Wien On Fire - Slash feat. Myles Kennedy & The Conspirators (2014. november 19. Bécs)

Nem tudom, mitől van ez, de akárhányszor egy nagyobb volumenű koncertre megyek, valahogy alig akarom elhinni, hogy tényleg ott leszek és láthatom az adott zenészt alig néhány méterre tőlem, élőben játszani. Főleg, amikor az első számú kedvenc gitárhírómról, Slash-ről van szó. :)

A tavalyi háromállomásos koncertkör után idén negyedik alkalommal is sikerült élőben farkasszemet néznünk. Mivel magyar állomás ezúttal tervben sem volt, így át kellett ugranunk a sógorokhoz a koncert miatt.

Valahol hihetetlen, hogy mennyire gyorsan repül az idő. Tavasz végén/nyár elején jelentették be az új –amúgy parádésan sikerült World On Fire című- lemezt, majd nem sokkal utána az aktuális Európa turnét. Semmit nem bízva a véletlenre, a jegyet már az árusítás kezdetének napján megrendeltem. Néhány napon belül meg is hozta a posta, én pedig félretettem, mondván van még idő a koncertig. Időközben aztán a lemez is megjelent szeptember közepén, de még mindig úgy voltam vele, hogy rengeteg idő van a koncertig. Ennél nagyobbat aligha tévedhettem volna, mivel egyszer csak azon kaptam magam, hogy napok kérdése és mindjárt itt van november 19. :)

Kisebb bonyodalmak árán, de az indulás napjára végül minden meg lett szervezve. Négyen indultunk a koncertre, a többiek már a vonaton voltak, amikor én csatlakoztam Győrben. Úgy gondoltuk, hogy felmegyünk koncert előtti nap. Ennek egyrészt azért volt értelme, mivel nem ártott feltérképezni az ismeretlen terepet, másrészt, ha már ott voltunk körülnéztünk a városban. :) A szállásunk meglehetősen jó helyen volt, így elkerülhetővé váltak a hosszú, monoton gyaloglások. Persze ez nem zárta ki azt a tény, hogy sikerüljön 12 km-t összetalpalni az este. :)

Halo

A koncert reggelén nem mondanám, hogy kipihenten ébredtem, mivel hajnal 3 óta egy szemhunyásnyit sem aludtam. Fogalmam sincs ez mitől volt, nem fognám a koncert előtti izgalomra, mivel az kb. délután 16:00-ig valamerre másfelé járt. (A többiek nevében nem tudok nyilatkozni. :) )

Miután mindenkinek sikerült összeszednie magát, lementünk némi ehető-iható dolgot venni, majd dél körül nekiindultunk, és kinéztünk a Stadthalléhoz. Nem mondanám, hogy már ekkor brutális tömeg volt, mivel mindösszesen két ember üldögélt kint, akik miért is ne alapon magyarok voltak. :) Ez egyébként jellemző volt az egész délutánra, ha arra jött valaki fix, hogy 10-ből 9 ember magyarul szólalt meg. A sötétedésig (kb 16:00-16:30) alig hallottunk németül megszólaló embereket. Egyébként meglehetősen gyorsan haladt az idő, talán az utolsó 1-2 óra volt az, amikor azt lehetett érezni, hogy igen csak lassan váltják egymást a percek. Tudom, ilyenkor sokan megkérdezik, hogy minek kimenni már órákkal korábban, elég lenne csak kapunyitásra. Valakinek lehet. Én azonban úgy gondolom, ezek a várakozások ugyanúgy hozzátartoznak a nagy egészhez, mint maga az előadás. Ennek is megvan a maga szépsége, ilyenkor mindig meg lehet ismerkedni új emberekkel, akik hozzánk hasonlóan ugyanolyan „őrültek”.

