„Én, ha újra megszületnék biztos rock n’ roll sztár lennék” - Slash feat. Myles Kennedy & The Conspirators (2015. július 1-2. Sopron, Burg Clam)

Akárhányszor koncerten vagyok, mindig ez az idézet fut át az agyamon. Most komolyan, gondoljunk csak bele: lehet annál jobb dolog, mint bejárni a világot és estéről-estére több ezer (vagy épp több tízezer) ember előtt zenélni? Ugye hogy nem. Mivel ismét túl vagyok néhány olyan koncerten, amit valószínűleg még évek múlva is emlegetni fogok, ezért…Na jó. Hagyjuk az ábrándozást, nézzük a tényeket.

Kis túlzással élve elmondható, hogy kb. minden héten Slash koncertre járok. De tényleg. Kicsit több mint két éve sikerült először élőben megnéznem, azóta meg már hatra tornáztam fel az élő „találkozásaink” számát. Ez az írás erről (is) fog szólni legfőképp. Hogyan jutottam ötről hatra. :)

Alig zárult le tavaly év végén az aktuális Európa turné, jött is a bejelentés, hogy ebben az évben is beveszik az öreg kontinenst. Ezúttal kis hazánk is bekerült a körforgásba, és nem is kellett a fővárosig utazni, Sopronban a VOLT fesztivál volt az aktuális megálló. (Ez de szar így olvasva...) Miért is ne alapon gondoltunk egyet Dani cimborámmal és úgy döntöttünk menjünk már ki Ausztriába is, ahol egy önálló este keretében tekinthettük meg újra a zenekart.

Lássuk hogyan is kezdődött mindez. Szerda reggel jókedvűen, ám némi félelemmel szálltam fel az előbb Szombathelyre, majd Sopronba tartó vonatra. Aki ismer, tudja, hogy nem alaptalanul rettegtem, ugyanis a vonatozással finoman szólva sem vagyok kibékülve, 99%-os eséllyel késünk, ha a szerelvényen tartózkodok. :) Valamilyen csoda folytán most a maradék 1%-ba estünk, percre pontosan érkeztünk meg a Hűség városába. Némi ital elfogyasztása után elindultunk a fesztiválra. Kisebb rohangászás és helyreigazítás után végül sikerült bejutni, és persze rögtön ismerősökbe belefutni. Mivel csak egy napra, és kifejezetten egy koncert miatt jöttem, nagyon nem terveztem bejárni a fesztivál teljes területét.

"Take me down to the paradise city"

Mielőtt belekezdenék a beszámolókba, először is látatlanban jár a pacsi a szervezőknek. Nagy ötlet volt, hogy egymással szemben húzták fel a két nagyszínpadot és amíg az egyiken ment a koncert, a másikon átszerelés folyt. Így gyakorlatilag percre pontosan késés nélkül kezdődött minden.

Az első zenekar, akit végignéztem a belga Triggerfinger volt. Megmondom őszintén még életemben nem hallottam róluk, de abszolút meggyőzőek voltak. Kezdjük ott, hogy a trio öltönyben tolja végig minden koncertjét. :) A látvány okozta első sokkból felocsúdva elkezdett érdekelni a zene, és onnantól végig vigyorogva néztem az előadást. Amúgy nem egy túlbonyolított stílus az övék, amolyan beszteroidozott Rolling Stones a leírásuk. De lehet hogy nem. Nekem ez jutott eszembe róluk. Kb egy órát játszottak, ami pont elég is volt. Nem vagyok benne biztos, hogy egy önálló koncerten is megnézném őket, de így fesztiválon bármikor. Arra viszont jó volt a koncert, hogy utánanézzek a lemezeknek.

Miközben a másik színpadon a Kiscsillag ment, én kimentem némi ehető- és iható dolgot keresni. Sajnos Lovasi András hangjától engem mindig is levert a víz, így nem igazán akaródzott végignéznem a koncertjüket.

