Tehénpásztoros Rock N' Roll - Black Stone Cherry (2015. augusztus 10. Budapest)

Az év elején gyakorlatilag derült égből villámcsapásként jött a hír, hogy végre Magyarországon játszik a Black Stone Cherry. Valljuk be, ez egy olyan hír, amire előzetesen nem fogadtam volna nagyobb összegben. Biztos, ami biztos alapon azonnal megvettem a röhejesen olcsó jegyet (cakkpakk 3200 Ft!!!), és szépen elkezdtem vágni a centit.

Mivel az idő gyorsasága kiszámíthatatlan, hirtelen azt vettem észre, hogy máris itt toporgunk napokkal a koncert előtt. (Valaki mesélje már el, mi történt egész évben?!) Szerencsére szállást már idejekorán intéztem magamnak, így csupán attól rettegtem, hogy mennyire sikerül rommá aszalódni a vonaton. Nos, elmondhatom, hogy miért is ne alapon nagyon. Ettől eltekintve az út zökkenőmentesen, mi több kellemesen telt el, hála annak a tényezőnek, hogy társaságom is akadt. :)

A megérkezés után gyors megebédeltem, majd elmentem a szállásomra. Némi összeszedelőzködés után úgy döntöttem elnézek a koncerthelyszínre, ami történetesen az A38-as hajó volt. Eddig még soha nem sikerült eljutnom oda, eddig két alkalommal szerettem volna koncertre menni, de egyszer elmaradt, egyszer pedig át kellett tenni másik helyszínre az árvízveszély miatt. Mivel ebben a hőségben maximum a kiszáradás fenyegetett nem kellett félni, hogy bármi probléma adódna. Délután 16:00 körül érkeztem meg a hajóhoz, ahol már ott állt a zenekar busza. A koncerttermen kívül gyakorlatilag bármelyik részt be lehetett járni, én úgy döntöttem beülök az étterembe meginni valamit, ott mégiscsak van klíma. Így sikerült is elkerülni, hogy odaolvadjak a bejárat elé. :)

Holding On...To Letting Go

Talán egy órát voltam bent, amikor láttam, hogy érkeznek az első versenyzők a közönségből. Nem sokkal később kimentem, amikor is már hallatszott lentről a zenekari beállás. Esküszöm már itt érezni lehetett, hogy jó kis koncertnek nézünk elébe, ugyanis nagyon meggyőző volt ami kihallatszott! További várakozás után egyszer csak jött kifelé a zenekar gitáros szekciója, név szerint Chris Robertson (ének, gitár) és Ben Wells (gitár, vokál). Baromi rendesek voltak, mindenkinek mindent aláírtak és a fotóra is készségesen odaálltak. Végül bementek az étterembe enni valamit, mi pedig vártunk tovább. Igen, most már többes számban, mivel közben összeismerkedtem a többiekkel. :) Így azért gyorsabban ment az idő. Miután a zenekar végzett a menük bepusztításával, Chris és Ben ismét kijöttek a teraszra néhány road kíséretében. Ekkora már érkeztek néhányan, de még mindig egy rossz szó vagy elküldés nélkül álltak oda a fotókhoz vagy épp autogramot osztani. Pár perc múlva a basszusgitáros Jon Lawhon is követte őket, aki szintén egy hasonlóan kedves figurának bizonyult. A másik John (teljes neve John Fred Young), a dobos a hátsó ajtón távozott, így még akadt „feladatunk” koncert utánra is. :)

Lassan, de biztosan elérkezett a kapunyitás időpontja is, amikor végre otthagyhattuk a szaunát és lemehettünk a hajó gyomrába. Mivel még soha nem jártam itt meglepődve konstatáltam, hogy a –szerencsére nem túl magas- színpad előtt semmiféle kordon nem volt, gyakorlatilag végig a pódium szélét lehetett támasztani. Egyből szimpatikus lett a hely!

Blind Man

Némi frissítő és egy póló vásárlása után gond nélkül visszaslattyogtam a helyemre, és percre pontosan kezdte is műsorát az előzenekar, a The Trousers. Előzetesen nem ismertem őket, gyakorlatilag akkor kerestem rá a zenéjükre, amikor kiderült, hogy ők nyitják az estét. Zeneileg olyasmi produkciót kell elképzelni, amikor a ’60-as és ’70-es évek rockzenéjét (pl. Led Zeppelin, Iggy& the Stooges, Rolling Stones, stb.) vegyítik a ’90-es évek skandináv vonalával (Backyard Babies, Hellacopters, stb.). Egész tisztességes hosszúságú műsoridőt kaptak, az eljátszott 10 saját dal mellé befért egy ősrégi Sex Pistols feldolgozás is (Pretty Vacant), ami abszolút jól állt nekik. A koncertjük amúgy kifejezetten tetszett, ha legközelebb szembetalálkoznék velük véletlen egy fesztiválon, vagy akárhol, nem valószínű, hogy hanyatt-homlok menekülnék a színpadtól. Egyetlen negatívum, hogy az egyik gitárt néha inkább csak sejteni lehetett, mint hallani. Ettől függetlenül egy full OK előadás volt!

Némi átszerelés és kötelező késés után felcsendült az intro és berobbant a színpadra Kentucky elsőszámú zenei exportja a Black Stone Cherry. Na most… Az a baj, hogy nem tudom hirtelen mit is kezdjek ecsetelni. Rögtön akkora vehemenciával vetették bele magukat a koncertbe, hogy azt hittem mire véget ér az utolsó dal, a hajó már rég süllyedőben lesz. A hangzás itt már kifogástalan volt, mindent kristálytisztán lehetett hallani: a dob levitte a fejeket, a basszus gyomrozott, a két gitár pedig harapott és ha kellett sírt a kezekben. Innentől fogva engem az se érdekelt volna, ha az első dal után felolvasóestet tartanak pl. Dante: Isteni színjátékából.

