Open Your Ears - Alter Bridge (2017. október 22. Budapest)

Őszinte leszek, nem gondoltam volna, hogy a három évvel ezelőtti fellépés után még hazánkban köszönthetjük az Alter Bridge legénységét. Az a koncert bizony – annak ellenére, hogy hangulatilag remekül sikerült - elég siralmas volt a közönség számát tekintve. Így amikor bejelentették, hogy idén újra jönnek hozzánk, és nem máshova, mint a Papp László Sportarénába, vegyes érzelmekkel fogadtam a hírt.

Nyilvánvalóan örültem, hogy ismét láthatom őket (Bécsbe is volt koncert, de időbeli és financiális szempontok miatt azt most nem tudtam vállalni), ugyanakkor szinte biztosra vettem, hogy a helyszín túl nagy lesz. Az egy dolog, hogy Londonban teltházat csináltak az O2 arénában (18000 ember), de tőlünk nyugatabbra is 2-3000 fős helyeken játszanak általában.

Na de, lényeg a lényeg: a jegyet megvettem minden gond nélkül, így már csak számolni kellett a napokat. Délelőtt indultam el itthonról, „ki tudja milyen idő lesz és milyenek az utak” címszóval, de szerencsém volt. A hideget és kisebb ködöt leszámítva könnyű volt haladni. Szerencsére a parkolást se volt nehéz kivitelezni, az Aréna Plázában könnyen találtam helyet és a kocsit is ott tudtam hagyni hosszabb időre. Némi ebéd után elindultam a helyszínhez, ami még teljesen le volt zárva, a lépcsőkön se lehetett felmenni. Szerencsére nem sokkal később megjött több ismerősöm is, így az idő is hamar ment.

Mivel volt lehetőségem megnézni a zenekari beállást és utána találkozni a tagokkal, így hamar a délután végére értünk és vissza kellett menni kapunyitásra. Mikor nem, ha most: megeredt az eső, de szerencsére a beengedés gördülékenyebben zajlott, mint általában. Ehhez hozzájárulhat, hogy tömeg se volt nagyon, talán párszázan lehettek a helyszínnél.

Mire az előzenekar elkezdte műsorát, már kezdtünk alakulni közönségügyileg, de üres helyek így is jócskán akadtak. Ezt a tisztet egyébként a brit As Lions töltötte be. A legnagyobb érdekesség velük kapcsolatban, hogy az énekesi poszton nem más áll, mint Austin Dickinson, aki az Iron Maiden dalos pacsirta Bruce Dickinson fia. Maga a zene egyébként amolyan olvasztótégely: van bent némi metal, metalcore és egy adag rádiórock is. Nem rossz amúgy, amit csinálnak, csak sajnos ugyanúgy, mint legtöbb pályatársuknál, itt is meglehetősen jellegtelen az egész. Az a legnagyobb baj, hogy az elhangzott dalok közül egy momentumot nem tudnék visszaidézni. Koncert előtt meghallgattam itthon 2-3x a lemezt kíváncsiságból, deee…Elmaradt a hűha faktor.

Pozitívumnak felhoznám ugyanakkor a koncerttel kapcsolatban, hogy nagyon éltek a színpadon, folytonos volt a mozgás, bennük volt a fiatalos lendület. Ez gyakorlatilag el is vitte a hátán a koncertet. Az egyetlen lassabb dal előtt megkérték a közönséget, hogy világítsanak – persze telefonnal. Meglehetősen impozáns látványt nyújtott hátranézve, képzelem milyen lehetett a színpadról!

Negatívumnak ugyanakkor egy dolgot említenék: mégpedig a színpadi kinézetet, ami elég szedett-vedett volt. Azt már csak halkan jegyzem meg, hogy melegítő felsőbe felmenni a színpadra, a pofátlanság határát súrolja. :) Tapasztalatból tudom, hogy itthon amúgy sincs nagy kultúrája annak, hogy ki miben áll ki zenélni, valamint világszerte is sok a "srác a szomszédból" kinézetű zenekar, de én igenis azt mondom, hogy egy együttesnek legyen egységes színpadi megjelenése. Sokat hozzá tud tenni az összképhez! 

Szóval visszatérve a zenére. Itthon még teszek pár próbát a lemezzel, és ki tudja, hátha egyszer megérkezik az isteni sugallat. Esélyt kell adni a fiataloknak is, elvégre bennük a jövő!