A Tankcsapdáról mi újat lehet írni?! Akárhogy is nézzük Lukács Laciék az ország Metallica-ja. Abban az értelemben persze, hogy csinálhatnak akármit, mindig lesz egy réteg, aki automatikusan fújolni fog rájuk. Nekem sose volt gondom az újabb lemezeikkel sem, szívesen hallgatom bármelyiket. A dalokat tekintve ők is olyan helyzetben vannak, hogy játszhatnak bármit, tuti, hogy mindenki kapásból mondana 20 olyan számot, amit inkább meg szeretett volna hallgatni. Sikerült megtalálniuk a középutat, gyakorlatilag majd minden lemezükről szemezgettek. Aminek külön örültem, hogy a Connector:567: albumukról több dalt is előszedtek, az ultrasúlyos Báránytól kezdve a lelazultabb Rio-n át a hullámzó tempójú Kicsikétig. Emiatt még azt is elnéztem nekik, hogy az első két (oké, három) lemezükről gyakorlatilag megfeledkeztek, a legrégebbi dal is Clinton Lincolnjáról szólt. Nem ez volt életem legjobb TCS koncertje, de újfent jó volt látni őket ilyen összeszedett állapotban. Augusztusban ismétlés Sárváron!

Starlight

Ahogy elhagyták a színpadot a Tankok, gondoltam utoljára kifutok megmosakodni. (Ugye egész nap cudar meleg volt, erre még rátett egy lapáttal, hogy a Csapda koncertjein meglehetősen intenzív közönségmunka zajlik) Meg ahogy én elképzeltem. Rengetegen átmentek Quimby-re, de ott maradt egy masszív 10-15 sornyi ember, aki kétségkívül a főattrakcióra várt. És persze már most tolakodtak előre, így esélyem nem volt mozdulni. Öröm az ürömben, hogy már bőven estére járt az idő, így kicsit lehűlt a levegő. Csodák csodájára viszonylag gyorsan peregtek a percek, és a kezdésre kiírt időpontban meg is szólalt a cirkuszos intro. Majd berobbantak Slash-ék a You’re A Lie-al. Itt rögtön meg is állnék és adnám a következő pacsit. Koncerteken ritka, hogy rögtön az elején tiszta legyen a hangzás, pláne a színpad előtt. Itt azonban kristálytisztán lehetett hallani minden hangszert! Ezek szerint lehet így is csinálni. 

Szóval ott tartottam, hogy a zenekar már a színpadon van. Az Apocalyptic Love lemez első klipnótája után menetrendszerűen jött a kannásborok himnusza, az egyik legrocknrollabb dal, ami valaha is megszületett: Nightrain. Először itt kaptunk egy akkora löketet a közönségtől, hogy azt hittem menten eltörnek a bordáim a kordonnak préselődve. Egyből bevillantak azemlékek a két évvel ezelőtti „szép” emlékű pesti koncertről. Az meglehetősen nyilvánvaló, hogy rengetegen vannak, akik még mindig a régi GN’R dalok miatt mennek Slash koncertjére. Ez eléggé egyértelműen tükröződött itt is. Az azonban közel sem mondható, hogy a saját daloknál leült volna a hangulat, azokat is majdhogynem ugyanolyan lelkesedéssel fogadták. (Saját vélemény, hogy szerintem nyugodtan kiszórhatnák a setlistből a milliószor játszott GN'R klasszikusokat. Tudom van akinek ez szentségtörés, én is bármikor szívesen hallgatom még ma is a régi lemezeket, de ha már itt van egy ilyen ütőképes zenekar, nem épp gyenge lemezekkel...) Régebben gyakran megtettem, most azonban nem fogok végigzongorázni a setlisten, akit érdekel, itt megnézheti mi volt a program.

Mivel fesztiválról beszélünk, így sajnos borítékolható volt, hogy nem fogunk 20-21 dalos full programot kapni. Mire észbe kapott az ember, Myles Kennedy-ék már majdnem a program végénél jártak, és kb a World On Fire közepén közölték velük, hogy még van idejük, játszhatnak többet. Ennek köszönhetően megkaptuk pluszba az új lemez balladáját(?) a Bent To Fy-t és az egyik személyes kedvencemet, a kitörölhetetlen dallamokkal operáló The Dissident-et. Amit mégis kiemelnék, az a lemezen is bődületesen nagyot szóló Wicked Stone és a mára kvázi klasszikussá érett Anastasia. Amit Slash összegitározott ebben a dalban, arra nincsenek szavak. Arra pedig külön kíváncsi lennék, hányan ismerték fel a Slither introjába beleszőtt BadCompany dalt, a Feel Like Making Love-ot. :) A koncert maga tehát abszolút rendben volt -leszámítva az itthon olyannyira jellemző tolakodást- minden percét élveztem. Hoppá, azt meg majdnem elfelejtettem! Az előadás végén mintegy mellékesen Slash közölte, hogy novemberben visszajönnek egy saját koncertre! Mi a jó hír, ha nem ez?! Eltekintve attól, hogy nagy eséllyel eladósodok, ha ilyen sűrűn jönnek. :)

Halo

Némi pihenő és a többiektől való elköszönés után indulnunk kellett. Emlékszem, amikor kiderültek a dátumok, némi bonyodalom adódott az osztrák helyszín láttán, ugyanis nem volt egészen egyértelmű, hol is lesz a koncert. Egy kevés nyomozás után kiderítettük a helyszínt, így már nem volt semmi meglepetés, amikor elindultunk. Saccra 210 km-t kellett autóznunk, ami hullafáradtan nem egy élmény, de mégis jobbnak láttuk elindulni éjjel, elkerülve ezzel a csúcsforgalmat az autópályán.