Na de… Illene már valamit a koncertről is írni. Szóval. A kapunyitás 18:30-ra volt kiírva, ezzel csúsztak pár percet. Gyanítom azért, mivel én is ott voltam, és mint tudjuk, a vonatoknál is így megy a dolog: amennyiben az adott vonaton tartózkodom, akkor a késés valószínűsége jelentősen emelkedik. :) Mivel volt spéci, koránbeengedős jegyem, így megúsztam a kapunyitás előtti tolongást és az ezzel járó hirtelen adrenalin megugrást, bár mire a biztonsági ember végignézte a legutolsó zsebemet is, komolyan azt hittem, hogy mindenki be fog tódulni előttem. Kisebb vita árán végül sikerült bebizonyítanom neki, hogy nem vagyok öngyilkos merénylő, és semmi más nincs a táskámban, csupán néhány papír.

Iris Of The Storm

Alig hogy odaértem a színpad elé, már jöttek is az első emberek, szerencsére a többiek is köztük voltak, így sikerült megállni egy csoportban, az első-második sorokban. Az előzenekar a kanadai Monster Truck volt. Csórikáimnak nem ez lehetett életük koncertje. A hangosításuk ugyanis finoman szólva sem volt a toppon, a lábdob és a gitár iszonyat hangosra lett véve, ennek köszönhetően, az éneket és a billentyűt jobbára csak tippelni tudtam, hogy mikor mi szólhat. Maga a zenéjük amúgy nem rossz, retrosra vett, bár nem sok egyediséget tartalmazó rockzene. Ezzel igazából semmi gond nincs, mivel a dalok ettől függetlenül jók voltak, mióta hazajöttem rá is kerestem a lemezekre. Egyszerűen arról van szó, hogy ezt a zenét valahogy jobban el tudom képzelni egy kisebb klubban, ahol a falakról is sör folyik, semmint egy ekkora volumenű helyen. Mindenesetre érdemes odafigyelni rájuk, ki tudja, mit hoz a jövő!

És akkor végre! Az átszerelés után fények leolt, cirkuszos intro be, Slash-ék pedig minden csinnadratta nélkül lazán besétálnak a színpadra. :) Rögtön az Apocalyptic Love lemez felvezető kislemezével a klipes You’re A Lie-al indítottak, én meg itt kezdtem el felfogni, hogy „Baszki ezek tényleg itt vannak két méterre!”. :) Mikor-hogy, de néha van egy olyan szokásom, hogy dalról-dalra részletesen végighaladok egy koncerten az írásaimban. Ezt most azért sem fogom megtenni, mert

1. nem látom értelmét puffogtatni a korábban már leírt frázisokat a dalok kapcsán

2. még ennél is hosszabb lenne a cikk, és senki nem fogja elolvasni. :)

Megpróbálom összegezve, de mégis átláthatóan szavakba önteni az estét. Szóval a dalválasztás mindig kritikus egy kérdés. Egy ekkora életműből lehetetlen olyan listát összeállítani, hogy valakinek ne legyen hiányérzete. (Manapság pedig már nem egy bonyolult dolog utánajárni, hogy milyen dalsorrenddel állnak ki a zenekarok, gyakorlatilag akkor is beleütközik valahol az ember, ha mindenáron el akarja kerülni. Ez valahol megöli a meglepetés varázsát, de nincs mit tenni, 2014 van, ezt el kell fogadni.) A zenekaroknál általában kialakul egy standard váz, amire építenek, ez koncertenként átlag 6-8 dalt jelent. Ezek a kihagyhatatlan slágerek úgymond. Bevallom őszintén, én egyáltalán nem ellenkeznék, ha Slash egyszer kiállna egy olyan dalcsokorral, amiben nincs bent a rogyásig játszott Nightrain-Sweet Child O’ Mine-Paradise City hármas. Félreértés ne essék, a mai napig imádom ezeket a dalokat is, de ha itt van egy remekül összerakott zenekar immár három ( jó, ha szigorúan akarjuk venni akkor kettő) baromi erős lemezzel a háta mögött, akkor igazán vissza lehetne venni egy kicsit a Guns N’ Roses túltengésből. :) (Elvégre hányszor el lett mondva, hogy Slash nem a múltból akar megélni.) Persze ez nem azt jelenti, hogy koncerten átaludtam- vagy épp siránkoztam volna az említett dalok felcsendülésekor, de egy hatmilliomodik TeCső-re felkerült video valamelyik dal koncertverziójából már nem tud különösebben lázba hozni.

