"Van a Black Sabbath, meg minden más..." - Black Sabbath (2016. június 1. Budapest)

Azt hiszem, abban egyetérthetünk, hogy ha nincsen Black Sabbath, akkor ma nincsen rockzene. Legalábbis nem abban a formájában, ahogy ma ismerjük. Amikor néhány évvel ezelőtt sikerült újra összerántani az eredeti felállást, és bejelentették, hogy turnéra indulnak és lemez is lesz, valószínűnek tartom, hogy nincs olyan rockzenét szerető ember, akinek ennek hallatán ne dobbant volna egy hatalmasat a szíve. Azóta persze sok víz lefolyt a Dunán: a dobos Bill Ward ilyen-olyan okok miatt kikerült a képből, a lemez megjelent és hatalmas siker lett, lebonyolítottak egy hozzá kapcsolódó turnét, most pedig úgy döntöttek, hogy pontot tesznek a történet végére, és ez lesz az utolsó koncertsorozat ebben a formában. A stílusosan The End névre keresztelt búcsúkör európai szakasza pedig nagy meglepetésre nem máshol kezdődött, mint Budapesten!

Amikor elkezdték árusítani a jegyeket, habozás nélkül rohantunk megvenni, annak ellenére is, hogy az első találkozás a jegyárakkal egy kisebb sokkot okozott. Ezen mérgelődni azonban nem volt idő, elvégre mégis a Black Sabbath-ról beszélünk, hahó! A bejelentéstől számítva majdhogynem ¾ év volt magáig a koncertig, ami előzetesen iszonyú hosszú időnek tűnt, de az utolsó hónapok szokás szerint simán elszáguldottak a fejem felett. Mire észbe kaptam már a főváros felé tartottam egy vonatkocsi gyomrában. (Nem, nem késtünk!!!)

Koncert előtti nap ellátogattam a Dunához, mivel azt a fülest kaptam, hogy a folyó partján álló szállodák egyikében fognak lakni. Azt gondoltam, hogy már előző nap megjönnek, így bőven ki tudják pihenni magukat a koncertig. Nem így történt, a dobos Tommy Clufetos-on kívül (akit egyébként Ozzy szólócsapatából „vettek kölcsön”) a teljes zenekar csak koncert előtt 4-5 órával érkezett meg a fővárosba. Tommy-val amúgy sikerült találkozni, nagyon kedves és közvetlen volt, mindenkinek aláírt vagy épp odaállt egy fotóra, ki mit szeretett volna. Én egy aláírással lettem gazdagabb :) Megfigyeltem, és mesélték is rutinosabbak, hogy aki official merchandise-t, azaz hivatalos, a zenekarhoz köthető terméket irat alá (legyen az CD, DVD, póló, koncertjegy, akármi…) az egy teljes aláírást kap, aki pedig egy darab fecnit, vagy valami teljesen lehetetlen dolgot (a súlyosabb eset az, ha nem is az adott zenészhez köthető az a valami), az általában csak egy aláírásra nem hasonlító monogramot kap. (Konkrét példa erre tegnapelőttről egy TC aláírás, amit úgy kell elképzelni írásképileg, ahogy ide leírtam az előbb. Bárki odaírhatta volna, aláírásformája egyáltalán nem volt.) Lehet, hogy ezért páran máglyára küldenek, de én azt mondom: igazuk van! Nagy eséllyel aki egy fecnit irat alá, az később ez ebay-en fogja árulni. Tudnék példát mondani. Az ott lévő egyik stábtag amúgy baromi rendes volt, mondta, hogy jót akar nekünk, ne várakozzunk feleslegesen, mivel csak másnap fognak megérkezni a többiek.

Rival Sons

Na de sok lesz a kitérő valamit írni kéne a koncertről is. Aznap kellemes nyári időnk volt, kicsit melegebb is a kelleténél. Nem terveztem, hogy hajnalba kiállítok az arénához, délután értem ki kb. 14:30 magasságába, ekkor 8-10 ember lézengett a környéken, a kordonokat pedig már felállították. A kapunyitás 18:30-ra volt kiírva, az a pár óra pedig hamar eltelt. Társaság is akadt, mindenkinek jó kedve volt, észre se vettük és már kezdődött is a beengedés. Ami…Na igen, a szokásos. A biztonságiak ezúttal is seggek voltak, befelé menet 5x nézték meg a jegyem, hogy meggyőződjenek róla, valóban jó helyen járok.

