Kis ország, nagy zene - Pretty Maids (2017. március 4. Budapest)

Biztosan mindenki ismeri azt a mondást, hogy amit a sors elvesz, azt később visszaadja. Az idei évem nem indult túl szerencsésen koncertek szempontjából: kapásból törölték a Black Stone Cherry komplett Európa turnéját, a bő két héttel ezelőtti Avenged Sevenfold pedig majdnem bedőlni látszott a koncert előtti napokban. Eredetileg nem terveztem ezt a pesti kiruccanást, mivel mostanában annyi jó koncert van a közelben, hogy kénytelen vagyok szelektálni mi az, amire el tudok jutni. Ez ugye leginkább idő és persze pénz függvénye. Mivel ahogy fentebb írtam a BSC „kiiktatásával” adódott lehetőségem, így 2013 után újra alkalmam nyílt megnézni a dánok egyik alapbandáját.

A tavaly kiadott Kingmaker album valami iszonyatosan erősre sikerült, a legutóbbi találkozás pedig jó emlékként él bennem a mai napig, így örültem, hogy most is sikerült elcsípni a Pretty Maids-et. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy régi az ismeretség, először úgy 2012 táján hallottam róluk, és még mindig tart az ismerkedés, lévén a ’90-es évek végi, és az ezredforduló környéki lemezeket illetően még vannak hiányosságaim.

Na de tegyük félre az anekdotázást, térjünk rá a koncertre. A tervezetthez képest némi késéssel értem fel a fővárosba, így kapunyitás előtt sikerült csak beesni a hajóra. Sokan nem voltak, talán 8-10 fő várakozott, így a bejutás is kényelmesen ment. Gyors ruhatár, mosdó, majd irány a pult a jól megérdemelt malátaszörpért. Sikerült jó helyet elfoglalni a színpad jobb oldalánál, közvetlen a gitáros Ken Hammer előtt.

Mivel frankón nem néztem meg ki lesz az előzenekar, így kíváncsi voltam kik lépnek a deszkákra elsőként. A cseh Ales Brichta Project-hez eleddig még nem volt szerencsém. Gondoltam ezt egészen a koncert közepéig, amikor elkezdték az Omega klasszik Gyöngyhajú lány cseh (!!!) verzióját játszani. Ekkor ugrott be, hogy négy éve is ők nyitottak a Barba Negra-ban. Ahogy akkor, úgy most sem maradt meg sok a zenéjükből, sajnos azzal, hogy anyanyelvükön megy az ének, eleve halálra van ítélve a produkció a határokon kívül. Nem voltak ugyan rosszak, el lehetett hallgatni őket, a közönség is sűrűn tapsolt, de magamtól eszembe nem jutna itthon hallgatni.

Na de a Pretty Maids! A tervezetthez képest pár perc késéssel csendült fel az intro, majd az újabb korszak egyik legismertebb dalával, a Mother Of All Lies-al köszöntek be, ami kapásból megadta az alaphangulatot. Ezt követte az új lemez agyelhagyós címadója, majd az egyik legnagyobb klasszikus, a Red, Hot And Heavy. Már itt megvették a közönséget kilóra, pedig még alig tartottunk a koncert elejénél.

(Megjegyzendő, hogy tavaly billentyűscsere volt a zenekarban, az új tag a svéd producer, multihangszeres Chris Laney lett, aki láthatóan baromi könnyen beilleszkedett. Ahogy Ronnie Atkins énekes említette koncert közben, dobosuk Allan Tschicaja néhány nappal korábban beszedett egy fertőzést, ami miatt képtelen volt színpadra lépni. A dánok nem teketóriáztak, felcsörgették közvetlen elődjét, Michael Fast-ot, hogy segítse ki őket. Felhívták rá a figyelmet, hogy emiatt előfordulhatnak hibák, de azért mindenki próbálja meg jól érezni magát. Utóbb ezt garantálni tudom, maximálisan sikerült eleget tennünk ennek a kérésnek.)

A bő félháznyi közönség hihetetlen lelkes volt szinte végig, és ez átragadt a zenekarra is. Az előző bekezdésben taglaltak miatt hibák ugyan becsúsztak, de ez rohadtul nem érdekelt senkit, a jó kedv a színpadon is érezhető volt. Folytonosak voltak az összevigyorgások, még egy spontán jam is kerekedett, amikor belekezdtek a Deep Purple-től a Black Night-ba majd a Smoke On The Water-be.

Egyébként direkt nem néztem meg milyen dalokat játszanak ezen a turnén, így kíváncsi voltam mi lesz a menü. Félig-meddig tutira mentek, az új album dalai mellett (Face The World, Bull’s Eye, Heavens Little Devil) a hangsúly a talán legismertebb lemez, a Future World tételein volt (Future World, Love Games, Rodeo, Yellow Rain, Eye Of The Storm). Utólag megnézve még szerencsésnek is mondhatjuk magunkat, ugyanis az Eye Of The Storm-ot nem nagyon játszották ezen a turnén és a színpadra ragasztott setlisten sem szerepelt.

Emellé még beszuszakoltak két tételt a szintén nagyon jól sikerült 2013-as Pandemonium-ról (Little Drops Of Heaven és a Pink Floyd – Another Brick In The Wall részlettel indító I.N.V.U.), valamint a Savage Heart-ot és a John Sykes feldolgozás Please Don’t Leave Me-t is. És persze a ráadásban a  Back To Back is előkerült. Szinte fel se tűnt, olyan hamar elrepült az az idő, amit a színpadon töltöttek. Utólag konstatáltam, hogy a műsoridő majdnem elérte a két órát! Még némi szuvenírosztogatás, pacsizás, majd negyed 12-kor levonultak a színpadról. És ennyi, vége.

Tudom ez most nem lett olyan terjengős beszámoló, mint amit általában írni szoktam, de úgy gondolom, itt és most elég ennyi. Összehasonlítva a négy évvel korábbival, sokkal jobban éreztem magam ezen a koncerten, köszönhetően a felszabadultabb hangulatnak, ami zenekar és közönsége között létrejött. Várjuk vissza őket mielőbb!