Családban marad - "Black Stone Cherry-Family Tree" lemezismertető

Rendesen belehúzott a lemezgyártásba a Kentuckyból származó Black Stone Cherry. Az amcsi southern rockerek az elmúlt bő öt év leforgása alatt már a harmadik lemezt jelentetik meg, és örömmel jelenthetem, a minőség mit sem csorbult…Sőt!

Na de ne rohanjunk ennyire előre! Nem tagadom, anno, a 2011-ben megjelent lemezük engem kicsit elhidegített, azt a lemezt a mai napig nem sikerült teljesen megkedvelnem, noha elismerem, hogy vannak jó pillanatai. Az azt követő Magic Mountain azonban visszahelyezte a zenekart a látókörömbe, a tavalyelőtti –kissé zorkóbb hangvételű- Kentucky pedig csak ráerősített erre.

Előzetesen valamiért azt gondoltam folytatják a megkezdett utat, azonban a zenekar homlokegyenest rám cáfolt. A tavaly megjelent Black To Blues feldolgozás EP már jelezte, hogy valami más készülődik a műhelyben, mint amit eddig megszoktunk tőlük. Az előző lemeznél is használt vissza a vissza a gyökerekhez mottót ezúttal, ha lehet, még jobban kidomborították. Amikor megérkezett a lemez rögtön végigpörgettem kétszer, de akkor nem hozta a kívánt hatást, nem taglózott le azonnal. Az előzetesen közzétett dalokat nem hallgattam meg túl sokszor, jobb szerettem volna egyben felfedezni a lemezt.

Szóval más a Family Tree, nagyon más! Sokkal jobban előtérbe kerültek a zenekar klasszikus rock, blues és soul hatásai, míg a súlyosságból valamelyest visszavettek. Ez legszembetűnőbben a gitárhangzáson érezhető, ezúttal egy leheletnyit hátrébb szorult a gitár, mint az eddigi lemezeken. Sokkal inkább a dalok egészét próbálták kidomborítani, melybe tökéletesen simulnak bele a hangszerek.

Ami a dalokat illeti ott a változás abszolút pozitív irányba billenti a mérleg nyelvét, noha kellett hozzá hat-nyolc hallgatás, hogy elkezdjen beérni a lemez. A nyitó Bad Habit rögtön megmutatja, hogy mire számíthatunk, az alaphangulat már itt adva van. A dal közepére pl. beleszőtte egy akkora tempó és hangulati váltást, amitől helyben letettem a hajam. Rögtön a lemez egyik legjobb pillanata ez a mozzanat!

Az elsőnek közzétett Burnin’ hasonló kaptafán mozog, mint a nyitó dal, megspékelve egy olyan refrénnel, amit képtelenség kiverni a fejből. A New Kinda’ Feelin egy akár tipikusnak is mondható BSC dal, a pluszt itt a hozzáadott billentyűs hangszerek adják. A dalban elhangzó gitárszóló –szerintem- egyfajta tribute Hendrix felé, egyes pillanatai igencsak a legendás mester játékát idézik fel.

A Carry Me Down On The Road pont azt kínálja, amit a címe is sejtet: echte utazáshoz való zene, több helyütt feltűnő Led Zeppelin hangulatokkal. (Pl. maga a riff a The Ocean-t juttatja eszembe) A dal közepi leállás ismét csillagos ötös pillanat, szinte érezni, ahogy John Fred Young dobjai az ember mellkasában lüktetnek, a gitárszóló pedig talán a legjobb az album egészét figyelembe véve.

A lemez első lassú dala a My Last Breath egy személyesebb hangvételű darab, mely egy apa-fia kapcsolat pillanatait dolgozza fel. A dal különlegessége, hogy az énekes/gitáros Chris Robertson öt éves kisfia is vokálozik benne. (Igaz nekem mindezidáig nem sikerült kihallani, hogy hol, de biztos így van, ha annyi helyen elmondták) Nem egy könnyű darab, noha a Things My Father Said-et nem éri fel, de így is elgondolkodtat.