Shots Fired

Na, ennyit a magánvéleményemről, amennyiben mindenki végzett az átkok elmondásával haladjunk szépen tovább. :) A fent említett hármas mellé még kaptunk még néhány GN’R opuszt, nevezetesen a dögös You Could Be Mine-t, a húzós Mr. Brownstone-t, a majdnem fél órásra hizlalt Rocket Queen-t és a vadállat You’re Crazy-t Todd Kerns énekével. Már utóbbiért megérte kiutazni, a dal lendülete ugyanis szabályosan felkapta a közönséget, kicsavarta és teljes erőből a földhöz vágta.

A Velvet Revolver korszakot nem erőltették túl, egyedül a szintén stabil dalnak számító Slither maradt a programban mintegy állandó záródalként a ráadás előtt. (Beleszőve az elejébe a Bad Company - Feel Like Makin’ Love klasszikusát.) A Snakepit dalokat pedig úgy fest ideiglenesen téli álomra küldték, egy sem csendült fel.

Volt viszont miből válogatni a három szólólemezről. A 2010-esről szintén állandóként megkaptuk a feelinges Back From Cali-t, a pattogós Ghost-ot és a szintén stabil koncertdarab, sodró lendületű Dr. Alibi-t szintén Todd énekével. A már említett You’re Crazy-vel együtt ez a két dal jelentősen megdobta a hangulatot a koncert közepén. (Ja és el ne felejtsük: HOL MARADT A STARLIGHT?!)

Az Apocalyptic Love-ról szintén három dalt sikerült bepasszírozni a programba. Rögtön a koncert elején ugye a már említett You’re A Lie a maga slágerességével, majd nem sokkal utána mintegy kontrasztként a riffelős, nagy ívű refrénnel megtámogatott Standing In The Sun. Végül a dal, ami már most klasszikus státuszba lépett: a duplanyakú Guild-el elővezetett hátborzongató Anastasia. Mestermű.

Bent To Fly

Éééés ugye ha már World On Fire lemezbemutató, akkor kaptunk is egy jó adagot az új dalokból. (Ne feledjük, van miből válogatni, hiszen a lemez 17 dalt tartalmaz!) A hadarós címadó és a nyugodtabb pillanatokat hozó Bent To Fly valahol borítékolható volt, de ezeken kívül egyik dalra sem mertem volna nagyobb összegben fogadni, hogy épp melyiket fogják elővenni. Jó, esetleg az Avalon-ra tippeltem esetleg, az szintén állandósulni látszik. Ezek mellé jött a kissé grunge-os hangulatú Stone Blind, a Slash-hez mérten eléggé súlyosra, ám nem kevésbé zseniálisra sikerült Beneath The Savage Sun, és jött egy élőben itt debütáló dal, az általam titkon remélt Too Far Gone.

Most nekiállhatnék felsorolni, hogy mit hiányoltam, de ahogy már fentebb is említettem…Nem lenne értelme, nem lehet mindenkinek a kedvére tenni. :) Nézzük inkább magát a produkciót. Először is a hangzás. A koncert első néhány dalában szokás szerint nem volt a toppon, az éneket megint csak sejteni lehetett, a ritmusgitárból alig-alig lehetett hallani valamit, Slash gitárja viszont disznóra előre volt tolva. Mondjuk, ha úgy vesszük, ezért jöttünk, nem?! :) Szerencsére a 4-5. dal környékére már sikerült megtalálni az arányokat, innentől hatványozottabban jobban szólt a koncert.

