Egy szelet Amerika - Black Stone Cherry (2016. február 16. Bécs)

Kezdjük ott, hogy –számomra- a tavalyi év koncertjét a Black Stone Cherry adta az A38-on. A rövid műsoridő ellenére egy olyan intenzív és kerek előadást produkáltak, hogy utána napokig a hatása alatt voltam. Amikor kiderült, hogy ismét Európában turnéznak, és Bécsben is fellépnek, nos: nem sokat vacilláltam a kérdésen, hogy menjek e vagy sem.

Meglehetősen hamar elérkezett a koncert napja, néha nem győzök csodálkozni, hogy rohan az idő. Délután 3-kor indultunk útnak Sárvárról másodmagammal, és egy Bécsen belüli kötelező eltévedést leszámítva viszonylag hamar megtaláltuk a koncerthelyszínül szolgáló Ottakringer Brauerei-t. Még arra is volt időnk, hogy kicsit körbejárjuk a roppant méretű építményt, és megigyunk valamit.

Ismét bebizonyosodott, hogy a sógorok nem az a kapkodós fajta nép, ugyanis kapunyitás előtt rajtunk kívül alig 8-10 ember lézengett a bejáratnál. Mivel még sose voltam itt, így minden újdonságnak számított, ezért inkább követtem az előttem haladókat. Egy kanyar, még egy, lépcső, ruhatár, folyosó, lépcső, lépcső, folyosó…Hopp itt a büfé, akkor jó helyen járunk! Ez persze nem maga a koncertterem volt, csak egy kisebb előtér, a terembe még nem lehetett bemenni. Sokat mondjuk nem kellett várni, 20-30 perc múlva a biztonságiak odébb álltak, és máris szabad volt az út. Hasonlóan a linzi Posthof-hoz, itt is kb. sikerült azonnal belerohanni a színpadba. Elfoglaltuk a helyünket, közben ismerősök is érkeztek, tolongás sem volt, így gyorsan ment az idő az előzenekar kezdéséig.

Végre egy jó előzenekar!

Eredetileg úgy hirdették meg, hogy a Theory Of A Deadman nyitja az estét, de valami okból kifolyólag mégsem ők kezdtek. (Őszintén szólva nem is bánom, belehallgattam a zenéjükbe, kellemesen álmosító hatása van) Helyettük a számomra eddig tökismeretlen Toseland próbálta felpörgetni a közönséget, nem kis sikerrel! Jó kis rock n’ roll-t toltak az arcunkba bő 40 percben, és csodák csodájára még a hangzásuk is viszonylag rendben volt. Az énekesük egy az egyben úgy nézett ki, mint egy fiatalabb Myles Kennedy, mi több a mozgása és valamennyire a hangja is az Alter Bridge énekesére emlékeztetett. Teljesen okés produkciót nyújtottak, szimpatikusnak is tűntek a britek. A szintén szigetországi The Treatment után még egy zenekar, akiknek muszáj leszek utánakeresni. (Ennyit arról, hogy a fiatalabbak között nincs jó együttes)

Rövid 20-25 perces átszerelést követően aztán kihunytak a fények, felcsendült valami rémes intro, Kentucky hősei pedig nemes egyszerűséggel besétáltak a színpadra, és bele is dörrentettek a Me And Mary Jane-be. Menetrendszerű megőrülés a közönség részéről, a gitáros Ben Wells pedig 10 mp múlva már az egyik -direkt erre a célra kihelyezett- láda tetejéről hergelte a tömeget. (Itt megjegyzem, hogy egy nem nagy, galériával együtt saccra 200-250 fős koncertteremről beszélünk) Akik voltak már itt, sokat panaszkodtak a hangzásra. Nem tudom ezúttal mi történhetett, de a cucc bivaly módon szólt. Mindent lehetett hallani, talán csak Ben gitárja volt egy kicsit lejjebb keverve.

Színpadkép. Ennél több nem is kell!

A múlt nyári koncerthez hasonlóan most se tudtam, hogy hirtelen hova is nézzek, annyira élt és lélegzett az egész színpad. Hihetetlen micsoda energiák áramlottak lefelé! Szokás szerint Ben vitte a prímet, a vasággyal együtt 50 kg-os kis fickó valami eszméletlen színpadi munkát produkált! Még az általában visszafogottabb osztrákok is megmutatták, hogy tudnak ők azért hangosak is lenni, ha akarnak! (Lekopogom senki se akart arrébb taszigálni, előrefurakodni, vagy épp kitépni a kezemből az elkapott pengetőt) 

