Kanadából jöttem, mesterségem címere... - Nickelback (2016. szeptember 16. Budapest)

Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük, hogy a kanadai Nickelback az egyik legmegosztóbb zenekar ezen a sárgolyón. Egyesek szerint a rockzene megcsúfolása, amit csinálnak, én azonban úgy gondolom komplett baromság ez a kijelentés. Tény és való, egyes dalaik eléggé sziruposak, de érdemes végighallgatni egy-egy komplett lemezt, és rájöhet bárki, hogy tele vannak jól megírt rockdalokkal. Más kérdés, hogy pont az a lemezenkénti 2-3  számból lesz sikerdal, amire ráhúzható a fentebb leírt jelző. De ez már csak így megy mindenhol… :) Most, hogy ezt szépen megtárgyaltuk térjünk is rá a valódi okra, amiért ismét billentyűzetet ragadtam. A zenekar ugyanis ismét ellátogatott kishazánkba.

Amikor 2013-ban először jártak nálunk, sikeresen lecsúsztam a jegyekről, a tavalyi turnét pedig lefújták Chad Kroeger énekes torokproblémái miatt. Harmadik nekifutásra végre összejött a találkozás, bár nem állítom, hogy nem volt bennem a félsz, hogy megint közbejön valami :) Szerencsére nem így lett, és ennek köszönhetően ismét gazdagabb lettem egy remek koncertélménnyel.

Nézzük is szép sorjában.

A koncert pénteki napra esett, aminek külön örültem, mivel így elég volt egy nap szabadságot kivenni. :) A végtelennek tűnő autóút után, 16:00 óra magasságában értünk az arénához, ahol saccra 20-30 ember várta a kapunyitást. Ez mondjuk nem is volt probléma, legalább kényelmesen tudtunk várakozni.

Ahogy teltek-múltak a percek, az emberek száma is szépen nőni kezdett. Megmondom őszintén tartottam attól, hogy ismét lesz a tömegben pár barom, aki már a koncertkezdés előtt nem bír magával, de úgy néz ki ezúttal otthon maradt az „értelmesebbje”. (Anélkül, hogy általánosítani akarnék, ismerjük el, hogy ennek a koncertnek merőben más a közönsége, mint pl. a júniusi Black Sabbath-é. Kétszer se mondom, hogy a jelenlévők jó része, most először volt nagyobb volumenű –de lehetséges, hogy bármilyen- koncerten.)

Szóval ott tartottam, hogy szépen-lassan gyülekeztünk, és érkezett a kapunyitás pillanata. Ez mindig a legstresszesebb része egy koncertnek, ugyanis ha az ember olyan hibbant mániákus, mint én, és mindig az első sorban akar állni, akkor itt bizony gyorsnak kell lenni. Meg nem árt némi szerencsefaktor is. :) Ezzel szemben itt…Az este legnagyobb pozitív meglepetésével voltam kénytelen szembesülni! Ilyen sima, gond nélküli beengedést, ahol még rohanni se kellett (!!!), még nem tapasztaltam amióta koncertre járok. Más kérdés, hogy az első sort alapból buktam, mivel azt megtöltötték a VIP jegyet vásárlók, de még így is jó helyem volt. Pontosabban fogjuk rá, hogy jó helyem volt. 

Előzenekarnak a szintén kanadai, mindössze néhány éves Monster Truck-ot hozták magukkal Chad Kroeger-ék. Őket már láttam 2014-ben Slash előtt, akkor sajnos teljesen semlegesek maradtak számomra, köszönhetően az egész este trágya hangosításnak. Ezek a favágók azonban idén kihoztak egy olyan lemezt, amitől helyből lementem hídba, és muszáj voltam előásni a korábbi anyagokat is. (Na nem mintha sok lenne belőlük, mindösszesen egy nagylemez plusz 2 EP.)  Amit ez a négyes itt elővezetett, arra kb. nincsenek szavak. Rock N’ Roll! Tökéletesen sikerült bemutatniuk, hogyan is kell szólnia egy mai rockzenekarnak. Igaz a billentyűs Brandon Bliss, és az énekes (egyben basszusgitáros) Jon Harvey helyhez volt kötve -Steve Kiely dobos meg ugye alapból-, így az egyedüli tag, aki élni tudott a színpad adta lehetőségekkel az a gitáros Jeremy Widerman volt. Na most…A faszit 100%, hogy gyerekkorában akkora túladagolás érhette AC/DC-ből, amit a mai napig nem hevert ki. Úgy felszántotta a színpadot, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, közben akkora feelinggel játszott, hogy minden lefogott hang élményszámba ment.