A dalválasztással gyakorlatilag tutira mentek, rögtön az első lemez első nótájával a Rain Wizard-al kezdtek, amit azonnal követett is a második lemez abszolút sikerdala a Blind Man. (Hozzáteszem ezzel a számmal ismertem meg őket jó néhány évvel ezelőtt.) Az eddig megjelent négy hanghordozójukról egyébként egyenlő arányban válogattak, egyedül a már előbb említett második korong szorult kissé háttérbe, erről csupán a fenti egy dal került a programba. (Pedig titkon reméltem egy Devil’s Queen-t…)

Ami a többit illeti: az új lemezről elhangzott az elég egyértelmű Me And Mary Jane, a döngetős Holding On...To Letting Go, a torzított basszussal megtámogatott Fiesta Del Fuego valamint a zseniális refrénnel ellátott Bad Luck And Hard Love is. Ezeken kívül volt még White Trash Millionaire, In My Blood és Blame It On The Boom Boom a „rádiósra” vett 2011-es albumról. Utóbbi dal közepére némi jammelés is befért, többek között eljátszottak pár taktust a Derek & The Dominos klasszikeréből aLayla-ból is. Az első lemez szintén elég nagy hangsúlyt kapott, a már említett Rain Wizard mellé érkezett a Maybe Someday, a nem várt ajándék Drive és zárásnak mintegy keretbe foglalva az estét a Lonely Train.  Ezek mellé elhangzott egy Willie Dixon dal, a Built For Comfort feldolgozása és kaptunk egy pont megfelelő hosszúságú dobszólót is.

Rain Wizard

Így leírva nem tűnik túl hosszúnak a setlist, valóban nem is volt az, a standard műsoridő kb. 70 percre rúgott. Simán elviseltem volna még kétszer ennyit is, de gyanítom mivel első koncertjük volt Magyarországon, még nem tudták mire számítsanak és inkább biztosra mentek. A végére azonban meggyőződhettek róla, hogy megérte idejönniük, a csordultig telt terem közönsége ugyanis egy másodpercre sem hagyta abba az éneklést és a tapsolást. Ez láthatóan a zenekart is meglepte, Chris ajkáról sikerült is leolvasnom egy „I can’t believe it…” szösszenetet. A publikumról is csak jókat lehet elmondani, végre nem akart senki összepréselni, inkább mindenki igyekezett jól érezni magát. Folyamatos volt az együtténeklés, már a harmadikként érkező Me And Mary Jane-nél sikerült majdnem hangosabban skandálni a dalszövegeket, mint ahogy a zenekar szólt. :)

Arról meg, ami a színpadon ment…Nincsenek szavak. Kezdjük ott, hogy besétált négy kb. kamionsofőr/tehénpásztor kinézetű figura és toltak egy olyan koncertet, hogy lementem hídba. A gitáros Ben és a basszer Jon megállás nélkül futkároztak fel-alá, tolták a széles terpeszeket, felugráltak a kontroll ládákra és közben hiba nélkül játszottak. Az énekes/gitáros Chris mozgott csak kevesebbet, de ő ugye oda volt láncolva a mikrofonhoz az ének és a gitárszólók miatt. (Itt jegyezném meg, hogy a rendkívül erőteljes énekhangja mellé, még egy zseniális gitártudás is párosul. Irigylésre méltó!) Ennek ellenére rajta is látható volt a folyamatos jó kedv és látszott, hogy a többiekkel együtt nagyon hálás a lelkes fogadtatásért, többször meg is köszönte a támogatást. A másik John pedig tolt egy olyan dobszólót, ami iskolapéldának is simán beillik. A többségnél a képlet az, hogy dobszóló=irány a büfé, de itt egyszerűen nem lehetett nem odafigyelni. Akkora elánnal és beleéléssel ütötte hol ülve, hol állva a cájgot, hogy azt hittem léket kap a hajó. Egy ponton a dobverőit eldobva pedig puszta kézzel esett neki a doboknak. (Ez egyébként kísértetiesen emlékeztet Brian Tichy hasonló mutatványára a négyévvel ezelőtti Whitesnake koncertről.) A szólóját látva azt meg ugye felesleges is megemlíteni, hogy John-ra is mekkora hatással lehetett a néhai John Bonham játéka.)

White Trash Miilinaire

Koncert után még ott maradtunk megvártuk a zenekart, akik idővel jöttek is, és fáradtan, de még mindig teljesen közvetlenül és kedvesen váltottak néhány szót bárkivel, vagy épp álltak be egy közös fotóra/osztottak autogramot. Valahol örömteli, amikor világszerte ismert zenészek meg tudnak maradni két lábbal a földön típusú embernek.

Összegezve az eddigieket…Koncert előtt nem nagyon tudtam mire számítsak, hiszen hiába a TeCső-n látott élő felvételek, mégiscsak más, amikor az ember saját maga éli át a koncertet. A bizonytalanságom fél perc alatt köddé vált, hiszen egy akkora energiafröccs áramlott le a színpadról, aminek a hatására simán átúsztam volna a Dunát. Hosszába. Ezután az este után szerintem nem kérdés, hogy legközelebb is jönni fognak, és én nagyon remélem, hogy erre nem kell éveket várni. Nálam eddig csont nélkül az év koncertje! Bármikor újranézős. 

Pluszba pedig a közös fotók és az ereklyék :)