A szórakoztatás magasiskolája - The Dead Daisies (2018. december 12. Budapest)

Bevallom eleinte kétkedve álltam ehhez az egész The Dead Daisies jelenséghez. Valahogy nem tudtam komolyan venni, úgy tekintettem rá, mint unatkozó rocksztárok szabadidős tevékenységére. Erre csak ráerősített a tény, hogy a megalakulás óta vetésforgószerűen cserélődtek a tagok, a jelenlegi felállás magja alig 1-2 éve szilárdult meg. Arra persze felkaptam a fejem, amikor a szólógitáros posztra a Whitesnake-ből távozott Doug Aldrich-ot igazolták le, de ennek ellenére sem gondoltam, hogy alaposabban is meg kéne ismerni ezt a zenekart. Tartja a mondás, hogy tévedni emberi dolog. Ezt utólag én is belátom.

Szóval lényeg a lényeg, miután rászántam magam, hogy beleássam magam a zenekar dolgaiba (amihez kellett több ismerős unszolása is, akik egyaránt áradoztak a zenekarról), hatalmas pálfordulás alakult ki nálam. Rájöttem, tök hülyeség elvből esélyt sem adni valaminek, pláne, ha annak nincs egyéb célja, mint a szórakoztatás. A Daisies ebben pedig csaknem verhetetlen. De haladjunk sorba, hogy kiderüljön miért.

Kezdjük ott, hogy a téli turné előtt bejelentették, koncertenként az első 50 érkező kapunyitás előtt bemehet, ahol a zenekar külön nekik játszik egy mini akusztikus koncertet. Mindezt teljesen ingyen, nem kellett hozzá ilyen-olyan „VIP” vagy „Meet & Greet” jegyet venni súlyos pénzekért. Mivel délutáni érkezésemkor sikerült megcsípnem a dobogó legalsó fokát (értsd: kemény két ember várakozott a helyszínen, amikor odaértem), így ha csak nem történik valami fatális véletlen, biztos volt, hogy bent leszek a „kiválasztottak” táborában.

Hétköznap lévén kissé furcsának találtam, hogy a „rendes” kapunyitás 20:00-ra volt kiírva, a koncert pedig 21:30-kor kezdődött. A tél egyik nagy „előnye”, hogy kora délután már töksötét van, ennek köszönhetően jótékony homályban teltek a várakozás percei. Végül 19:00-kor megnyitották a kaput, és az addig ott várakozókat – saccra éppen 50 fő - beengedték. A Barba Negra-ban már felállították az akusztikus színpadot, a normál pódium elé. Nem volt se kordon, se semmi, gyakorlatilag centiméterekre álltál a zenészektől. Alig, hogy beért mindenki, már jött is a zenekar, és egyesével, személyesen köszöntöttek mindenkit!!! Szürrealitás az egekben.

Majd bele is csaptak a lecsóba az idén megjelent Burn It Down lemez Dead And Gone című dalával. Ezt még két saját szám (Something I Said és Lock N’ Load) követte, utóbbit a bőgős Marco Mendoza énekelte. A saját dalok után elhangzott három feldolgozás is: elsőnek a Stay With Me (Faces), amit a dobos Deen Castronovo énekelt; a kis sztorizással egybekötött Get A Haircut (George Thorogood), amit a zenekarvezető David Lowy vállalt magára, végül a Led Zeppelin klasszikus Ramble On. Utóbbi előtt a gitáros Doug Aldrich szándékosan a Stairway To Heaven-t kezdte el, de John Corabi énekes jelezte neki, hogy az előadó stimmel, de nem ezt a dalt konferálta fel. :)

A hat dal után zajlott le a közönségtalálkozó, mind az öt zenésszel lehetett beszélgetni, fotót készíteni, aláíratni. Teljesen hihetetlen volt, és mindezt megfejelték azzal is, hogy a menedzser körbe-körbe sétált, és posztereket valamint direkt erre a turnéra készített pengetőket osztogatott. Itt kell megjegyeznem, nyilvánvaló, hogy az egész dolog előre ki van találva, egy vérprofi menedzsment irányítja az egészet a háttérből, de abszolút rajongóbarát módon. Nem tudnék még egy olyan zenekart mondani, akik ilyen szinten figyelnek az emberek igényeire, és kiszolgálják azt minden létező fronton.

Na de vissza az estéhez! A közönségtalálkozó után megnyitották a kapukat és szép lassan elkezdett feltelni a klub. Alig pár perc várakozás után színpadra lépett az előzenekar, aki ezen a napon a 2017 óta létező Gépmadár volt. Őszinte leszek. Nem volt annyira rossz, amit a zenekar csinált, de sajnos jó sem. Bő fél órás blokkjukat lejátszották becsülettel, de szemmel láthatóan (és hallhatóan) van még hová fejlődni. Az együttes gyenge pontja a ritmusgitáros volt, aki iszonyat törten, sokszor a hangok végét elharapva játszott. Ennek köszönhetően a hangzás vastagítása helyett inkább kivette a lendületet a dalokból. A hangosítás szintén elvett az élményből, az éneket csak néha, a szólógitárt pedig egyáltalán nem lehetett hallani. Maradjunk annyiban, nem hagytak mély nyomot, de hallhatóan voltak a közönségben akiknek tetszett a műsor.