A dalokat illetően volt némi változás: bekerült a setlistbe az első lemezes Violator Girl és a csak B-oldalon kiadott Yeah Man is. Ezeken kívül sorjáztak a már standard koncertdarabnak számító dalremekek: Rain Wizard, Blind Man, White Trash Millionaire, Lonely Train, csak hogy a legnyilvánvalóbbakat említsem. (Egyszer azért szeretnék egy Tired Of The Rain-t vagy egy Devil’s Queen-t élőben elcsípni. Légyszi!) Mivel kanyarban van az új –stílusosan Kentucky-ra keresztelt- lemez is, előzetesen eljátszották a már bemutatott In Our Dreams-t és egy másik új dalt is, aminek sajnos egyelőre nem tudom a címét. Ez utóbbit egy intimebb hangszereléssel, mindösszesen egy akusztikus gitárral és Chris Robertson ismét bámulatos hangján szólaltatták meg. (Lehet érte kövezni, de szerintem Myles Kennedy mellett a mai mezőny legjobb énekese, nem mellesleg zseniális gitáros is)

Varázslat

És ki ne felejtsem, most is volt dobszóló, igaz rövidebb, mint legutóbb, de itt még egy szájharmonika is előkerült közben. Mint a legtöbb dobos, így John Fred Young is egy vadállat. Egy energiabomba, aki úgy ütötte a cájgot, hogy az, ha beszélni tudna, tuti hogy az életéért könyörögne. Társa a ritmusszekcióban, a másik Jon (h nélkül), név szerint Jon Lawhon bőgője is kellő döggel röfögött, egyáltalán nem volt elnyomva, plusz a vokáljai is tiszták voltak.

A ráadás előtti utolsó szám a Blame It On The Boom Boom volt (ki lehet találni miről is szól :D), amit még a zenekar levonulása után is percekig zengett a közönség. Amikor nemsokára visszajöttek a színpadra, még akkor se maradt abba az éneklés. Ez láthatólag a zenekart is meglepte, nem győzték megköszönni, hogy ilyen jó hangulat kerekedett! A végére, mint állandó zárószám a Lonely Train maradt, majd rögtön utána félig eljátszották a Motörhead klassziker Ace Of Spades-t is Lemmy előtt tisztelegve. És ennyi, már vége is lett a csodának.

!!!ROCK N' ROLL!!!

Azaz vége lett, de nem nekünk! Megvártuk, amíg oszlik a tömeg, majd kimentünk hátra, hogy hátha ismét szerencsénk lesz és kijönnek aláírni. Szerencsére a sógorok 99%-a hazafelé vette az irányt, ezért kb. csak mi magyarok maradtunk ott 4-5 osztrák kollega társaságában. Nem is kellett sokat várni, egyszer csak kisétált hozzánk a gitáros Ben. Először fel se ismertük, ment is a csodálkozás rendesen :) Halál közvetlen volt, aláírt mindent, fotók is készültek mindenkivel. Kb. 20 perc múlva jött az énekes Chris is egy testőr kíséretében. Szintén teljesen közvetlenül, aláírás, fotók, beszélgetés…A testőr is egy halál rendes fazon volt, egész sokat diskuráltunk vele, mesélt sztorikat, plusz megígérte, hogy előkeríti a másik két tagot is. Itt mondjuk lelassult az idő, egy órát tuti állhattunk kint, mire nagy sokára kibattyogott a dobos John. (Állítólag macerás volt a hajmosás, amit nem is csodálok egy akkora hajzuhataggal :D) Ugyan a többiekre sem lehet semmi rosszat mondani, de az egész zenekarból messze ő a legjópofább tag. Az milyen már, mikor kb. ő kérdezget minket, hogy milyen volt, honnan jöttünk, stb? :) Amikor mondtuk, hogy „hángöri” totál belelkesült, hogy mennyire jó volt nálunk játszani, és baromira vissza akarnak jönni hozzánk!

Mr. Energiabomba

A basszer Jon sajnos nem került elő, így elindultunk a kocsi felé, mivel még haza is kellett menni valahogy, plusz meglehetősen hideg is volt. Persze amilyen szerencsénk van, hazaérve kellett megtudnom, hogy mégiscsak kijött, a többiek is egy fatális véletlen folytán futottak bele. Na nem baj, lesz még legközelebb is alkalom!

Mindent összevetve…Most mit mondjak?! Legszívesebben minden este megnéznék egy Black Stone Cherry koncertet. Mivel ez sajnos nem kivitelezhető, így csak reménykedni tudok benne, hogy mihamarabb újra a közelben koncerteznek. Addig meg türelmetlenül várom a megrendelt új lemezt. De messze még április!

A végére pedig a közös fotók és a szuvenírek :)