Kenguruboogie - Airbourne (2017. október 29. Budapest)

Kicsivel több, mint négy évet kellett várnom arra, hogy újra élőben láthassam a mai ausztrál szintér –szerintem- legjobb zenekarát. Persze az AC/DC ma is aktív (úgy-ahogy), de ők egy teljesen más kategóriát képviselnek, mint jelen írásom tárgya, az Airbourne. Az O’Keeffe tesók zenekara szerencsére gyakori vendég kis hazánkban, nekem azonban mindösszesen másodjára sikerült elcsípnem őket ezen a vasárnap estén.

Amikor kiderült, hogy a koncert a Barba Negra-ban lesz megtartva, ötletem nem volt milyen nézőszám jöhet össze aznapra. Kellemes meglepetésként ért, hogy bő két héttel az esemény előtt ki kellett rakni a „Megtelt!” táblát. Ennek megfelelően aznap kora délután indultunk útnak harmadmagammal. Viszonylag gond nélkül megérkeztünk a helyszínre, bár mennünk kellett két kört, mert a parkolás elsőre nem volt magától értetődő. :) Miután ez a gond megoldódott, kerestünk egy közeli vendéglátó egységet, mivel volt még két óra kapunyitásig, és az időjárás is a rosszabbik arcát mutatta. Időközben további ismerősök is érkeztek, így viszonylag hamar elérkezett az idő, amikor indulni kellett.

Beérve a koncerthelyszínre már jókora tömeg fogadott, szerencsémre még így is sikerült egy jó helyet kifogni a színpad előtt. A tervezetthez képest negyed órával korábban kezdett az este előzenekara, akik szintén a legkisebb kontinensről érkeztek hozzánk. A Desecrator stílusa némiképp elüt a főzenekarétól, ugyanis itt thrash metal a játék neve. Alapvetően szeretem ezt a fajta zenei stílust, azonban hazudnék, ha azt mondanám, hogy fanatikus fogyasztója lennék.

Indulás előtt belefüleltem a produkcióba, de a hallottak nem győztek meg kellőképp. Gondoltam talán élőben… Alapvetően nem volt annyira vészes amit elővezettek, de túlságosan mély nyomot se hagyott bennem. Az elhangzott kb. 7-8 dalban váltakoztak a szélvészgyors és a középtempós részek, ami legalább nem tette egysíkúvá a dalokat. Azonban sokszor olyan érzésem volt, hogy nem ártott volna megvagdosni azokat: 5-7 perces szerzeményekkel operálni bármilyen stílusban kockázatos, sajnos meg is lett a böjtje. Néhány perc után apadt a figyelmem, bár ahogy körbenéztem akadtak, akiknek bejött a zene. Eljátszottak egy fogjuk rá korrekt Born To Be Wild feldolgozást, és a Diamond Head-től is megidézték az Am I Evil?-t egy kicsit.  

A saccra negyven perces műsor után gyors átszerelték a színpadot, és másodpercre pontosan 21:45-kor, az előzetesen kiírt kezdéskor megszólalt az intro. Majd a Ready To Rock-al szó szerint berobbant az Airbourne a színpadra! Már itt a kezdésnél érezhető volt, hogy iszonyatos hőfokon égnek, folyamatos volt a rohangászás és a headbangelés. Szerintem ilyesmi elánnal nyomulhatott az AC/DC a Bon Scott érában is.

Ami az elhangzott dalokat illeti, sajnos nem emlékszem pontosan a sorrendre (setlistet nem találok), így kénytelen leszek a memóriám után menni. :) (Az esetleges tévedésekért előre is bocsi!) A program alapvetően a debütalbum Runnin’ Wild-ra és a tavaly megjelent Breakin’ Outta Hell-re épült. Ezekről fejenként 4-5 dal hangzott el, így előbbiről hallhattuk többek között Too Much, Too Young Too Fast, Stand Up For Rock N’ Roll (nagy kedvenc!), Runnin’ Wild és Girls In Black alapvetéseket is. Ez utóbbi alatt az énekes/szólógitáros Joel O’Keeffe eltűnt a színpadról és egy road nyakában felfedezőútra indult a klubban sokak nagy meglepetésére. Aki látott már Airbourne koncertet annak ez nem újdonság, nagyobb fesztiválokon ennél őrültebb mutatványokat is megcsinál. Plusz ugye ott volt az a geg is, amikor a fején szétver egy sörösdobozt is. :)

Mivel még mindig a tavalyi album turnéja fut, így nem véletlen, hogy azt is alaposan megtámogatták: a címadó eleve adott volt, de azon felül felcsendült a Rivalry, az I’m Going To Hell For This és a himnikus –amúgy Lemmy-nek ajánlott- It’s All For Rock N’ Roll is. Ez utóbbi alatt némi viszkikólával is megkínálták a közönséget, bár volt, aki csak kamillázott, hogy mit csináljon, amikor felé nyújtották a poharat. :)  Ami a fennmaradó két lemezt illeti ezeket nem erőltették túl, a No Guts, No Glory-ról egyedül a Bottom Of The Well volt itt mutatóban, a Black Dog Barking-ról pedig a már említett Ready To Rock és a ráadásban előkerült Live It Up. Aminek viszont külön örültem, hogy elővettek egy úgymond B oldalas dalt, a Heads Are Gonna Roll képében. (Ezt szimpatikus húzásnak tartottam, ahogy azt is, hogy idén végre kiadták –szinte- az összes fiókban maradt vagy itt-ott extraként elpotyogtatott dalukat CD-n!)

Ami magát a zenekart illeti, iszonyatosan erős koncertbandájának tartom őket: amíg a színpadon voltak végig igyekeztek 200%-ot nyújtani. Ez a zene persze nem a komplexitásáról híres, de atom feszesen játszottak, érezhetően a vérükben van ez a fajta ösztönös, boogies rock n’ roll. Folyamatos volt a kontaktus a közönséggel, egy percre nem volt megállás. Valami ilyesmiről kellene szólnia minden rockkoncertnek! (Idén egyébként gitáros csere volt a zenekarban, de ez egyáltalán nem törte meg a lendületet) Negatívumot mindösszesen egyet tudnék felhozni, mégpedig azt, hogy nagyon rövid volt a koncert, ráadással együtt nem lehetett több 70-75 percnél.

Csalódott persze így sem voltam, az élmény mindenért kárpótolt. Szinte biztos vagyok benne, hogy nem ez volt az utolsó találkozásom a zenekarral, amint legközelebb a közelben játszanak és lehetőségem lesz rá, ott leszek!