Bezzeg a The Dead Daisies! Percre pontosan a kiírt kezdéskor szó szerint berobbantak a színpadra és onnantól ember nem volt a teremben, aki le tudta volna venni a tekintetét a színpadról. Ennek az öt faszinak olyan karizmája van, amit egyszerűen nem lehet tanulni, ez veleszületett tulajdonság.  Nem fogok dalonként végigmenni az estén, ugyanis a nettó két órás játékidőbe nem kevesebb, mint 22 dalt préseltek be, plusz a tagok bemutatását szolgáló blokkot, ami egy rendkívül ötletes megoldáson alapult.

Ami a műsort illeti, érthetően a Corabival készült lemezekre támaszkodtak, azok közül is főleg az utolsó kettőre. Az idén kiadott Burn It Down-ról nem kevesebb, mint 8 dalt játszottak el, ergo valóban egy fullos lemezbemutató koncertet kaptunk. A lemez fogadtatása meglehetősen vegyes, és aláírom, hogy az előző korong nekem is jobban tetszett, de mára beért ez a friss alkotás is. Élőben a Rise Up például még dögösebb volt, mint a lemezen, a riff szabályosan leszedte az ember fejét. A címadó Burn It Down alap bluestémáját megcsavarták kicsit, koncerten ez a dal is sokkal jobban működött. Az új dalok közül azonban a lemezen szintén favorit Leave Me Alone vitte a prímet, ez első hallgatáskor is azonnal hatott.

A másik két lemezt (Revolución és Make Some Noise) szintúgy bőséggel megidézték, szerencsére a jobban sikerült szerzeményeket emelték a programba. A Long Way To Go lüktetése, a Mexico slágeressége, a Song And A Prayer überdallamossága vagy a Make Some Noise közönségénekeltetése mind-mind igazi csúcspontot jelentett. A műsor többi részében feldolgozások voltak terítéken, ami szintén egy sajátossága a zenekarnak, ugyanis minden lemezükön szerepel (legalább) egy átirat. Ezek közül itt koncerten három volt, amitől alsó hangon beszabehu alakult ki az emberben: rögtön a nyitó Midnight Moses (Alex Harvey Band), amit iszonyat svunggal adtak elő, a Rolling Stones-tól a megvadított Bitch és a végén a rockzene egyik alapköve a Highway Star (Deep Purple), amit szintén parádésan vezettek elő. (Sajnos a szerintem legjobban sikerült feldolgozás, a CCR alapvetés Fortunate Son bebikázott változata nem volt a programban.)

Amit még kiemelnék, az a koncert közepébe beágyazott három dalos akusztikus blokk (hogy ne csak a korán érkezők részesüljenek ilyen élményben), melyek közül egyértelműen a Let It Be vitte el a pálmát. Tény, sose szerettem a Beatles zenéjét, talán 3-4 daluk van, amit szívesen hallgatok, és pont ez az egyik. A dal előadása előtt Corabi lekapcsoltatta a fényeket és megkérte a közönséget, hogy a telefonjukkal világítsanak a dal közben. Kétségkívül hatásos, egyben hidegrázós pillanatokat okozott így végighallgatni a valaha írt egyik legszebb dalt.

A zenészekről annyit, hogy bármelyikük elvinné a showt egymaga is, de így együtt bődületes, amit produkálnak. A zenekar csendes tagja (és egyben motorja), a civilben milliárdos üzletember David Lowy is kellő magabiztossággal mozgott a színpadon, de nyilván a legnagyobbat a többi tag alakította. John Corabi végre egy őt megillető helyre került, kár lett volna, ha ilyen hanggal belesüpped a semmibe. (Aki nem ismerné, fülelje a vele készült cím nélküli Mötley Crüe lemezt, amit szerintem messze a csapat legjobb lemeze, illetve a Scream nevű egykori zenekara egy szem korongját – Let It Scream - is érdemes csekkolni.) A szólógitáros Doug Aldrich hozta a korábban megismert mozgáskultúráját, egy ízben nem átallott vetődni is egyet a színpad közepén. Amit pedig a gitáron művelt az bőven a legfelsőbb szint. Az hagyján, hogy olyan döggel szólt a gitárja, amitől mentem elsírja magát az ember, de olyan ízzel játszott, ami csak nagyon kevesek sajátja. A ritmusszekció, azaz Marco Mendoza basszer és Deen Castronovo dobos betonbiztos alapot biztosítottak, miközben mindketten végigvokálozták a dalokat. Nincs benne túlzás, amikor azt mondom, hogy három szólóénekes van a zenekarban, ugyanis mindketten elsőrangú hanggal rendelkeznek. (Ehhez nem is kell nagyon utánakeresni, mindketten ezer és egy helyen kamatoztatták már énektudásukat.) Mendoza nagyon elemében volt, egy másodpercre nem állt meg, folyamatosan incselkedett a közönség nőnemű tagjaival, utóbbi arcáról pedig képtelenség volt letörölni a mosolyt.

A végére még annyit: jó néhány koncerten megfordultam már, de amit itt láttam olyannal még nem találkoztam. A színpadon szó szerint pengetőháború dúlt, a tagok sokszor puszta poénból egymást dobálták, de még a menedzser is őket szórta egy zacskóból a színpad széléről. A végén persze az összes a közönségben kötött ki, ha nem dobtak be 200 db-ot, akkor egyet se. Fogalmam sincs, mit lehet még ehhez hozzátenni, ez az este ugyanis minden ízében tökéletes volt, egy maximálisan jó fej zenekar főszereplésével. Egészen biztos, hogy amint ismét jönnek, ott kell lenni!