A zenészek teljesítménye megint megér egy misét. A ritmusszekció (Brent Fitz-dob, Todd Kerns-basszsugitár, Frank Sidoris-ritmusgitár) beton biztos alapot biztosított, ráadásul mindhárman kivették a részüket a vokálozásból is. Különösen, ami Todd Kerns-t illeti. A fazon élőben olyan vokáltémákat pakolt a dalokba, hogy nem győztem hova csodálkozni. A You’re Crazy-t pedig úgy énekelte el, ahogy Axl Rose a büdös életben nem fogja többé. (Meglehetősen kár, hogy egy-egy kivétellel, lemezen ismét csak sikerült elrejteni a hangját.)

Aki a legnagyobb csalódást okozta, persze pozitív értelemben, az Myles Kennedy volt. Lehet szeretni, vagy nem szeretni a hangját, én továbbra is fenntartom azt a véleményem, hogy a jelenlegi mezőnyben az egyik legjobb énekes napjainkban. Ahogy eddig is, úgy most is mindenféle erőlködés nélkül hozta a nem éppen könnyű énektémákat, e mellé folyamatosan mosolygott, gesztikulált, futkosott fel-alá, kereste a kontaktust a közönséggel. Szemmel láthatóan rengeteget fejlődött, mint frontember, de nem tolakodott előre, nem ripacskodott, a szerénysége ugyanúgy megmaradt.

One Last Thrill

A végére pedig néhány szó a „főszereplőről”. Slash, ha lehet még inkább megosztó személyiség, mint Myles Kennedy. Gitárjátékát lehet imádni, vagy gyűlölni. Tény, hogy nem a legtechnikásabb gitáros, és néha elég koszosan játszik, de akkora FEELING árad a játékából, hogy azt nem lehet tanítani. Az utóbbi években jellemző ugrásszerű fejlődése itt is tetten érhető volt, ám nem lehet szó nélkül elmenni amellett, hogy néha bizony nagyon bement az erdőbe. :) Említhetném a Nightrain "átvariált" második szólóját, a Dr. Alibi és You’re Crazy elkummantott szólóját, valamint a majd negyed órás rögtönzést a Rocket Queen közepén. Utóbbinál szerintem már ő maga sem tudta, hogy néha mit is játszik, és ha az ember rápillantott a ritmusszekcióra, kiolvashatta az arcukból az „Ez sose hagyja már abba?! :)” nézést is. Mindettől függetlenül ismét csak élmény volt hallgatni a játékát, utánozhatatlan, ahogy facsarja a gitárjából a riffeket és a szólókat!

Oh, és majdnem elfelejtettem. Fotóra, aláírásra ezúttal sajnos nem volt lehetőség, nem jöttek ki koncert után, gyaníthatóan mivel másnap már Krakkóban volt fellépésük, az meg ugye nem épp a szomszédban van. Nekem azonban mégis csak sikerült egy aláírást szereznem Todd Kerns-től. A történet a következő: A táskámban bent volt a tavaly megvásárolt Borrowing Trouble lemezének a borítója, amit koncert után szándékoztam az orra alá tolni egy aláírás reményében, de gondoltam próba-szerencse alapon meglebegtetem előtte koncert közben. A már előbb említett Rocket Queen alatt mutattam meg neki a borítót, amit egy hatalmas vigyorral és egy feltartott hüvelykujjal konstatált. A ráadás végén, amikor előre jött pacsizni, és pengetőt osztogatni, ismét ott volt a kezemben a borító, amit észre is vett, és ott helyben a színpadon aláírta, egy „Thank you, thank you, thank you!” üzenet kíséretében. Tudom, nem nagy dolog, láttunk már ilyenre példát, de Todd nem olyan ismert zenész, mint a „főnöke”, és láthatóan jól esett neki, hogy errefelé is vannak olyanok, akik pénzt adnak a szellemi termékéért.

Így végszónak illene valami okosságot írni. Mindig ez a legnehezebb, és tulajdonképp nem is tudom, mivel kéne zárni az írást. Próbáljuk meg a régi, jól bevált sablonokkal: Ismét egy felejthetetlen élménnyel lettem gazdagabb, és remélem, hogy jövőre újra láthatom a zenekart élőben játszani! Pacsi!

Az említett aláírás, a jegy és az elkapott pengetők. :)