Persze mindez mit sem érne, ha nem lennének jók a dalok. A rendelkezésre álló –amúgy nagyon korrekt hosszúságú- műsoridőből kihozták a maximumot, egy perc üresjárat sem volt. Az elővezetett 10 dal lefedte a zenekar teljes eddigi életművét. Nem meglepő módon a legtöbb szerzemény a legutóbbi korongról hangzott el, amit személy szerint egyáltalán nem bántam. (Amennyiben csak egy dalt kellene ajánlanom valakinek, az gondolkodás nélkül a „Don’t Tell Me How To Live” lenne! Megkockáztatom ezzel sikerült megírniuk "A" dalt, amivel később azonosítani fogják őket.)

A "For The People" előtt a roadok kihoztak plusz egy mikrofont. Először nem tudtam mire vélni, miért is van erre szükség, aztán a dal közepén minden világossá vált. A Nickelback gitárosa Ryan Peake sétált ki a deszkákra, hogy szólózzon egyet és némi vokállal besegítsen. Jófejség lvl 10000!

Megjegyezném, a közönség is vette a lapot, minden dal végén tisztes tapsot kapott a zenekar. Más kérdés, hogy ahol én álltam, ott teljesen hidegen hagyta az embereket a koncert. Mindkettő. Kifogtam ugyanis azt a részt, ahol mindenki faarccal állta végig az elkövetkező 4 órát. Ezt valahogy sose tudom mire vélni. Na mindegy. Egy szó mint száz, mielőbb önálló Monster Truck koncertet az A38-ra!

Egy kisebb átszerelést követően felcsendült az intro, és mindenféle cicoma nélkül felsétált Kanada első számú rockzenei exportcikke a színpadra. A Nickelback rögtön bele is csapott a lecsóba a legutóbbi lemez első klipdalával, az "Edge Of A Revolution"-el. Nyitásnak tökéletes volt, meg is adta az alaphangulatot, a refrént már az első körben is zengte mindenki! Általában az a szokás, hogy az első 2-3 dalt egyben darálja le a zenekar, és csak utána enged némi pihenőt. Itt kissé máshogy festett a képlet, Chad Kroeger ugyanis már rögtön az első dal után intézett néhány keresetlen szót az egybegyűltekhez. Ez szerintem kicsit megtörte a lendületet, de ne legyek már folyton elégedetlen, ugye?! :)

Mindenesetre úgy tűnt, nem nagyon akarnak lazítani a gyeplőn, a "Something In Your Mouth"-"Animals"-"Too Bad" hármas még rátett egy lapáttal. Innentől fogva aztán kicsit alábbhagyott az energia, a sorozatban 4 lírai/féllírai dal hallatán azért levert a víz. Na nem mintha bajom lenne a lassú számokkalkal, de ez így egymás után egy csöppet sok volt. A közönséget ez mondjuk nem nagyon érdekelte, volt aki itt indult be igazán, én inkább csak elvoltam.

Szerencsére utána visszatért a kezdeti karcosodás is, a "Figured You Out"-tal, és a frissen feldolgozott –amúgy állat mód sikerült- Don Henley dallal ("Dirty Laundry") megadták a módját. (Jó, közbe kaptunk még egy lassút, a turné során nálunk debütáló "Trying Not To Love You"-t). Majd következett egy medley 3 kevéssé nyilvánvaló dalból összegyúrva ("Flat On The Floor" / "Woke Up This Morning" / "Fight For All The Wrong Reasons"), itt azért látható volt, hogy voltak, akik nem tudják hova tenni mi is szól éppen. :)

/Némi kitérő…Egyébként baromira nem irigylem a zenekart, az elhangzott dalok gyakorlatilag mindegyike rádiós sikerszám, képzelem mi lehet, amikor egy turnéra készülnek: mindenki összeír X dalt, aztán rájönnek, hogy kb. semmire se mennek ezzel a módszerrel. Annyi a kvázi kihagyhatatlan darab, hogy variálásra nem sok lehetőség van./

Vissza a koncerthez. A medley után elhangzott a "Hero", ami tulajdonképp egy Chad Kroeger szólószerzemény, és anno a Pókember első részének nagy sikerű filmzenéje volt. Majd jött még két lírai, csak hogy tutira menjenek, előbb –az amúgy remekül sikerült Here & Now album- legrosszabb dala, a "When We Stand Together", majd a szintén nem túl acélos „What Are You Waiting For?” a legutóbbi korongról.