Egy meglehetősen erős sprint után sikerült megcsípni az első sort, azonban nem sokáig örülhettem neki. Az utóbbi években divatba jött, hogy a koncertekre lehet kapni különleges, úgymond VIP csomagokat. Ezek kb. másfélszer drágábbak a normál jegyárnál, a tartalmuk azonban változó. Itt speciel külön bejáraton történő bejutás, némi ajándék, plusz részvételi lehetőség a délutáni soundchecken (gyengébbek kedvéért zenekari beállás) volt a menü. Ezzel nincs is semmi baj, a zene is csak üzlet, aki azt mondja nem, az hazudik. Azzal már inkább volt, hogy ezek a „kedves” egyének szépen beterpesztettek előre, plusz még helyet is foglaltak a később érkező ismerősöknek („15 éve nem láttalak, gyere ide gyorsan”), akit berántottak maguk mellé, én meg hiába küzdöttem a helyemért, győzött a túlerő.

És ha már így belekezdtünk, akkor essünk is túl gyorsan a negatívumokon, ami szintén hozzájuk kapcsolódik, magában a koncertben ugyanis egyszerűen képtelenség volt fogást találni. Szóval oké. Megvettétek a spéci jegyet, vertétek a melletek, hogy mekkora faszagyerekek vagytok, becibáljátok az alkoholtól (meg amúgy is) bűzlő „rég” látott cimbit, és mit csináltok egész koncerten?! AZT A SZÁJBABASZOTT TELEFONT BUZERÁLJÁTOK! Most komolyan: MIÉRT?! Miért olyan fontos a koncert 99%-a alatt fényképezni, videót készíteni, szelfizni (bláááá) és azonnal megosztani ezeket az ismerősökkel Viberen/Messengeren. Aki meg látni szeretne, mert mondjuk alacsonyabb, az megszívta, mert lesheti a hátatokat, vagy a…Igen. Láttam én már sok furcsaságot, de tangapapucsba menni egy rockkoncertre azért köszi! :)

Mindennek alapja

Huh, most hogy szépen kidühöngtem magam, térjünk rá a lényegre. Mint minden valamirevaló koncerten, itt is volt egy előzenekar. Ezúttal egy nagyon jó bandát sikerült választani, a Kaliforniából származó Rival Sons ugyanis egy remek koncertet prezentált. Zenéjük a ’60-as, ’70-es években gyökeredző hard rock, amit vagy sikerül egy mai zenekarnak hitelesen visszaadni, vagy nem. Szerencsére nekik sikerült. Oké, újdonság egy másodperc sem volt a zenében, de tudnak jó dalokat írni! Az meg már csak hab a tortán, hogy a hangosításuk is rendben volt, pöpecül lehetett hallani minden hangszert. Jay Buchanan énekes néhol Robert Plantes vagy épp Paul Rodgerses éterben szárnyalt, egy kisebb gyémánt az ő torkába is jutott. (Azzal együtt, hogy láthatóan attomód be volt tépve :D) Ahogy figyeltem, a közönségnek is tetszett a produkció, kaptak tapsot rendesen a dalok között. Nem véletlen lelkesedett több ismerősöm is, amikor kiderült, hogy ők lesznek az előzenekar. Egy-egy daluk néha velem is szembejött, de eddig nagyon nem ástam bele magam a zenéjükbe. „Sajnos” ezen muszáj leszek változtatni. Egy kicsit amúgy elvesztek még egy ekkora méretű színpadon, de egy saját klubbulin tutira veszem, hogy hengerelnek!