De addig még itt van nekünk az Alter Bridge! Most láttam negyedik alkalommal a csapatot, és nem gondoltam volna, hogy a tavalyi bécsi bulit überelni tudják. Erre tessék! Kevés néző ide vagy oda, megint olyan koncertet adtak, hogy nem győztem sepregetni az állam a padlóról. Helyből a kezdés letaglózó volt: a Writing On The Wall – Come To Life – Addicted To Pain azonnal megadta a lendületet! Direkt nem néztem meg, hogy miket játszanak a turnén, így megvolt a kíváncsiság a dalok össszeállításával kapcsolatban. Egy standard váz persze adott, de tavalyhoz képest így is kaptunk több meglepetést! A nyitó hármas után a Ghosts Of Days Gone By jól esett a fülnek, de csak amíg nem érkezett a begorombulás a dal középén. :) A Cry Of Achilles szerencsére megjelenése óta fixnek számít a setlistben, ez a dal véleményem szerint simán bent van a valaha írt 5 legjobb szerzeményükben.

Majd jött a számomra mélypont, a My Champion, ezt szerintem már soha az életben nem fogom megszeretni. :) Kellett is a pihenés, mert a következő daltrió ismét elég combosra sikerült: érkezett a Ties That Bind, a Crows On A Wire az új lemezről (jesssz!), és a Mark Tremonti énekével kísért Waters Rising. Itt jegyezném meg, hogy Mark rengeteget fejlődött éneklés terén, vokáljai is sokkal magabiztosabbak és itt is akkorát énekelt, hogy öröm volt hallgatni. (Érdekesség: csak most fedeztem fel, hogy a Waters Rising dalszövegében el van rejtve egy utalás Mark Tremonti egyik kedvenc zenekarára a Celtic Frost-ra vonatkozólag.)

Szintén standardnak számít, hogy a koncert közepén mindig előadnak egy akusztikus blokkot, ez általában egy vagy két dalt takar. A Myles Kennedy által egyszálgitárral prezentált Watch Over You ismételten gyönyörű volt, majd Mark Tremontival kiegészülve szintén akusztikusan érkezett az In Loving Memory, ami –megnéztem- ebben a turnékörben került elő újra, 2008 óta egyáltalán nem játszották!

Innentől fogva gyakorlatilag mindegy volt mit csinálnak, a saccra 1500-2000 fős közönséget megvették kilóra, de ha fogalmazhatok így, ekkor szabadultak csak el az indulatok. :) (A jó értelemben persze!) A következő Blackbird-öt nem győzöm az egekbe magasztalni, ennek a dalnak szabályosan letaglózó ereje van. Már az első refrénnél úgy dörrent meg az a riff, hogy ott helyben bevallottam minden bűnöm és ez csak fokozódott, ahogy kibontották ezt a kb. 8 perces eposzt.

A súlyosbodás nem maradt abba, a Metalingus – Isolation páros még adott egy alapos fenékbe billentést, ha eddig elbagatellizálta volna valaki a koncertet. Előbbi középrészénél Myles megkérte a közönséget, hogy mindenki guggoljon le, majd mielőtt jött a sztratoszférai magasságokat elérő énekrész és a dal visszatér eredeti tempójára hirtelen mindenki FEL! Adrenalinszint az egekben!

De még nem volt vége, a következő meglepetés, amit egyáltalán nem vártam, az a Find The Real felbukkanása volt. Úgy látszik, most kezdik ismét felfedezni az első lemezüket, ugyanis egyre több dal került be erről a korongról a programba. Utolsónak persze mi más maradt volna, mint első nagy slágerük az Oper Your Eyes. Majd búcsúzás és fények leolt. Persze kizárt, hogy ráadás nélkül hazamehetnek, a néhány percig tartó skandálásnak meglett az eredménye, nemsokára ismét a deszkákon voltak. Bónusznak megkaptuk az új lemez nyitódalát a himnikus Show Me A Leader-t, némi gitárpárbajt és az örök koncertzáró Rise Today-t.

Némi integetés, pacsizás és szuvenír osztogatás után végleg lesétáltak a pódiumról, a közönség pedig elégedetten mehetett haza. Ezt nem véletlen írom, ugyanis amerre néztem mindenki arcán széles mosoly terült szét.

Tökéletes előadás volt: 18 dal, 110 perc üresjárat nélkül. És mindezt úgy, hogy a látványt sem nagyzolták el: hátul egy vászon a logóval, plusz a zenekar. Myles a koncert vége felé megkérdezte, hogy ha jönnének legközelebb, ki lenne itt. Szerintem a kapott válasz meggyőzte: érdemes lesz visszajönniük!