A "Rockstar" alatt a színpadra hívtak egy rajongót, ahogy néztem ez egy bevett formula volt náluk a turnén. A rendes műsoridőt záró megasláger „How You Remind Me” előtt még gyorsba megosztottak velünk egy újabb lírait ("Gotta Be Somebody"), aztán némi elköszönés után levonultak.

Persze nem kellett sokat várni, 2 perc múlva már újra a deszkákon voltak, és eltolták a Foo Fighters „Everlong”-ját, ahol az éneket Ryan Peak vitte, Kroeger csak ritmusozott. Zárásként aztán keretbe foglalták az estét, ledarálták a "Burn It To The Ground"-ot, és vége is lett. 20 dal, ebből 8 lassú, nettó 110 perc játékidő.

Éééés akkor a  véleményem. Talán úgy tűnhet a fentebb leírtakból, hogy nem tetszett a koncert. Nos,ez nem így van. Ahogy az írás elején is említettem, egy baromi hangulatos péntek esti rockkoncerten vagyunk túl, kikapcsolódásnak tökéletes volt, jól éreztem magam. Az meg, hogy én más dalokból állítanám össze a koncert számlistáját, egyéni ízlés kérdése. Egy ilyen státuszban lévő zenekar nyilván nem teheti meg, hogy kedve szerint állítsa össze a koncertprogramot. (Én mondjuk szívfájdalom nélkül becseréltem volna néhány dalt pl ezekre: Just To Get High, Midnight Queen, This Means War, Never Again, Follow You Home) Mutatta ezt az is, hogy az első két –világsiker előtti- lemezről egy szám sem hangzott el.

Amiben egyébként senki, még a legnagyobb utálók sem találhatnak fogást, az a zenészi teljesítmény. Chad Kroeger gyakorlatilag lemezminőségben hozta le a koncertet, a többiek (különösen a másik gitáros Ryan Peake) hathatós vokális támogatása mellett. A dobos Daniel Aldair kiválóan (és ízzel!) játszott, néha volt, hogy csak az ő játékát figyeltem. A basszusgitáros Mike Kroeger amolyan szürke eminenciás a zenekarban, tökéletesen hozza, amit kell, de nem akar előtérbe kerülni. Gitárilag nyilván nem kell megváltást várni, de ami kell, az ott van a kezekben.

Ami a dalok közti gegeket illeti, ezek gyakorlatilag bevett formulák. Egy ekkora kaliberű koncertnél amúgy is nagyon kicsi a lehetőség a rögtönzésre (NEM a dalok közbeni improvizációra gondolok!!!). A műsort a két gitáros vitte a hátán, a zenekar roadját Bradley-t, vagy 3x cibálták színpadra, hogy igyon velük egy felest. :) Ryan perfekt módon megtanulta az „Egészségedre” kifejezést, míg Chad tökéletes magyarsággal mondta többször is, hogy „Thank you Budapest!”, amivel nyilván kilóra megvették a közönséget. 

Anélkül meg ne menjünk el szól nélkül, hogy az estét egy kicsit belengte a Metallica szelleme. A zenekar sose tagadta, hogy a ’tallica az egyik ideáljuk, amivel amúgy semmi gond nincs is. (Korábban itt-ott játszották a "Sad But True"-t és a "Four Horsemen"-t is.)Egy laikusnak nem biztos, hogy feltűnik, de nagyon sok apróság utalt Hetfield-ékre. Kapásból ott volt Kroeger kinézete: fekete ruha, csuklószorító+Explorer gitár, aztán Daniel Aldair egy Ride The Lightning pólóban dobolta végig az estét, valamint a színpad két szélén kialakított verem néhány kiválasztott rajongó számára (a klasszikus „Snakepit” a fekete album idejéből ugyebár). Ezt amúgy csak érdekességképp jegyeztem meg… :)

Mindent összevetve ismét egy pazar koncerten vagyunk túl, még ha nem is nevezném életem legjobbjának. Amennyiben legközelebb is a közelben koncerteznek, én ott leszek! Ennyi voltam mára, köszönöm!