LE-MEZtelenítő 2017 - Visszatekintő a tavalyi évre

Akárcsak tavaly, idén is sikeresen késtem majdnem egy hónapot a tavalyi év lemezeiről szóló visszatekintésemmel, de tényleg bombabiztos alibim van rá, hogy miért! Mint 2016-ban, úgy tavaly sem volt hiány jó lemezekből, ám ezúttal változtatni kényszerültem egy hangyányit. Mivel olyan szinten özönlenek az albumok, hogy néhányat egyszerűen nincs időm RENDESEN meghallgatni, így kénytelen voltam rostálni. Emiatt nem több részletben fogok sokat bemutatni, mint eddig, hanem egyben itt vannak azok, amiket kiválasztottam. Az előzetesen összeírt lemezeknek nagyjából a felét szedtem most össze és írtam meg róluk pár szóban a véleményem. Jó olvasgatást!

All That Remains – Madness

Körülbelül a semmiből jött szembe velem az All That Remains új lemeze. Mivel a korábbi produktumokat egy időben sokat hallgattam, így kíváncsi voltam mit tartogat az új album. Már az utolsó 1-2 lemeznél is érezhető volt, hogy igyekeztek itt-ott lágyítani a dalokon, de úgy, hogy mégis bent maradjon az él. Ezt a törekvést most sikerült csúcsra járatniuk, épp csak nem biztos, hogy a jó értelemben. Szívesen hallgatom a lemezt, vannak rajta jó riffek, király refrének, de a legnagyobb problémám, hogy a végighallgatás után egy darab hangot nem tudnék visszaidézni. Nem tudom mik a tervek a zenekarnál, mindenképp be akarnak e törni egy mainstreamebb közegbe, vagy észbe kapnak és nekiállnak olyan zenét írni, amiért korábban szeretni lehetett őket.

Apey & The Pea – Hex

Nagy várakozás előzte meg az Apey & The Pea új lemezét. Az első két lemez elég magasra tette a lécet, így érdeklődve vártam a három év után a már épp esedékes megjelenést. Azt talán mondanom se kell, hogy csalódásról szó se lehetett. A zene megmaradt a maga khmmm disznóvágós valójában, csak kicsit kijjebb tolták a határokat: sok helyütt ütik fel a fejüket thrashesebb elemek az őrlő, fortyogó és gonosz riffek mellett. Ugyanakkor leszögezhető az is, hogy ez a trió eddigi legsűrűbb lemeze. Nem lehet túl sokszor meghallgatni egyszerre, mert igencsak megfekszi az ember gyomrát. Egy-két meghallgatás után sokszor napokig, hetekig nem vettem elő, de végül utóbb mindig visszamászott a lejátszóba.

Black Country Communion – BCCIV

Pár évvel ezelőtt nem fogadtam volna rá nagyobb összeggel, hogy kapni fogunk még új BCC lemezt. A sors persze mindig tartogat meglepetéseket, így amikor kiderült, hogy készül a szuprgroup (Glenn Hughes, Joe Bonamassa, Derek Sherinian, Jason Bonham) új anyaga, kíváncsian vártam a végeredményt. Mivel az első három lemezt relative sokat hallgattam (oké, a harmadikat nem annyira, az szerintem kicsit szürkébbre sikeredett), így voltak bizonyos fokú elvárásaim. Összességében sikerült meggyőzniük, még ha néhol túlságosan is érződnek a hatások (Led Zeppelin, Deep Purple - utóbbinak ugye Hughes is tagja volt). Ez azonban nem von le semmit a lemez értékéből, mivel a dalok jók! Külön kiemelném a 8 és fél perces Wanderlust-ot, mely személyes kedvencem lett az új dalcsokorból!

