Dupla dózis rock n' roll - Monster Truck + Black Stone Cherry (2018. november 23. Bécs)

A nyáron látott parádés budapesti koncert után nem sok kétségem volt afelől, hogy amint a Black Stone Cherry megint a közelben játszik, muszáj lesz ismét megnézni őket. Erre nem is kellett sokat várni, gyakorlatilag pár héttel a nyári vurstli után megérkeztek az új turnédátumok. Hazai állomás ezúttal nem szerepelt, de mivel Bécs sincs a világvégén, így egyértelműen ez tűnt a legkézenfekvőbbnek.

A koncert napján egyedül indultam útnak a délutáni órákban, hogy lehetőleg még a korai sötétedés előtt felérjek. Szerencsére nem volt semmi bonyodalom az oda úton, Bécsben is viszonylag könnyen megtaláltam a koncertnek helyet adó Arena-t, egyedül a parkolás miatt kellett egy kisebb kitérőt tenni, de végül sikerrel jártam.

Még soha nem voltam az Arena-ban (ami ránézésre kicsit a budapesti Dürer kertet idézi), így nem nagyon tudtam, hogy merre is kéne pontosan menni, mivel a külső kapu nyitva árválkodott, az udvaron meg egy teremtett lélekkel nem találkoztam. A szerencsém az volt, hogy amint odaértem rá 10-15 percre kezdődött a zenekari beállás, így csak követnem kellett a hangokat a bejáratig. :)

Ekkor még durván egy óra volt vissza kapunyitásig, a jónép meglehetősen lassan érkezett a helyszínre. Végül nyitás előtt 20 perccel befutott több ismerős is, így legalább nem kellett egyedül fagyoskodni. A beengedés hamar lezajlott, ruhatár, mosdó, italvásárlás is belefért mielőtt a színpad elé sétáltam. Bent kb. egy órát vártunk, mire az előzenekar elkezdte a műsorát. (Mondanom sem kell az első sor felét mi foglaltuk el)

A Monster Truck színpadra lépésének pillanatában már szépen megtelt a terem (elviekben sold out volt a buli), így a kanadai favágóknak nem az üres falakkal kellett farkasszemet nézniük. Ez volt a harmadik találkozásunk, de nekem az első, amit már kifejezetten vártam. (2014-ben Slash előtt a csapnivaló hangzás miatt gyakorlatilag teljesen élvezhetetlen volt a koncert, 2016-ban a Nickelback előtt pedig még épp csak ismerkedőben voltam a zenéjükkel) Nem is kellett csalódnom, rögtön a Why Are You Not Rocking? – True Rocker – Don’t Tell Me How To Live trióval megadták az alaphangulatot. Szerencsére a közönség is vette a lapot, az általában halvérű osztrákok is sokszor bemozdultak. Bő 45 perces szettjükbe összesen 10 dal fért bele, amit jó érzékkel válogattak össze eddig megjelent három lemezükről.  A nyitó hármas után az Old Train tovább hengerelt, majd az Evolution – Denim Danger párossal a nemrég megjelent hármas lemezt is megtolták kicsit. Ennyi vadulás után jól jött a For The Sun – Devil Don’t Care bluesolása, hogy aztán a végén még odategyék a zseni Sweet Mountain River –The Lion kettőst. Most már tényleg csak egy önálló koncert kéne, észbontó műsor volt!

Fél óra átszerelés után pontban 21:15-kor fények leolt, a Black Stone Cherry tagjai pedig az intro alatt halál lazán besétáltak a színpadra, hogy azzal a lendülettel bele is kezdjenek a Burnin’-be. Az energia már itt áramlott lefelé a színpadról, de erre, ha lehet még jobban rátettek a következő Me And Mary Jane - Maybe Someday – Bad Habit triásszal. Ilyen erős kezdés után kellett is a Like I Roll lazasága, amit amúgy albumon soha nem tudtam megszeretni, itt, koncerten előadva azonban működött. A My Last Breath szintén a lezserebb oldalt erősítette, majd érkezett a Cheaper To Drink Alone (mekkora dalcím!), benne egy elnyújtott jammelős résszel, ahol többek között a Hendrix alapdal Purple Haze-t is megidézték.