És akkor a Black Sabbath. Előzetesen csak elképzeléseim voltak arról, hogy mire számítsak, de amit végül kaptam, az minden várakozásomat felülmúlta. Takkra pontosan 21:00-kor elsötétült minden, és a fellógatott háttérvásznon elindult az intro. Mondanom se kell már itt megőrült a közönség, bennem pedig ekkor tudatosult, mint ilyen kaliberű koncerteknél mindig, hogy „Jesszum, ezek mindjárt itt lesznek!”. A felvezető kisfilm hangulatilag tökéletesen megágyazott a koncertnek, amint vége lett, és megjelent egy hatalmas, lángoló Black Sabbath felirat, akkor tudtuk, hogy igen, itt az idő! Esőcseppek kopogása, harangkongás majd Tony Iommi behúzta gitárján az első akkordot. Ezzel egy időben a vászon lehullt, és a színpadon volt a HEAVY METAL. Stílusosan a névadó dallal kezdtek, ami a maga idejében a frászt hozta az emberekre, ugyanis a dal tritónusz hangközben van, amit évszázadokkal ezelőtt a Sátán hangjának tituláltak és be is tiltottak egy jó időre. Amikor Iommi keze alól kicsúszott ez a riff, azzal gyakorlatilag egy új zenei stílus született meg.

Lord of the riffs

Gondoltam rá, hogy egyesével végigmegyek a dalokon, de ennek egyszerűen nincs értelme. Ami tegnap este elhangzott, az kivétel nélkül mind a műfaj sarokköve, egytől-egyig instant klasszikus. Nyilván adódik a kérdés, hogy ez és ez a dal miért maradt ki, de ezen felesleges rugózni. (Ahogy azon is, hogy „azééé Bill Ward-al lenne az igazi”. Hagyjuk már, megpróbálták, nem jött össze, kész, passz.) Persze, én is szerettem volna egy Supernaut-ot, egy Sabbath Bloody Sabbath-ot, egy Symptom Of The Universe-t vagy épp egy Methademic-et hallani (és még folytathatnánk a felsorolást a kevésbé nyilvánvaló tételekkel), de mindent nem lehet egyszerre megkapni. Meggyőződésem, hogy akkor jó egy koncert, ha az ember utána egy kis hiányérzettel megy haza.

A programot egyébként full retrora vették, az elhangzott dalok 90%-a az első három albumról került elő, a Vol 4.-et és a Technical Ecstasy-t mindösszesen egy-egy dallal idézték meg (Snowblind és Dirty Women), a Sabbath Bloody Sabbath-ot, a Sabotage-t és a Never Say Die!-t valamint a legutóbbi 13 lemezt teljesen parkolópályára tették. Ezekkel ellentétben a „négy kardozó buzi” (Geezer Butler után szabadon) lemezről két dal híján mindent eljátszottak. Elég, ha annyit mondok, hogy War Pigs, Iron Man, Paranoid, ugye?! (És csakazértis: Hand Of Doom!!!, Fairies Wear Boots, Rat Salad) A Master Of Reality-ről persze nem hiányozhatott a tonnás súlyú Children Of The Grave sem, a másik két ultrabrutál téma az After Forever és az Into The Void pedig csak hab volt a tortán! Az első lemezről pedig a névadó mellett előkerült a Behind The Wall Of Sleep és a Geezer basszusszólójával felvezetett N.I.B. is. (Na tessék, csak végigértem a dalokon…)

Maga a műsoridő nettó 100 perc körül mozgott 13+1 dallal, ami nyilván kevés, de lássuk be, hogy 70-hez közeledve ez teljesen korrekt. És hát a zenészek…A 3(+2) tagról csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. A színpad mögé elrejtett billentyűs Adam Wakeman hozta, amit kellett, játékával színesítette az összképet. Az „új fiú” Tommy Clufetos hatalmasat produkált, iszonyatos húzás volt a játékában, és még a Rat Salad-ból kibontakozó dobszólója se volt unalmas. (Ez nálam csodaszámba megy, ugyanis ezen a ponton általában akarva-akaratlanul behorkolok) Lehet, hogy valaki Istenkáromlásnak fogja venni, de –a mai- Bill Ward-al szerintem nem lett volna ilyen húzás a Sabbath-ban.