Black Star Riders – Heavy Fire

A tavalyi év első nagy kedvence volt nálam, a Thin Lizzy utódzenekar (khmmm) harmadik lemezét már felfokozott várakozás előzte meg részemről. Az előzetesen elcsepegtetett dalok nem fogtak meg azonnal, az első 2-3 hallgatáskor úgy ment el mellettem a lemez, ahogy illik. Azonban ahogy tovább ismerkedtünk, azon vettem észre magam, hogy elkezd tetszeni, amit hallok. Drasztikus változás persze most sincs, a Lizzy világa továbbra is visszaköszön itt-ott, de már tényleg csak mutatóban. Ennek legfőbb bizonyítéka, hogy az előző lemezeket is jellemző keltás ikergitár dallamok ezúttal alig bukkannak fel a produkcióban. Kicsit úgymond maibb a megközelítés, mertek elszakadni a korlátoktól, ami jót tett a lemeznek. Egyre inkább kezd kialakulni a saját arculat, amibe fűszerezés jelleggel belefér a múlt egy kis szeletének megidézése. Már csak egy koncert kellene valahol a közelben…

Cavalera Conspiracy – Psychosis

Amennyiben azt mondom tartottam a Cavalera tesók új lemezétől, enyhén fogalmazok. Az utóbbi években futószalagon érkező Max lemezek hanyatló színvonala hallatán nem volt alaptalan a rettegés. A bő 10 éve kiadott első lemez anno hatalmas kedvencem volt, a rákövetkezőt még vitte a lendület, a legutóbbit azonban a megjelenése óta talán kétszer, ha meghallgattam. Amit kiemelnék erről az új albumról, hogy nem nyújtották túl, kapunk 9 dalt 41 percben. Jól is indul a lemez, az első 4-5 dal kifejezetten tetszett, azonban a korong második fele, ahova a kísérletezősebb dalok kerültek, nagyon leülteti az egészet. Sajnos emiatt igencsak felemás a végeredmény, pedig az elején még egész bizakodó voltam. Az utóbbi 1-2 Soulfly és a harmadik Cavalera Conspiracy lemeznél azonban így is sokkal jobb…

Crazy Lixx – Ruff Justice

Amikor az előző lemez megjelenése után dobbantott a komplett gitáros szekció, nem sokat adtam volna érte, hogy egyhamar új lemezt hallok a svéd dallamrockerektől. Szerencsére sikerült rám cáfolniuk, így pár turnés kör után elkészülhetett az új lemez is. Ezúttal sem találták fel a spanyolviaszt, ez azonban egyáltalán nem érdekes, mivel a dalírás művészetét szerencsére nem felejtették el! Persze vannak olyan témák, amik innen-onnan visszaköszönnek egy korábbi dalukból, azonban önmaguktól nyúlni nem szégyen. És különben is, amikor szinte védjegyszerű hangzással rendelkeznek, számít ez valamit?!

Deep Purple – InFinite

Mivel manapság gyakorlatilag minden napra jut egy búcsúturnéról szóló bejelentés, a Deep Purple is beköszöntött legutóbbi lemezének címével. Vajon tényleg ez lesz az utolsó a sorban? Ebben a korban, ahol ők vannak bármi megtörténhet, így érdemes úgy viszonyulni a lemezhez. Ezzel most nem akarom mondani, hogy úgy szar ahogy van, mert koránt sem! Aki még mindig egy második In Rock-ot vagy Machine Head-et vár tőlük, az jobb ha bele sem hallgat az InFinite-be. A zene persze egy másodpercből felismerhető, de Fireball szintű energiabombákat felesleges várni. Mondjuk a nyitás itt is erős, a Time For Bedlam-ban odacsapnak ahogy illik, de jobbára inkább a középtempósabb darabok jellemzik a lemezt (kiemelném a One Night In Vegas-t és a The Surprising-ot). A Now What?! valamivel jobban tetszett, de erre a lemezre sem tudnék egy rossz szót se szólni.