Végül egész jó időt sikerült menni, kapkodás nélkül hajnal 5-kor már a koncert helyszínén állítottam le a kocsi motorját. (A szállást csak később tudtuk elfoglalni, ezért gondoltuk megnézzük a placcot.) Úgy képzeljétek el, hogy a színpad egy vár (Burg Clam) tövében helyezkedik el, ahova egy meredek hegyoldalon lehet feljutni. Maga Klam, egy mindössze 800 főt számláló település messze a nagyvárosok zajától. Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen helyre ekkora kaliberű koncerteket szerveznek. Hiába, bőven hiányos még a tudástáram. :)

Kiderült tényleg jó időt mentünk, ugyanis utánunk nem sokkal futott be a felszerelést szállító kamion és a technikusok busza is. Némi üldögélés és cseverészés után úgy döntöttünk elmegyünk a szállásra, hátha sikerül megegyezni, hogy engedjenek be korábban. Negyed 8-ra érkeztünk meg, azonban még sehol nem volt egy teremtett lélek sem. Körüljártam az egészet, de senki. Azt hittük muszáj megvárnunk a 8 órás nyitást, de Fortuna besegített. Már épp készültem elbólintani a kocsiban, amikor kopogtattak az ablakon. Egy idősebb úr volt, akinek elmondtam, hogy miért is vagyunk ott ahol, és mutattam a foglalásról szóló papírt. Ekkor mondta, hogy kövessük és beenged minket. Kiderült övé a szálláshely. Mit ne mondjak ez hatalmas könnyedséget jelentett. Innen is köszönet érte!

Minthogy reggelre járt az idő, aludni már nem nagyon tudtam, jó, ha egy órát sikerült. Dél körül összeszedtünk magunkat, egy gyors bevásárlás után vissza is értünk a várhoz. Már javában építették a színpadot, de simán lehetett sétálgatni mindenhol, senkit nem érdekelt, hogy épp ki van ott. Néhányan már voltak, akik a koncertre vártak, így csatlakoztunk hozzájuk.

Standing In The Sun

A kapunyitás meglehetősen korai időpontra, 18:00-ra volt kiírva, azon oknál fogva, hogy három zenekar is fellépett. Ja igen…Igaz délután már nem lehetett bemenni a színpad előtti részre, de hallottuk mindhárom zenekari beállást!

Másodpercre pontosan, talán még egy kicsit korábban is megnyitották a „kaput”, és sikerült is elfoglalni a legjobb helyet a színpad előtt. Még italért is volt idő kimenni, senki nem akart a helyemre tolakodni. Érezni némi különbséget ugye?! (Ez egyébként is jellemző az osztrákokra, sokkal nyugodtabbak koncerteken, énekelnek, tapsolnak, jól érzik magukat. Az egy négyzetméterre eső helyre se akartak harmincan befurakodni, simán elfért mindenki.)

Elsőnek egy meglehetősen új, mindössze tavaly alakult brit zenekar, a RavenEye lépett a deszkákra. Saccra fél órás programjuk mély nyomokat nem hagyott bennem, jó volt, elhallgattam, de valahogy hiányzott az a bizonyos szikra. Idővel talán kiforrják magukat, ha így folytatják minden esélyük meg van rá.