O.O.

És hát a főszereplők. A zenekar agytrösztje, a basszusgitáros Geezer Butler szokásához híven a háttérben maradt, miközben fáradhatatlanul jártak az ujjai a négy húron. Betonbiztos alapot szolgáltatott Tony Iommi gitárjátéka alá, aki maga az elpusztíthatatlan Iron Man! Még egy olyan komoly betegség után, mint a limfóma is hihetetlenül jó bőrben festett, látszólag semmi baja nem volt. Egymás után gördültek elő a kezei alól a pokol legmélyéről érkező riffek, mindeközben pedig szinte végigmosolyogta a koncertet. A gitárhangzása pedig maga a csoda. Hallottam már néhány gitárost élőben, de soha, egyiküknek sem szólt így a gitárja (és nem is fog így szólni). Már a legelső akkordnál lementem hídba, ami ugyanis kijött a hangfalakból az BŐDÜLETES volt. Azonnal kirázott a hideg, folyamatos libabőr!

Ozzy pedig…Ozzy. Az ember, akinek komplett évtizedek maradtak ki, annak köszönhetően, hogy gyakorlatilag mindent eltüntetett az orrában, ami elképzelhető. (Amikor a közönség hangerejét tesztelte, és háromig kellett volna számolnia a YEEEEE előtt, volt, hogy el kellett gondolkoznia mi jön az egy után :D) Soha nem volt egy klasszikus, képzett énekes, egyszerűen „csak” van egy teljesen egyedi hangja. Ami nyilván most is olyan hamis volt sokszor, mint az ágyú, de ez akkor és ott senkit nem érdekelt. Ezen felül egy hihetetlenül szerethető figura, még akkor is, ha sokszor végig olvasta egy dal szövegét. :) Hozta a szokásos mozgáskultúráját a mikrofonba kapaszkodós fejrázástól kezdve, a totyogós járásán át az egy helyben ugrálásig. A békaugrást már egy ideje hanyagolja, valamilyen oknál fogva sokszor kakukkhangot imitálva „kommunikált” a közönséggel. És persze kilocsolt azért két vödör vizet is, igaz az egyiket teljes egészében a biztonságiak nyakába. :)

G/Z/R

A hangulat egyébiránt tökéletes volt. Teljességgel az jött le a színpadról, hogy ez nekik már jutalomjáték, és annyi kihagyott év után végre élvezik egymás társaságát. Elég volt megnézni, ahogy Ozzy és Tony sokszor egymásra mosolygott. Mindent elárult. A közönségre szintén átragadt ez a hangulat, mindenki hálás volt minden egyes hangért. Ez a zene amúgy sem a szélvész tempójáról ismert, nagy lökdösődésre szerencsére nem kellett számítani. (A Paranoid-on mondjuk azért beindult az ereszdelahajamat, ekkor azok is ráeszméltek, hogy melyik zenekar koncertjén vannak, akik az Into The Void alatt a mennyezetet tanulmányozták) Ez már csak a közönség életkorából adódóan is evidens volt, ennyi őszülő halántékú, vagy épp teljesen ősz hajú embert headbangelni még nem láttam :)

Egy szó, mint száz…Mindig ez a rész a legnehezebb. Túl vagyunk egy tökéletes estén, amit egyértelműen életem legjobb koncertélményei közé sorolok. Amennyiben a turné végeztével tényleg befejezik a ténykedést Black Sabbath név alatt, akkor egy hatalmas űrt fognak maguk után hagyni. Remélhetőleg Ozzyban még lesz annyi kraft, hogy kiadjon egy lemezt és megturnéztassa, talán Geezer is elszöszöl egy új lemezzel, és a riffmester Tony Iommi is valóra váltja a pletykákat, amik arról szóltak, hogy egy későbbi Sabbath énekessel, Tony Martinnal készít egy albumot. (Esetleg Headless Cross név alatt?) Akármi is legyen, ez a júniusi este egy örök élmény marad. Ez maga volt a megtestesült alfa és omega. Se több, se kevesebb.