Europe – Walk The Earth

Ugye ha Europe, akkor Final Countdown. Nos…NEM! Tény és való, hogy legismertebb szerzeményük bőven túlnőtt a zenekaron, és aki nem ismer tőlük mást, komoly meglepetés is érheti, ha belefülel a Walk The Earth-be. Az ezredforduló körüli visszatérés után egy homlokegyenest más stílusú Europe köszönt vissza, mint amit addig a többség ismert. Egy jóval bluesosabb, klasszik hardrock hatásoktól mentes vágányra álltak rá – amúgy első két lemezük is hasonló szellemben fogant -, melyről azóta sem tértek le. Az új lemezt sokáig nem tudtam hova tenni, hiszen egybe hallgatva meglehetősen nyomasztó, búskomor hangulata van, így nem is mindig volt kedvem hozzá. Jó néhány hallgatás kellett hozzá, mire sikerült barátságot kötnünk és azóta is elő-előkerül néha. Nem mondom, hogy a visszatérés óta a legerősebb lemezük, de egyértelműen nem is a legrosszabb.

Leander Kills – Élet a halál előtt

Szerintem a Tankcsapda mellett egyértelműen Köteles Leander aktuális produkciója az, aki csinálhat bármit idehaza, azonnal irtózatos mennyiségű fika ömlik a nyakába. Szerencsére nem ez alapján döntöm el, hogy mit hallgatok, így került be ebbe a listába az Élet a halál előtt. Meglehetős gyorsasággal követte a 2016-os Túlélőt, mely sajnos érződik is. Néhol olyan érzésem van, mintha félbemaradtak volna a dalok, mert sietni kellett a lemezleadással. A lemezhossz sem eget verő, alig éri el a fél órát, de ez egyáltalán nem baj, így simán van kedvem végigpörgetni egymás után többször is. Előzetesen azt nyilatkozta Leander, hogy népzenei elemek is bekerültek a zenébe, melyek tényleg tetten érhetőek, de színesítésként abszolút megállják a helyüket. Remélem legközelebb hagynak időt maguknak, mivel ezt érzésem szerint kicsit elkapkodták. A potenciál adott.

Nickelback – Feed The Machine

Na igen, ha már az előbb fikázást elmítettem…Nem igazán értem, hogy akinek baja van az aktuális zenekarral, miért nem lapoz egyszerűen tovább. Tény, hogy a Nickelback egy olyan sikerszériát futott be, amiről sokan csak álmodnak, de valakiket ennek alapján megítélni szerintem fura. A témáról ennyit. Az aktuális lemeztől sokat vártam, mivel a legutóbbival sikerült elkészíteniük pályafutásuk legrosszabb albumát. Szerencsére ezt ők is realizálhatták,  mivel ezúttal egy kifejezetten jó lemezt tettek le az asztalra! Balladák persze ezúttal is akadnak, de szerencsére többségében vannak a fajsúlyosabb szerzemények, ami kifejezetten jót tesz az összképnek. Az All The Right Reasons és a Dark Horse szintjét nálam nem éri el, de soha rosszabb nekifutást! 

Rómeó Vérzik – Újratervezés

Ideje volt már, hogy a Rómeó Vérzik is előálljon egy új lemezzel, elvégre a Három óta már eltelt négy év. Az előzetesen kihozott Nyár van végre! hallatán azonnal felvontam a szemöldököm, és megszólalt az ajjaj faktor, de szerencsére a félelmem alaptalan volt. A teljes lemezt egyben hallgatva, egy elejétől a végéig kerek és szórakoztató, ugyanakkor iszonyú húzós dalcsokrot kapunk, mely helyből állva hagyja az előző lemezt. Személyes kedvencem a címadó és a Még, még, még!, de igazából nem szívesen emelek ki egy dalt sem, egyben hallgatva az igazi. Érdekesség, hogy született egy amolyan karrierösszegző dal – Két X után címmel – és a lemez végére felkerült az egyik dal - Mindent megbocsájt - akusztikus verziója is. (Apró adalék: derült égből villámcsapásként jött a hír, hogy a zenekar ismét négytagúra bővült. Kíváncsian várom a fejleményeket!)