Majd jött a Black Star Riders, akiket én különösen vártam, és szintén elég jelentős szerepük volt abban, hogy idáig jöttem egy koncertért. Annyit kell tudni róluk, hogy valójában a legendás Thin Lizzy utódzenekara, csak más néven, némileg módosított felállással. Amikor kiderült, hogy új albumot szeretnének kiadni részemről jó döntésnek tartottam a névváltoztatást, elvégre Phil Lynott nélkül nem biztos, hogy szerencsés lenne Thin Lizzy-nek hívni a zenekart, legyen akármilyen is jó az új lemez. Igen, először is az új lemezről. Pontosabban lemezekről, hiszen idén már a második is megérkezett. Anno két éve az első valahogy elszaladt mellettem, nem is nagyon figyeltem rá. Idén év elején, amikor kijött a második korong, gondoltam teszek egy próbát velük. Elindult az All Hell Breaks Loose, én meg azzal a lendülettel lementem hídba. Ebben a pár hónapban gyakorlatilag rommá hallgattam mindkét albumot, így mikor kiderült, hogy ők is fellépnek Slash és csapata előtt, nekem az olyan volt, mint gyerekkoromban egy nem várt karácsonyi ajándék!

Soldierstown

Na de térjünk vissza az élő zenéhez. A Lizzy klasszikus felállásából mára egyetlen hírmondónak megmaradt Scott Gorham és csapata egy pofátlanul jó koncertet adtak. A saját albumos dalok mellett persze elővettek néhány Lizzy klasszikust is, volt Jailbreak, Emerald, The Boys Are Back In Town (a Lovagregényből tuti, hogy mindenkinek beugrik!), és a végén ugye a Whiskey In The Jar, csak hogy a legnyilvánvalóbbakat említsem. Sajnos Scott erősítője elég sokáig rakoncátlankodott, az első 5-6 dalban alig lehetett hallani belőle valamit, ami a legendás ikergitáros harmóniák miatt nem volt épp előnyös. Ennek ellenére nem volt hiányérzetem, mert a másik gitáros Damon Johnson gitárilag elvitte a hátán a produkciót. A faszi akkora ízzel és olyan beleéléssel játszott, hogy öröm volt hallgatni minden egyes lefogott hangját. Az énekes Ricky Warwick is kitűnően hozta a jellegzetes énektémákat, hiába látszott rajta, hogy bizony megviselték az évek. :) Nagyon remélem, hogy egy önálló koncerten is meg tudom nézni őket a közeljövőben! Kötelező!

És akkor ismét a Konspirátorok. A VOLT-os koncerthez képest itt fullos setlistet, kaptunk. Ami itt újdonság volt, az a koncert elején elreszelt Halo, az idei turnéra előszedett GN’R opusz Double Talkin’ Jive (motherfucker), a zseniálisan brutális, Slash-től újdonságnak számító Beneath The Savage Sun a tavalyi lemezről és a majdnem 20 percesre hizlalt Rocket Queen. Itt jegyezném meg, hogy imádom Slash gitározását, de basszus ez kurva unalmas volt itt is, akárcsak tavaly Bécsben. Amilyen jó volt pl. a Made In Stoke-on hallható verzió, az utóbbi turnékon annyira elszaladt vele a ló. Simán betehettek volna plusz 2 dalt ahelyett, hogy negyed órát nyúzza a gitárt. Na de ennyit a negatívumokról. A koncert többi része kb. megegyezett a sopronival, az Anastasia-tól itt is a hideg futkosott a hátamon, a Todd Kerns énekével elővezetett két dal (Doctor Alibi és Welcome To The Jungle) rendesen felpörgette a hangulatot, a…Oké, szerintem hagyjuk az elemezgetést, ezt látni/hallani kell inkább! :)

A zenekar teljesítményét nem emelném ki újfent, már korábban elmondtam, hogy kő profi és nagyon egyben van. Fenntartom azt az állításom, hogy Myles Kennedy manapság a legjobb rockénekes (még akkor is, ha két röhögés között hirtelen nem jutott eszébe a Back From Cali refrénje :) ), Slash pedig láthatólag összeszedte magát tavalyi önmagához képest. Sokszor lemezminőségben hozta a szólókat, még a legnehezebb témák is lazán gördültek ki az ujjai alól. Gyaníthatóan a magánéleti válsága rányomta a bélyegét a játékára, manapság azonban újra kivirult és ez a gitározásán is hallatszik. Egyébiránt megfigyelhető volt, hogy az egész zenekar felszabadultabb volt, mint előző este Sopronban. Gyaníthatóan ennyit tesz, hogy itt fullra saját közönség előtt játszottak.

Koncert után vártunk egy kicsit, hátha kijönnek aláírást osztogatni, ezúttal azonban sajnos nem volt szerencsénk. Ez legyen a legnagyobb baj.

Visszaérve a szállásra végre sikerült aludnom néhány órát, és másnap azzal a tudattal indultunk hazafelé, hogy még idén újraélhetjük ezt az élményt. Minden nap elviselnék egy ilyen koncertet!