a repertoárból, amennyire nem szerettem eleinte ezt a dalt, mára az egyik legkedvencebb számommá vált.

Majd vissza a múltba, a még vendégzenészekkel készített cím nélküli szólólemezhez: a szintén alapdal Ghost kimértebb tempója és az egyszerű, de nagyszerű Back From Cali borítékolhatóak voltak, ezek szerencsére a combosabb dalok közé tartoztak azon a korongon is. Lemezbemutató lévén rendesen megtolták az új albumot, a következőnek érkező My Antidote előadása felért egy kisebb adrenalinfröccsel (szerintem egyébként ebben van a legjobb gitárszóló is a lemezen). A középtempós Serve Your Right csak sokadik hallgatás után adta meg magát, hiába az azonnal ragadó refrén. Élőben azonban sokkal nagyobbat ütött, főleg, hogy a végét elnyújtották egy kisebb jammelés keretében.

Ezek után érkezett el számomra az este csúcspontja, ugyanis két olyan dal következett, amelyet csak titkon reméltem, hogy hallani fogok. Az egyik ismét egy friss szerzemény, a gitártémáiban és lendületében egyaránt a Snakepit korszakot idéző Sugar Cane, a másik pedig a húzós Shadow Life. Utóbbiban a –szerintem- egyik legjobb Slash szólóval of all time. A koncert közepén jött a már szokásossá vált blokk, amikor a bőgős-vokalista Todd Kerns veszi át a főszerepet: a nem várt ajándék We’re All Gonna Die-t és a szintén standard koncertdarab -a Lemmy emlékének ajánlott- Doctor Alibi-t most is reménytelenül jól énekelte el, ezek a percek kétség kívül az este legintenzívebb részét képezték.

Szükség is volt ezek után a The Great Pretender lassújára, a maga jellegzetes, némi Gary Moore-t idéző gitártémáival, hogy utána ismét jól gyomorszájon rúgják a gyanútlan közönséget. A Wicked Stone lemezen is egy energiabomba, itt azonban tovább fokozták, a szám végére ugyanis valószínűleg teljesen elgurult Slash gyógyszere, a dal második szólóját nettó 5-6 percesre nyújtotta. A Mind Your Manners és a Driving Rain tovább vitte a lendületet, anno ez volt az első két dal, amit bemutattak a lemezről. Előbbi kilóra megvett azonnal, utóbbival barátkozni kellett, de az élő verzió véglegesen meggyőzött. A By The Sword felbukkanására előzetesen nem fogadtam volna nagyobb összegben, így különösen örültem neki, hogy szerepet kapott az este folyamán.

Dacára a nyilatkozatoknak, egyetlen Guns szerzemény mégis itt ragadt, úgy látszik a főnök különös kapcsolatot ápol a kannásborok himnuszával, a Nightrain ugyanis szintén állandó szereplő. Sokat igazából nem lehet hozzáfűzni, ha csak egy dallal kellene valakinek bemutatni Slash munkásságát, kérdés nélkül ezt választanám. Minden benne van.

Innentől már kb. sejthető volt, hogy mi fog következni a Starlight még mindig elvarázsol, dacára annak, hogy Myles Kennedy megfázással küszködött és emiatt az amúgy brutál magas énektémákat jóval mélyebb tartományban énekelte. A végére pedig a két kvázi sláger maradt, a You’re A Lie és a zenekari bemutatással egybefűzött World On Fire zárta a rendes játékidőt.

A közönség persze azonnal visszakövetelte a zenekart a ráadásra, és nem is kellett sokat várni, hogy újra a színpadra lépjenek. A bónusz szekcióban még két dalt kaptunk: a pattogós, íres hangulatú Avalon mellett a zenekar –már most- magnum opusának számító Anastasia tette fel a koronát az estére. Utóbbi végén a záró gitárszólóban elszakadt Slash húrja, de ez nem zavarta különösebben, mínusz egy húrral is pöpec mód hozta le a dal végét, pedig a technikus kezében már ott volt a cseregitár.

A koncert végén még percekig a színpadon maradtak, kiszórtak kb. mindent, majd egy utolsó meghajlás után elbúcsúztak. Amikor a végén ránéztem az órára, döbbenten láttam, hogy a játékidő közelített a 140 (!) perchez. Nem kevesebb, mint 22 dal hangzott el, ami embert próbáló teljesítmény, le a kalappal a zenekar előtt, hogy estéről estére ilyen maratoni műsort tolnak! Az egyéni teljesítményekről ezen a szinten nem érdemes sokat mondani, a ritmusgitáros Frank Sidoris hozta a kötelezőt, cserébe talán ő égett a legnagyobb hőfokon az este folyamán. A kanadai ritmusszekció betonbiztos alapot adott a produkciónak, Brent Fitz dobolása élményszámba ment, dacára annak, hogy a Wicked Stone végén már nagyon eltorzult a feje a folyamatos intenzív tempó közben. :) A langaléta basszer Todd Kerns a négy húr mellett a háttérvokálok nagy részét is vitte, amire ezúttal pláne szükség volt, lévén a frontember Myles Kennedy –ahogy korábban már említettem- megfázással küzdött, ezért némiképp spórolósabban énekelt. Láttam már jobb formában, ez most sajnos így alakult, előfordul. A főnök pedig hallhatólag egyre több időt tölt gitárja társaságában, aminek a barátnője kevésbé, mi azonban annál inkább örülhetünk. Néha csak kamilláztam, mennyire durván technikás lett a játéka, a bő 10 évvel ezelőtti önmagához képest, mintha kicserélték volna.

Összefoglalva az egészet, egy brutálisan masszív estén vagyunk túl, mindkét zenekar 120%-os elánnal tolta végig a műsorát, melynek egyértelműen a közönség volt a nyertese. Semmi üresjárat, okosan szerkesztett műsorív, tömény rock n’ roll esszencia. Ismétlés nyáron Sopronban!