Santa Cruz – Bad Blood Rising

Az általam egyik legjobban várt album tavalyról! A még mindig röhejesen fiatal finn srácok harmadik lemezére igazán kíváncsi voltam, hiszen a 2015-ös self titled lemezük anno azonnal padlóra küldött. Nem lehetett tudni, ezúttal merre indulnak, a totál retrosra vett debütálás és a 180 fokos fordulatot hozó előző korong után bármit el tudtam képzelni. Nos ha lehet, kiválasztották a lehető legjobb megoldást, és sikerült az előző két lemez erényeit egybegyúrni. Üresjárat ezúttal sincs, a lemez első három dala helyből gázol át a hallgatón, de utána is csak egy-egy dal erejéig lazítanak a gyeplőn. A már címével sokat sejtető Pure Fucking Adrenaline az abszolút kedvenc, de gyakorlatilag bármelyik dalt kiemelhetném. Amennyiben valaki arra kíváncsi, hogyan kell szólnia egy rocklemeznek 2017-ben ne keressen tovább!

Steel Panther – Lower The Bar

Ahogy a cím is jelzi, a Steel Panther legalább nem árult zsákbamacskát. A mai palettán mindenképp unikumnak számítanak, aki belehallgatott akár egyetlen dalukba is (vagy inkább olvasta valamelyik dalszövegüket) tudja miért mondom ezt. Azonban az első két lemez olyan magasra tette a lécet, hogy azt nem mindig lehet megugrani. Ahogy három éve sem, úgy ezúttal sem sikerült a mutatvány. Szó se róla vannak jó dalok ezen a lemezen is mint a riffelős Pussy Ain’t Free, vagy a kicsit Aerosmith hangulatú Walk Of Shame, de sajnos többségében vannak az átlagosabb szerzemények. A szövegeken persze ezúttal is jókat lehet mosolyogni, a hangszeres teljesítményekbe pedig képtelenség belekötni, de sajnos mégis megtorpanást érzek. Remélhetőleg következő nekifutásra jobb lesz a végeredmény, tudnak ennél jobbat is!

Stone Sour – Hydrograd

Megmondom őszintén nem nagyon tudom hova tenni a Stone Sour legutóbbi produkcióját. Hallgattam becsülettel, de sokadik nekifutás után is úgy ment el mellettem, hogy nem sok nyomot hagyott. Kicsit úgy érzem nagyot akartak markolni, de keveset fogtak. Helyből nagyon sok a 15 dal, egy kis nyirbálással kerekebbé tehették volna a végeredményt. Szó se róla akadnak jobb pillanatok, mint például rögtön a nyitó Taipei Person/Allah Tea vagy a Fabuless, de főként a lemez második felében gyakran becsúszik egy-egy jellegtelenebb dal is. Világos az irány, elmondták előzetesen, hogy szintet akarnak lépni, de egyszerűen nincs meg az a szükséges plusz ebben a lemezben, ami katapultálná őket egy másik ligába. Dalok tekintetében sajnos fényévekre van pl. az Audio Secrecy-től. Talán legközelebb...

Trivium – The Sin And The Sentence

A Trivium a legutóbbi lemezzel sikeresen szintet lépett lefelé, így nem vártam túl sokat, amikor megtudtam, hogy új albumon dolgoznak. És láss csodát! Összeszedték magukat, és egy meglepően erős lemez lett a végeredmény, talán a Shogun óta a legjobban ez a produktum tetszik. Sikerült kellően változatosan fogalmazniuk, ismét van üvöltés/hörgés a tiszta részek mellett, és a dalok se olyan egy kaptafa módon készültek, mint legutóbb. Egyiküket-másikukat sikerült meglehetősen körmönfontra megírni, de mégis úgy, hogy végig fenntartsa a figyelmet. Kiemelni itt se szeretnék, és nem is tudnék egyet sem, elvégre egységesen erős a lemez. Nagy  szívfájdalmam, hogy a márciusi koncerten (ismét) nem tudok jelen lenni.