Ahogy elkezdődik, a Southern Fried Friday Night rögtön visszaránt minket a gondolatok mélyéről, és jókedvre derít! A legnagyobb drive talán ebben a tételben van, itt felsejlik a korábbi anyagok karcosabb hangvétele, noha a refrén itt is piszkosul ragadós. Koncerten gyakorlatilag kihagyhatatlan darab lesz belőle, ebben biztos vagyok. A Warren Haynes-el megerősített Dancin’ In The Rain egy inkább csak OK nóta. Bár különösebb baj nincs vele, egyszerűen a többi dal annyira erősre sikeredett, hogy ez valamiért elsikkad köztük. A megosztott énektémák nagyon jók, a refrén is ül a fülbe, de…

A következőnek érkező Ain’t Nobody talán a lemez legslágeresebb dala, bár simán rásüthetjük a blues standard jelzőt is - már ami a felépítését illeti. Hogy mégsem sikkad el, az a több helyütt hallható női kórusnak és a háttérben jelen lévő slide gitáros témáknak köszönhetjük. A James Brown-tól nem tudtam mit várjak előzőleg, a címe miatt nagyon kétesélyes volt a történet. Amikor először meghallottam a dal kezdését, simán azt hittem megírtak egy ízig-vérig soul dalt, de persze nem így alakult. A soul keresztpjának emléket állító dal, talán az egyik legdögösebb szerzemény az albumon, egyszerűségében is húz, mint egy gőzmozdony. A jelen lévő fúvosok szintén üde színfoltot hoznak, ez szintén újdonság a BSC palettáján. (A billentyűt és a női kórust csak azért nem emeltem ki, mert az több helyütt is felvonul)

A címével is sokat sejtető You Got The Blues pontosan azt adja, amit a címtől vár a hallgató: pofába a mocskos bluest, ahogy a Black Stone Cherry tudja! Egyértelműen a lemez legzorallabb tétele, már a kezdés is elementáris erővel dörren meg, ez a dal simán elfért volna az első két korongon is. Az egyik legfeelingesebb pillanat a lemezen a dal vége felé van, amikor Robertson többször, egyre erőteljesebben nyomatékosítja a dogmát: „You got the motherfuckin’ blues yeah…”! Nem tagadom néhány hasonló szellemben fogant szerzeményt még szívesen vettem volna, remélem élőben is előkerül majd. :)

Az I Need A Woman minden férfi titkos vágyát vetíti ki a hallgatóság elé, noha maga a dal nem különösebben nagy eresztés, egy ilyet álmukból felkeltve megír a zenekar. Hasonló a helyzet a Get Me Over You-val is, noha ebbe beiktattak egy szóló utáni leállást, amikor John Fred dobjai veszik át a főszerepet, a többi hangszer pedig fokozatosan jön vissza a képbe.

A lemezt záró és egyben címadó dal, a Family Tree méltó mód fejezi be az albumot. Talán az egyik legnagyobb ívű refrén került a dalba a lemez összességét tekintve, a dal közepi gitárszóló pedig mesteri. A szerzemény végét egyre csak fokozzák-húzzák, szinte érezni, hogy itt még bele akarnak adni mindent, hogy az utolsó hangok lecsengése után csak a döbbenet jusson osztályrészül a hallgatónak.

Mindent összevetve sokáig nem tudtam mit gondoljak erről a lemezről. Ahogy korábban is említettem, nem adta magát könnyen, sokáig egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy tetszik, és nem csak a zenekar miatti rajongásom okán akartam jóra hallgatni. Tény, nagyon más, mint amit eddig megszoktunk a Black Stone Cherry-től, de ez semmit nem von le az értékeiből. Egy kellően változatos, a zenekar hatásait még jobban kidomborító anyag született ezúttal. Kíváncsi vagyok merre fognak elindulni a jövőben, a júniusi koncert pedig egyértelműen a kihagyhatatlan kategóriába tartozik!