A Soul Machine nem várt ajándék volt, a másik lélekemelő (bocs!) Soul Creek pedig gyakorlatilag kirobbanthatatlan a setlistből. Majd ismét egy meglepetés a James Brown képében, ami előtt az énekes Chris Robertson kérdezgette a közönséget, hogy ki szereti a funkyt?! Ugyanis kicsit lazáznának. Na persze. Címe alapján megtévesztő lehet, de egyébként egy meglehetősen zorall rockszerzeményről beszélünk, mely huhogós refrénjével élőben is vitte a prímet.

A Things My Father Said szerintem az egyik legszebb lírai dal, amit valaha írtak, a közönség iszonyat hangerővel énekelte együtt Robertsonnal a sorokat. Az új lemezes Ain’t Nobody egy alapabbra vett blues-rock dal, valami hasonlót játszhattak a ’20-as évek füstös amerikai kocsmáiban, csak nem ennyire vaddisznó hangzással. Ahogy nyáron Pesten, úgy itt is beiktattak a dal közepére egy örömzenés részt, ami által majdnem negyed órásra hizlalták azt. Kétségkívül hatásos volt, az ilyesfajta jammelések a ’70-es években voltak jellemzőek koncerten, (halld pl. Led Zeppelin – How The West Was Won vagy Deep Purple – Made In Japan lemez), manapság csak elvétve találkozni ezzel a formulával.

Az In My Blood ezek után kis pihenőt engedett, a Blind Man-el viszont rendesen visszakeményítettek. Majd egy rövid dobszóló után végleg beleborultak a bluesba.  A Muddy Waters standard Hoochie Coochie Man-t ugyanis úúúúúúgy elnyújtották, mint a rétestésztát. A lemezen amúgy tök jól működő változatot olyan szinten tolták túl, hogy az már nem is jajj, hanem lyally! Az este folyamán volt két emberbarát hosszúságú jammelés korábban, ezt a harmadikat teljesen feleslegesen hizlalták 20 perc fölé. Körülnézve, nem csak én voltam az egyetlen, aki néha az óráját nézte, hogy mikor fejezik be ennek az egy témának a maszatolását. Szerencsére ez volt az egyetlen negatívuma az estének, a koncert további része már úgy zajlott, ahogy a nagykönyvben meg van írva.

A Lonely Train elementáris riffzuhataga simán átszáguldott rajtunk, a Blame It On The Boom Boom – White Trash Millionaire slágeressége üdítően hatott, majd végül a Family Tree tette fel a pontot az i-re. Azaz tette volna, ugyanis azzal nem számoltunk, hogy kapni fogunk egy soron kívüli ráadást! Eleinte csak a gitáros Ben Wells és Chris Robertson sétált vissza, majd belekezdtek a Peace Is Free-be, megkérve a közönséget, hogy fogják meg a mellettük álló kezét és emeljék magasba. Ennek és a közös éneklésnek köszönhetően kvázi igazi népünnepéllyé vált az este. (Belegondolok ugyanaznap volt Slayer Bécsben, mondjuk ott megcsinálni egy hasonlót a Mandatory Suicide alatt :D) A dal felénél a bőgős Jon Lawhon és a dobos John Fred Young is becsatlakozott, hogy együtt fejezzék be a koncertet. A végén kiszórtak egy csomó pengetőt és dobverőt, majd egy közös meghajlás után elköszöntek.

Koncert után még körbenéztünk a pólóstandnál, ahol a Monster Truck tagjai éppen kint lebzseltek. Vettem egy CD-t, amit helyben alá is írtak. Jó fejek voltak, igaz szerintem egyikük sem volt már túlzottan szomjas. :) A BSC legénységét ezúttal sajnos nem tudtuk elcsípni, zárt részen állt a buszuk, így esély nem volt odaférni. Cserébe legalább kaptunk egy bő két órás koncertet, nettó 20 dallal. Hozzáadva a szintén zseni Monster Truck előadását is, elmondható, hogy egy iszonyat masszív estén vagyunk túl: ez a buli köröket vert a nyáron látott előadásra. Bízom a mielőbbi ismétlésben!